Kovács Dominik és Kovács Viktor, azaz a Kovács Ikrek néven ismert páros még 2024-ben Lesz majd minden című regényükkel lettek a Margó-díj különdíjasai (olvass bele): megkapták az Erste #higgymagadban támogatását. A díj elnyerése után egy évvel interjúban kérdeztük őket, hogy mit jelentett a támogatás, milyen alkotói folyamatokon mennek keresztül és hogy milyen új projektjeik vannak a láthatáron. Sőt egy podcastben is beszélgettünk velük a kötet megírásáról, emlékezésről és gyerekkorról.
Az ikerpár most Vendégségben férfiaknál címen ír tárcasorozatot a Könyves Magazin oldalára. Ez a második rész (Korábbi részek itt olvashatóak: első rész, második rész).
Kovács Dominik − Kovács Viktor: Szegény ördögök
Az udvaron állt neki lemosdatni, a fürdőszoba padlója fölszáradt már, szépen fénylett, nem akarta, hogy összekenjék. Óvatosan nyúlt a bátyjához, tartott tőle, hogy a fogatlan ínyével megint harapni próbál vagy megkarmolja. Vencel viszont most semmi ilyet nem csinált, tűrte, hogy a testvére felvegye, meztelenre vetkőztesse. Akkor nyikkant csak meg, mikor a hideg kútvíz ütni kezdte a testét, felhúzta a combját, a két kezével az ágyékát takarta, jobbra-balra forgatta a fejét, mintha valami táncot járna. Feri újra meg újra meglódította a vödröt, durván dörzsölte végig a bátyját, ahogy a jószágot szokta, pedig szivacs volt a kezében, nem lókefe. Nem érzett undort, a hetven év alatt, amit együtt végigéltek és végigverekedtek, a testük félig-meddig közös lett, közös véraláfutások, forradások, közös lórúgás és gyomorbaj, köszvény, aranyér. Feri közösnek érezte Vencel négy éve tartó őrületét is, ami eddigre nemcsak a fejét, hanem a belsőjét is felforgatta. Ugyanaz a gyógyszerszagú, sűrű lé folyt belőle elöl-hátul, ezt lökték ki magukból a vesék és a belek, ezt izzadta az egyre ráncosabb bőr, sárga foltokat hagyva a lepedőkön, a frissen meszelt falon, a székek ülőkéjén. Az öcs bőszen mosott utána, szellőztetett, cserélte és áztatta az ágyruhákat. Minden házimunkát aszerint végzett, ahogy az anyjuktól látta, akit annakidején, mikor még laktak rajtuk kívül Nyulasban, fehérlábú asszonynak neveztek a többi pusztaiak.
Most, a vendégségre készülve Feri még liliomcsokrokat is szedett, az egyiket a szekrény tetejére, a másikat az étkezőasztalra rakta, izzadjanak és szagosítsanak azok is.
Aztán az egész padlást feltúrta, mert eszébe jutott, hogy valamikor, nem is annyira régen, nem is tudja már, honnan, de került hozzájuk egy orgonaszagú légfrissítő. Miután megtalálta, telefújta vele a házat, az első szobát, a konyhát, apró fehér pöttyök tapadtak a csibegulyást és a vájdlingnyi fasírtot takaró fedőkre. A mosdást követően nem a szokásos helyére vitte Vencelt, hanem a fészerbe, az ottani heverőn készített helyet a számára. Vencel rúgkapált, nyöszörgött, a Feri kurva anyját szidta, az öccse két kézzel szorította, csupa nyál lett a karján az ing. A heverőhöz érve kettőt-hármat bevágott neki, mire a bátyja megadta magát, engedelmesen megitta a gyógyszeres vizet, amit a testvére a kezébe nyomott. Akkor sem állt neki dörömbölni, mikor Feri elfordította a zárat a fészerajtón.
A fiatalabb Mernyei sosem adott még Vencelnek két egész nyugtatót, egyszer adott másfelet, mikor tavaly a malacokat vitte eladni Benedekvárra. A bátyjának semmi baja nem lett tőle, minthogy másfél napig aludt. Egyébként nyugtatózni se igen szokta, elég volt, ha délután, mire igazán kifáradt, és minden valóságot elfelejtett maga körül, bekapcsolta a tévét. Vencel leginkább a Fiorellát szerette, a nőt, aki térd fölé érő szoknyában, mezítláb táncol az esőben, a csípőjét rázza, és a szereplők közül mindenki szegény ördögnek hívja, holott nem szegény, hatalmas öröksége van neki, azért üldözik annyira.
Ha a Fiorella elkezdődött, Vencelnek egy hangos lélegzetvétele sem volt, szabályosan odanőtt a hangyázó tévéhez. A vendégség alatt viszont ilyesmiről szó sem lehetett.
A fali tükör előtt borotválkozva Feri elcsodálkozott rajta, mennyivel erősebb most már a testvérénél, a válla kétszer olyan széles. Hiába volt öt év köztük, sosem hitte volna, hogy neki kell gondot viselnie rá, korábban mindig Vencel bírta jobban. Eszébe jutott az ötvennyolcas tavasz, amikor mindketten egy szál ingben rakták a melegágyat, ő tüdőgyulladást kapott, Vencelnek viszont semmi baja nem lett. Csak a bátyja miatt maradt meg: Vencel vizes lepedőben forgatta, estétől hajnalig az ágya mellett ült, hogy ha az öccséért jönnének a rég halott öreganyák-öregapák, el tudja hajtani őket. Ezekre gondolva szánta Vencelt, bármennyire is nem akarta szánni. Azt akarta, hogy újra gyerek legyen, Vencel meg felnőtt öklű kamasz, hogy legyen miért utálnia. Elvégre a nagyobb annyiszor püföli el a kisebbet, ahányszor akarja, a szülők nem szólnak az ilyenbe, hadd nevelje, úgy vannak vele. A nagyobb megosztja, amije van, és ha dühe van csupán, mit csináljon, azt osztja megosztani. Aztán a fiatal Izára gondolt, az alacsony, feketeszemű lányra, akit csak távolról láthatott, egy-két szót váltott vele mindössze, de az elég volt hozzá, hogy ő is belebolonduljon. Őt bezzeg sosem osztotta meg vele Vencel, csak dicsekedett neki, hogy a Herodek uraság lánya odáig van érte, mikor kocsival viszi valahová, állandóan piszkos dolgokat suttog a fülébe, a holdvilágnál a mellét is megmutatta neki, így igaz, ahogy mondja, a bimbójának akkora kertje van, mint a csordaitatói rét, és olyan az illata is, akár a vágott szénának.
Az öcs ilyenkor elvörösödött, hazudsz, kiabálta, mindig csak hazudsz!, Vencel meg röhögött rajta.
Hiába, a kocsis különb ember, mint a csirás, az kisasszonyokkal meg papokkal társalog, törekedhet akárhogy Feri, meglett ember korában sem fogja elhagyni a tehénistállót.
Az idő tájt Vencel ontotta magából a történeteket, hogy mi mindent visznek véghez ketten titokban Izával. Éjszakánként bekocsikáznak a faluba, mérgezett szalámit dobnak a parasztok kutyáinak, s miközben a kutyák nyüszítenek kínjukban, ő meg Iza szerelmesen csókolóznak a padon. Higgye el a Ferkó, a kutyavonyításban a legjobb csókolózni, egyetlen húsos szájnak érezni olyankor az éjszakát, csiklandozza a bőrüket. A kisasszonynak egyébként külön szobája van erre a kastélyban, ahol kutyákat, borzokat, rókákat boncol, trükközik és kísérletezik. Az intézőék szürke vizsláját is az Iza pusztította el, megetetett vele egy fokhagymás zsírba mártott spongyát, a szegény dög meg ivott és ivott rá, egészen, míg szét nem pukkadt, látnia kellett volna a Ferkónak, ahogy a hátára fekszik, a hasa irgalomkérőn az égnek mered, a tökei jobbra-balra lifegnek. És ehhez még sokféle eset volt Izával, pajzán dolgok, amikhez az öcsnek, bárhogy is irigykedne, semmi köze, azon túl, hogy végighallgatja Vencelt. Ahogy a lovaskocsi bakján ülve idáig jutott a gondolatokban, Feri tarkója viszketni kezdett, ha a szekerét óvatosan elkerülte egy-egy autó, hangosan káromkodott. Mire a tanyáról a vasútállomásra ért, a júliusi ég beszürkült, a férfi tartott tőle, hogy hazafelé megáznak.
A Pestről jövő vonaton sokan utaztak, de itt kevesen szálltak le, ingázó munkások leginkább, higgadt járásúak, ismerték a peront, a málló falú, dohányszagú épületet, ellentétben a fekete kontyú asszonnyal, aki idegesen kapkodta a fejét, amíg a tekintete össze nem találkozott a Feriével. Feri továbbra is szépnek találta Izát, a belőle áradó parfümszagot pedig kimondottan fenségesnek.
December óta bizakodott ebben a találkozásban, mikor az osztatlan közös tulajdonról szóló földhivatali tájékoztatón meglátta a nő pesti címét, karácsonyra üdvözlőlapot küldött neki, az pedig szívélyesen válaszolt, levelezni kezdtek.
Miután Iza felszállt a lovaskocsira, kijelentette, hogy ezen a vonalon soha többé nem utazik másodosztályon, inkább megveszi a drágábbik jegyet, az a pár forint semmit sem számít. Mégiscsak jobb egy magányos kupéban meredni kifelé az ablakon, mint szembesülni vele, mivé lett ez a szerencsétlen társadalom: a nép már nem az, mint ami annakidején volt, ki kell mondani, a nép szűkült tudatú, züllött és trágár. Idefelé két férfi ült a közelében, felforgatóan obszcén dolgokat hoztak föl egymás közt, nem állta meg, hogy ne szóljon rájuk. Mert végeredményben nem más tűnik el világszinten az ember természetéből, mint a méltóság maga, a bajtársiasság méltósága, az életadásé vagy éppen az ölésé, úgy van. Minden dolog sokkal kisszerűbben bonyolódik, mint bonyolódott ezelőtt ötven évvel. Elég csak bekapcsolni a tévé híradóját: hol látni ma igazi sportszerű ölést? Az összes eset, amit a műsorokban felhoznak, szerkezet nélküli és végiggondolatlan, nem a társadalom természetes kiválasztását példázza, ahogy az ezredfordulón az ember remélné, hanem annak ellenkezőjét, a romlást, a torzulást.
A gyengeség ül diadalt az erő felett.
Miközben beszélt, Iza feltartotta a mutatóujját, a vörösre festett körmével köröket cirkált a levegőbe, vagy a kosztümje szélét babrálta. Ferit meglepte, hogy az egykor állatokat boncoló kisasszony nem boncolgat már semmit, ítél csak, szünet nélkül és fáradhatatlanul. Azonkívül a férfi nem sokat értett Iza szólamaiból, tartott tőle, hogy az asszony feléje fordul, és kérdez valamit tőle, amire nem tud válaszolni. A lovakra meredt inkább, mikor pedig Iza nagy sokára az eszmefuttatása végére ért, félszegen hallgatott.
- Szépek ezek az állatok - folytatta a nő. - Látszik rajtuk, hogy jól vannak tartva.
- Négyszer is adok nekik egy nap.
- Apuka mindig azt mondta, a pusztán maguk gazdálkodtak a legserényebben.
- Ma sem kímélem magam. Fél ötkor már kint vagyok ganyézni.
- A Vencel azért bír segíteni még valamennyit?
- Semmit se. Annak, szegénynek, vége. Nem ember már.
- Na, majd, ha engem meglát!
- Engem se ismer meg.
- Hoztam neki banánt meg linzerkarikát.
Feri várt valamennyit, odacsapott az egyik lónak.
- Nem akartam megírni levélben, de három hete elvitettem Fehérkömlődre, az otthonba. Nem bírtam már vele. Háromszor jött nekem késsel.
Feri háta meghajlott, mintha az eső előtti fülledt levegő nyomná, Iza mondatai lassabbak lettek, megint az embernél járt, hogy mivé lesz az ember öregségére, még az ilyen kiváló magyar fajta is, mint a Mernyei Vencel, aki az esze felől, ha nem jönnek be az oroszok, pusztagazda lehetett volna. Az apuka méltóságosnak legalábbis az volt a terve, hogy vesz egy Fordson traktort, és azt a Vencel fogja hajtani.
- Szerencséje a Herodek méltóságosnak, hogy nem vett.
- Miért? A Vencel értett a géphez.
- Csak hazudta. Mindenről hazudott - bukott ki Feriből, majd gyorsan elhallgatott.
A tanyára érve körbevezette a vendégét az udvaron, megmutatta neki a frissen ekézett paprikaföldet, a szőlősorokat, a kukoricást, a gyöngytyúkokat és a hízókat. Iza óvatosan lépkedett a Feri nyomában, az ekék, a rozsdásodó vetőgép mellett járva megemelte a térd fölé érő szoknyáját, amikor pedig beértek a házba, áztatott rongyot kért, hogy letörölje a port a cipőjéről. A csempézett és alig használt fürdőszoba láttán áradozott, nem gondolta volna, hogy egy egyedülálló férfi itt vidéken, ennyi állat mellett ilyen tisztaságot tud tartani. Még jobban meg volt elégedve a házigazda főztjével: a késével úgy boncolta a fasírtokat, mintha apró állatok volnának, a paprikás-fokhagymás zsír vörös csíkokat hagyott a tányérján. Közben kint végre zuhogni kezdett az eső, a szél nekifeszült a konyhaablak üvegének, idegesen zörgette a kilincset. Feri közelebb ült az asszonyhoz, ügyetlenül motyogott, a ruháját dicsérte. Iza félig elmosolyodott, arról kérdezte Ferit, gondoltak-e valaha rá, hogy esetleg eladják a tanyát, s beköltöznek a faluba. A fiatal Mernyei elmondta neki, hogy legalább tízszer jártak náluk különböző ajánlattevők, már a tanácsi időkben is, nagy pénzeket ígértek ezért a gazdaságért, de ő semmi pénzért nem adná el, mert tudja, hogy az életét is eladná vele. Mire igazi tanyát csinált a régi cselédházból, belevénült. A bátyja, szegény, a betegsége előtt sem tudott a hasznára lenni semmiben.
Iza megint a levegőbe emelte a mutatóujját, a vörös körme a félhomályban barnának látszott. Az évek múltával, magyarázta, semmit sem tud jobban becsülni az emberi természetben, mint ezt a fajta hűséget. Hűséget a földhöz, tájhoz. A mai fiatal, városon legalábbis, ahol ő él, nem hű semmihez. Meggyőződése, hogy másképp lenne a dolog, ha az ötlet, ami néhány éve igen nagy tudású emberek körében felmerült, meg tud valósulni, s a hazai oktatásban is széleskörűen elterjedtté válik a nyugati típusú internátusrendszer, avval együtt a porosz pálca, az angol paskoló, a francia bőrszíj.
Akkor az ifjúság értékelné mindazt, ami jutott neki, hű volna hozzá.
Hozzá kell tegye rögtön, neki végül is mindkét fiával és az unokáival is szerencséje van, angyali gyerekek. A legkisebb unokája most megy első osztályba, és káprázatos a szókincse, olyanokat mond neki, hogy nagyanya, én nem tudok nálad nélkül élni. Melyik hatéves gyerek használja ma ezt, hogy nálad nélkül?
A beszéd közben a férfi felespoharakat és pálinkát hozott, kínálgatta Izát, és ő is ivott valamennyit. A konyha fülledt lett körülöttük, a házigazda egy rövid időre kinyitotta az ablakot, az ázott kert szaga bent is szétáradt. Az asszony mondta és mondta tovább, képeket mutogatott az unokáiról, Feri érezte, hogy a feje egyre jobban elnehezül, perceken keresztül bámulta az Iza nyakát, a mellekre lógó gyöngysort, a legszívesebben ő is odadőlt volna a hatalmas, puha húspárnákra.
Az egyforma ütemű mondatokat csend törte meg, Izában bennrekedt a szó, az ajtó felé nézett.
Vencel félmeztelenül, atlétában állt a bejáratnál, sár és vér csöpögött róla, a hasa alján felszakadt a bőr.
A tekintetében a régi indulat ült, némán ugrott volna a testvére torkának, de Feri elkapta az öklét és kicsavarta, a fasírtos tál az asztalról a földre esett. A Vencel hangja is a régi volt, leszúrlak, mint a disznót, üvöltötte, mire Feri átfogta a derekát, megemelte és az udvarra ment vele, a kifeszegetett fészerajtó elé lökte.
- Vencel, édes Vencuskám! - hallotta Izát a háta mögül. Fújtatva nézte, amint a nő a bátyja mellé térdel a sárba, simogatja és csókolja, a ruhája csupa sár már neki is. - Itt vagyok, eljöttem hozzád! Megismersz?
