A Kovács ikrek nemcsak a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díj shortlistjére kerültek fel Lesz majd minden című regényükkel (itt írtunk róla, itt pedig beleolvashatsz), hanem ők nyerték el idén a Margó x Erste #higgymagadban különdíjat is. A kezdeményezés célkitűzése, hogy olyan szerzők kapjanak segítséget az alkotásban, akik elhivatottan dolgoznak az álmaikért, illetve olyan történeteket találnak ki, amelyek az olvasókat is erre inspirálják.
Gyerekkor Simontornyán
Aki hallott már a testvérpárról, bizonyára kíváncsi, hogy miként alakult ki az a közös írói praxis, melynek következtében megszületett a mostanra szinte brandként működő „Kovács ikrek”-jelenség. Kovács Dominik és Viktor szerint ez csupán annak az eredménye, hogy mindig mindenhol így emlegették a kettősüket, bár ők maguk sem törekedtek feltétlenül arra, hogy külön-külön reprezentálódjanak.
Természetes volt számukra, hogy egyformán öltöznek, vagy hogy ugyanazt a pályát választják.
A pécsi születésű szerzőkről megtudhattuk, hogy Simontornyán nőttek fel, ahova a mai napig gyakran hazalátogatnak. „A város és az ottani közösség meleg, életadó fészekként jelenik meg a gondolatainkban” – mondták. Mindketten meghatározó élményként idézték fel az otthonuktól az iskoláig vezető sétákat, melyek során megtárgyalták az aktuális olvasmányaikat, és
ha csak lehetett, megálltak váltani néhány szót a helyiekkel.
„A településről, a családjukról kérdeztük őket, és volt, hogy annyira elmélyült a beszélgetés, hogy elkéstünk az első óráról” – mesélték. Ilyenkor előfordult, hogy az édesanyjuk várta őket a kapuban – ő volt ugyanis az igazgató.
„Lételemünk volt a történetigény”
Mindezek alapján nem nehéz kitalálni, hogy az ikreket már fiatalon izgatták a múltról és a jelenről szóló sztorik, anekdoták. „Állandó lételemünk volt a történetigény” – erősítette meg Dominik. Többgenerációs családba születtek bele, így nagyszüleik és dédnagymamájuk emlékezőtehetségének köszönhetően olyan felmenőket is megismerhettek, akiket az életkorukból fakadóan nem lett volna lehetőségük. „Legalább egy történet vagy attribútum minden ősünkhöz kapcsolódott, ami azért érdekes, mert így személyes viszonyt alakíthattunk ki ezekkel a fizikai valójukban soha nem látott ük- és szépszülőkkel” – fogalmaztak.
„Mindig is radikálisan érdekelt bennünket a múlt” – értettek egyet, amikor Valuska arról faggatta őket, honnan eredeztethető a párosukra jellemző kiapadhatatlan kíváncsiság. „A családunk szerint egészen a születésünktől fogva kommunikálunk egymással, ez a dialógusszerű létezés pedig egy idő után a külvilág megismerési igényét is egyre inkább előhívta bennünk” – mondták.
„Mi nem kártyával vagy játékautóval szórakoztunk a legjobban, hanem már 3-4 éves korunktól fikcionálni kezdtünk”.
Az talán nem meglepő, hogy Dominik és Viktor szívesen hallgatták Az Ezeregyéjszaka meséit, de az már távolról sem mondható szokványosnak, hogy valaki gyerekként Gobbi Hilda memoárját vagy éppen operalibrettókat olvas. Az ikrek elárulták, hogy mivel édesanyjuk magyart tanított, már viszonylag korán találkoztak a Csongor és Tündével, és később egészen lenyűgözte őket Gobbi Hilda Mirígy-alakítása. A másik nagy szerelem az opera volt:
hétvégente felvonatoztak Budapestre, hogy délelőtti előadásokat nézzenek az Erkel Színházban,
és hamar elkezdték forgatni a szövegkönyveket is. A zene és a történet összefüggése foglalkoztatta őket, hogy „mit kell a szövegnek beáldoznia azért, hogy kifejeződjék az a művészi többlet, amit a muzsika képvisel”.
Mindenki megnyugtatására leszögezték ugyanakkor, hogy természetesen ők is beszélgettek a társaikkal a Csillagok háborújáról meg a Harry Potterről – bár előfordult, hogy közben a nagymamájuk lakhelyéről vagy a szüleik foglalkozásáról faggatták őket. 15-16 éves koruk körül aztán megmutatkozott köztük az első dominánsabb ízléskülönbség: Dominikot a lélektaniságot fókuszba helyező regények kezdték érdekelni, míg Viktor inkább szociografikus színezetű könyveket olvasott szívesen.
A vidéki élethez visszakanyarodva elmondták, hogy
a családjukban generációkon átívelő értékrendbeli sajátosság volt, hogy hittek a kultúra erejében,
és minden nemzedék a lehető legtöbbet megtette azért, hogy fenntartsa ezt a fajta tájékozottságot.
Az első regényhez vezető út
Valuska természetesen arra is kíváncsi volt, hogy az ikrek miként váltak maguk is alkotókká. Megtudhattuk, hogy 10 éves koruk körül az olvasott operalibrettók alapján írtak egy mesejátékot, amit aztán a nagynénjük, aki általános iskolai tanító volt Simontornyán, karácsonyi ajándékként előadatott az osztályával. Azóta már több színházi sikerük is volt, mégis
akárhányszor színpadon hallják a mondataikat, eszükbe jut az a régi örömteli pillanat.
„Olyankor mindig karácsony van”.
És hogy milyen út vezetett a Lesz majd minden megszületéséig? A testvérpár elmondása szerint eleinte számukra sem volt világos, hogy regényt írnak, csak azt tudták, hogy szeretnék minél jobban kibontani karaktereik személyiségét, illetve közelebb hozni az olvasókhoz ezt a dél-mezőföldi tájat.
Valuska hozzátette, hogy
a Kovács ikrek nem tipikus „elsőkönyves témát” választottak,
hiszen egy 19-20. századi figurát állítanak fókuszba, miközben múlt és jelen folyamatos keveredésének lehetünk tanúi, és néhanapján még a holtak is visszatérnek, hogy megbolygassák az élők mindennapjait. „Nem az volt a szándékunk, hogy mágikus történetet írjunk, ez inkább a halál átjárhatatlanságának valamiféle kíváncsi kétségbe vonása akart lenni. Mindannyiunkkal előfordul, hogy meg szeretnénk kérdezni valamit egy-egy elhunyt családtagunktól. És ha már a földi valóságban ez nem lehetséges, úgy voltunk vele, hogy adassék meg a regényben” – mondták.
Zárásként Kovács Dominik és Viktor arról beszéltek, hogy bár vannak, akiknek régimódinak, esetleg mesterkéltnek hat a könyvük,
a #higgymagadban különdíj biztosította őket afelől, hogy sokan értik, érzik és szeretik az általuk teremtett világot.
Egyetértettek abban, hogy ha 10 év múlva is ugyanazt csinálhatják, amit most, és emellett a szeretteik jól vannak, az számukra már boldog és ideális jövő.
Támogatott tartalom
