Még mindig ott tartunk, hogy minden nagy költő és író halott

Még mindig ott tartunk, hogy minden nagy költő és író halott

Az iskolai magyartanítás laikusok számára is legkönnyebben megfogható része a kötelező olvasmányok listája. Ráadásul mindenki azonnal kapcsolódni tud hozzá – vagy azért, mert olvasta, vagy azért, mert hanyagolta a rajta szereplő könyveket. De mi az oka annak, hogy az iskolai kánon olvasmányai nem vagy nem eléggé szólítanak meg egy gyereket? Mit tud kezdeni egy tizenöt éves az Antigonéval vagy Jókai nagyregényeivel? Be lehet-e csatolni a kortársakat a rendszerbe, és mi vagy ki dönti el, hogy melyik ma élő szerző művét ismerhetik meg a diákok? Péczely Dóra és Király Levente szerkesztőként egy-egy olyan antológiát tettek le az asztalra, amelyek kiegészíthetik az iskolai olvasmányokat: a Lehetnék bárki című könyv a harminc év alatti költők verseiből válogat, a Nem kötelező című szöveggyűjtemény pedig a kortárs és a kimaradó szerzők műveivel vezet végig az elmúlt száz év magyar irodalmán. De összességében milyen alternatív utak léteznek az irodalomoktatásban, mit lehet kezdeni a populáris könyvekkel és van-e keresnivalója a hip-hopnak egy magyarórán? Péczely Dórával és Király Leventével beszélgettünk.

Ruff Orsolya | 2020. október 06. |

Az elmúlt egy-másfél évet mindketten egy-egy olyan könyv szerkesztésével töltöttétek, amelyek tulajdonképpen valamiféle megoldási alternatívát kínálhatnak a kötelezőkre. A Levente által szerkesztett Nem kötelező – Kortársak és kimaradók című kötet pedig már a címében is egyfajta válaszreakciót sugall. De kezdjük az elején: mi volt a válogatás szempontja, hogyan álltak össze a kötetek, és mindez hogyan viszonyulhat mindahhoz, amit a gyerekek az iskolában tanulnak? 

Péczely Dóra: A Lehetnék bárki című kötetet igazából a megelőző Szívlapát ihlette, ami sokkal inkább válasz a kérdésedre. Ott tényleg azt gondoltam, hogy 16 éves korban nehéz eligazodni a kortárs magyar irodalomban, a könyvbe pedig az akkor élő költők egy jelentős részéből válogattam. Az csak egy álom volt három évvel ezelőtt, hogy folytatása lesz – akkor „csak” egy olyan antológiát szerettem volna összeállítani, amelyben a versek közel tudnak kerülni a kamaszokhoz. Az edukációt sokkal inkább egyéninek képzeltem el akkor. Persze komoly vágyam volt, hogy majd a középiskolákban is használják, de igazából nem gondoltam, hogy ez gyorsan be fog következni. Később egy tanár megírta nekem, hogy végigvették a kötetet, és nagyon érdekes visszajelzést adott: az egyik ciklussal nem tudtak mit kezdeni a gyerekek – az istenes versek ciklusával, amelyek pedig nagyon sokféle istenképet ragadtak meg, egyes szövegek már inkább ördögképet. A saját fiatalkoromból úgy emlékszem, hogy a szerelem mellett az égiek világa és a transzcendens kérdések foglalkoztattak leginkább minket, de kiderült, hogy ma már nem feltétlenül van így, aminek részben az is lehet az oka, hogy sokszor a tanároknak nincs viszonyulásuk ezekhez a versekhez, ezért kulcsot sem tudnak adni. A Lehetnék bárki esetében kicsit tovább tágítottam ezt a ciklust – vannak benne hagyományosabb istenkereső versek, de mitológiaiak, kozmológiaiak is. Szerintem úgy érdemes tanítani a kortársakat, ha azokat valahogy nagyon szorosan odakapcsoljuk a kortalanokhoz, azaz a klasszikusokhoz. Vagy fordítva. Azt látom az antológia erényének, hogy aki a klasszikus verseket érzi közelebb magához, olvasóként odatalálhat a kortársakhoz. Lehet, hogy majd egyszer csinálok egy olyan kötetet, amiben több lesz a klasszikus és kevesebb a kortárs, mert azt érzem, még mindig sokaknak könnyebb kapcsolódni például a nyugatos költőkhöz, mint a kortárs költészethez. De reméljük, ez még változni fog.

Szerk.: Péczely Dóra
Lehetnék bárki
Tilos az Á, 2020, 290 oldal
-

Király Levente: Én nem dolgoztam olyan sokáig a könyvön, gyorsan kellett végeznem. Azért született meg, mert tavaly az új, botrányos Nemzeti Alaptanterv bejelentésekor azt mondtam, nézzük meg, hogy a facebookos elégedetlenkedésen meg dühöngésen kívül mit lehetne csinálni. Arra gondoltam, miért ne lehetne összeállítani egy szöveggyűjteményt? Hiszen megint kimaradtak a kortársak, és nagyon sok olyan szerzőt is kihajigáltak a NAT-ból, akik szerintem magasabb minőséget képviselnek, mint néhány „újonc”. A kötet összerakásával viszont meg kellett várnom a kerettantervet, február-március környékét; ez egyébként már nagyon sokat lazított a NAT-hoz képest. Elég gyorsnak kellett lenni, de nagyjából tudtam, hova kell nyúlni a könyvespolcomon. A Magyartanárok Egyesületének elnöke, Arató László az IGYIC-en megjelent írásában gyakorlatilag segédtankönyvként vizsgálta a Nem kötelezőt, azt állítva, hogy ha az anyagát – némi módosítással – összefésülnénk a hivatalos kiadványokkal, akkor működő szöveggyűjteményt kapnánk, ez volt egyébként a célom. Dórához hasonlóan én is tematikusan rendeztem el az írásokat – szerintem így lehet közelíteni a gyerekekhez. Egyébként meg annyira anakronisztikus, hogy 2020-ban itt ülünk és erről beszélünk… Ezt 1970-ben kellett volna lejátszani, vagy legkésőbb 1980-ban, de sosem történt meg,

még mindig az alapvetően 19. századi, 20. század eleji kánont építgetjük-bővítgetjük.

Eleve a frontális oktatás egy idejétmúlt módszer, de Magyarország valamiért görcsösen ragaszkodik ehhez a típusú iskolához. A tanárok persze tehetnek csodát, de nem lehet az egyéni pluszmunkára és lelkesedésre felépíteni egy komplett rendszert. 

Szerk.: Király Levente
Nem kötelező
Corvina, 2020, 400 oldal
-

Amikor szerkesztőként összeállítotok egy ilyen kötetet, mi motoszkál a fejetekben: benne van a kánon feszegetése, vagy éppen – amit ti is említettetek – egyfajta komplementer olvasás kialakítása? 

PD: Nekem egy kiemelkedően erős szempontom volt ebben a két esetben: azt szeretném, hogy aki a Lehetnék bárki vagy a Szívlapát antológiát a kezébe veszi,

tudjon a bennük olvasható versekhez kapcsolódni akkor is, ha nem készül irodalomtörténésznek.

Az alapvető feltétel, hogy esztétikailag jó szövegek legyenek ezekben a gyűjteményekben, de azok közül ennek a másik szempontnak is feleljen meg. Például Kemény Istvánnak van egy Nyakkendő című verse, ami nekem az egyik kedvencem tőle, de akárhányszor elolvastam, mindig úgy éreztem, hogy ez nem fog átmenni. Hiába tartom fontos és különleges versnek, azt éreztem, hogy egy 16 éves nem fogja érteni. Ha egy – akármilyen jó – szövegről azt érzem, nincs vagy kevés benne a kapcsolódási pont, akkor azt kihagyom. Ez az új kötet érdekes módon, ahhoz képest, hogy 30 évesnél fiatalabb költők verseit tartalmazza, bátrabb, mint az előző volt. De közben nyilván én is változtam, tanultam, és jobban látom az érintett korosztályt. És az is megkönnyítette a dolgomat, hogy maguk a szerzők sem sokkal idősebbek, mint az elképzelt olvasóik, és akik olvasóként még többre képesek, mint azt korábban gondoltam.

KL: Dóra sokkal szabadabban dolgozhatott, de mert az általam szerkesztett antológiára rákerült, hogy „Szöveggyűjtemény középiskolásoknak”, meg „Kortársak és kimaradók”, meglehetősen szűk merítés kellett egy hatalmas mennyiségű anyagból. A válogatásnál nagyon fontosnak tartottam, hogy mindenképp gyerek vagy fiatal legyen a főszereplő – vagy legalábbis fontos szerepe legyen az adott szövegben. De mondok szerkesztési dilemmákat: Móricztól ha csak egyetlen egy szöveg kerülhet egy antológiába, akkor az nyilván a Barbárok lesz, de az meg szerepel a hivatalos szöveggyűjteményekben, ezért mást kerestem tőle. Itt persze ellentmondtam a saját alapelveimnek, de úgy éreztem, Móricz még innen sem kihagyható. Kosztolányit például azért nem válogattam be, mert ő szerencsére sok szöveggel szerepel a kerettantervben, hála istennek. Vagy Ottliktól a Minden megvan a világ egyik legjobb elbeszélése, de azt tényleg csak felnőtt fejjel érted meg, kell pár évtizednyi élettapasztalat hozzá, így azt nem erőltettem. Kertésztől egy olyan rövidebb naplórészlet szerepel a kötetben, amit kapcsolni lehet a Sorstalansághoz. Esterházy esetében meg kinéztem egy vicces tárcát, de amikor Diószegi Endre tanár úr átnézte az anyagot, azt mondta, hogy az óráin szokta használni az Egy nő elejét, és baromira jól működik a diákoknál – hallgattam rá. Vagy vegyük Tömörkényt – a sok ezer írásából melyiket rakod be? Végül olyat választottam, amelyben megjelenik az ökológiai szempont is, ami most rendkívül aktuális és érdekes. 

-

Fotó: Valuska Gábor

Nagyon sok mindent várunk a kötelező olvasmányoktól, hiszen azt szeretnénk, hogy a gyerek olvasson, tanuljon a hagyományainkról, a közös kultúrkincsről, de közben fejlődjön a kritikai gondolkodása is. Közben azért bennem kérdésként felvetődik, hogy ugyanazt a kabátot vajon rá tudjuk-e húzni ennyiféle gyerekre. A saját tapasztalatotok mit mutat ebben a tekintetben? 

PD: Az biztos, hogy nem fogunk találni olyan kötelező, ajánlott, együtt olvasandó – még ez is problémás, hogy nevezzük – könyvet, ami mindenkinek tetszeni fog. A Harry Potternél értettem meg, hogy bármennyire is nagy a rajongótábora, tíz gyerekből kettőnek nem fog tetszeni. Ugyanez igaz az Iskola a határonra, ami nekem az egyik kedvenc könyvem, de sokáig nem akartam belátni, hogy 18 éves korban egyáltalán nem olyan könnyű ezt a csodálatos Ottlik-regényt olvasni és élvezni. Ez hatalmas tanulság volt abból a szempontból is, hogy át kell tudni adni ezt a tudást is: nehéz kiválasztani egy olyan olvasmányt, ami csak egyetlen osztály körében osztatlan sikert arat. Ebből következhet az, hogy legalább két könyvet vesznek alaposabban egy évben, az egyiket a tanár választja ki, a másikat a diákok. Meg fogják tanulni, milyen nehéz lesz megegyezni abban, melyik könyv legyen a kiválasztott. Fontos az is, hogy ha valakinek nem tetszik, akkor beszéljék meg, hogy miért nem – mint ahogy azt is, hogy másoknak miért igen. Ezen legyen a hangsúly, hiszen akkor fogják megérteni egymást, magukat, és azt, hogy mitől jó a szöveg vagy mitől nem. A példa kedvéért: Wass Alberttel sem az a problémám, hogy megmutatják az órán egyes műveit. De jó lenne, ha meg is tudnák indokolni tanárok és diákok, miért is került terítékre, majd mellé tennék egy másik szerző hasonló tematikájú művét, és megbeszélnék, hogy poétikailag mit tud az egyik és mit a másik. Bár az irodalom egy tantárgy is, de nem az az igazi tétje, hányast kap belőle a gyerek, hanem hogy hogyan tudja megfogalmaznia véleményét egy irodalmi alkotásról. Nem fog mindenki eljutni Esterházy vagy Nádas Péter olvasásáig, ahogyan én sem jutottam el a matematika felsőbb szintjeire.

A következő tét ugyanis az, hogy olvasó válik-e a gyerekekből, nem?

Az alapoknál, a szemléletben van a probléma. Például az ifjúsági irodalommal szemben legtöbbször azt a kritikát fogalmazzák meg, hogy nem elég jók ezek a regények, novellák. Pedig az a helyzet, hogy vannak köztük ugyanúgy nagyon jó szövegek, és kevésbé jó szövegek, mint a felnőtteknek szóló irodalomban. 16 éves korig bőven rendben van, ha olyan szövegeket olvasunk együtt a gyerekekkel, amelyek megragadják őket. A középiskolában talán az utolsó két évben mennék rá igazából a nehezebb szövegekre. Kosztolányi jó példa arra, hogy kit lehet akár korábban is tanítani, az ő műveinek egy részéhez jól tudnak kapcsolódni a gyerekek. Móriczhoz már nehezebben, de én sem 18 évesen szerettem meg Móriczot. Azzal viszont tényleg nem tudok mit kezdeni, hogy a régi magyar irodalmat, illetve a romantikáig terjedő irodalmat miért nem lehet a helyén kezelni, és úgy tanítani, hogy minél élvezetesebb legyen. Akár a kortársak felől. A kronologikus haladást is problémásnak tartom, csak az utolsó két évben tanítanék kronologikusan, hogy minden a helyére kerüljön az időben, addig művekre koncentrálnék. Több olyan kortárs verset, novellát, regényt kellene együtt olvasni, amelyek a jelen nyelvén szólalnak meg, meg lehet tanítani rajtuk a narratológiát és számos irodalomelméleti alapvetést, és utána lehetne melléjük tenni egy nehezebben olvasható művet, hasonló témában.

KL: Egyébként az iskola típusa a kulcs, mert még mindig a porosz hagyományon alapuló, frontálisnak nevezett oktatást műveljük, amely az egyént nem nagyon veszi figyelembe. Ha visszaemlékeztek, hogy például tornaórán milyen gyakorlataink voltak: mind a hadi alapkiképzést szolgálták. Magyarországon az oktatás mindig is erősen politikai kérdés, már a kezdetektől fogva,

hiszen a magyar nemzet egyik legfontosabb identitásformáló ereje az irodalma.

Ötszáz éve nincsenek sikeresnek mondható történelmi élményeink, akkor hát mink marad? Van egy jó kis irodalmunk, vannak világhírű íróink – persze jellemzően ezek szoktak konfliktusba keveredni a mindenkori hatalommal. Én amúgy részben megértem Takaró Mihályék gondolkodását: azt hiszik, hogy ha csak egy régi szöveg is kikerül a NAT-ból, akkor reszeltek a nemzeti kultúránknak. Igenis el kell olvasni a Bánk bánt, a Toldit, a Petőfi-összest, nem érdekli őket, hogy a gyerekek szenvednek tőle – meg kell tanulni, felelni kell belőle, ha a fene fenét eszik, akkor is. Szerintem ez borzasztóan pusztító szemlélet, mert éppen hogy elidegeníti a gyerekeket az irodalomtól, de akkor aztán mindegyiktől: kortárstól, régitől, magyartól, mindegy. Pont fordítva kellene csinálni: előbb meg kellene szerettetni velük az olvasást.

Sokkal fontosabb, hogy jó olvasók legyenek,

olyanok, akik tudnak mit kezdeni a szövegekkel. Én teljesen rábíznám a tanárokra, hogy mit tanítanak. Dóránál is radikálisabb vagyok: ami most benne van az alaptantervben, annak a tíz százalékát tartanám meg, és majd a tanár eldönti, mit olvassanak még, miről legyen szó. Miért ne olvashatnának adott esetben személyre szabottan könyveket? Az is jó módszer, hogy ha nem tetszett a könyv, mondják el, hogy miért, és akkor abból egy jó kis vita kerekedhet. De hát persze nem az a cél, hogy önálló és kritikusan gondolkodó embereket neveljenek, sokkal inkább a szabványosított oktatást erőltetik, az ideológiai polgárháborúnak a fő terepe pedig az oktatásban az irodalom, no és persze a történelem. 

Szerintetek mi az a kor, amikor sok gyerek felhagy az olvasással? 

PD: Tizenkét év, főleg a fiúknál. Ha addig a szülővel együtt olvastak, a leválással megakad ez a folyamat, és magától már nem olvas tovább a gyerek. De még a lányoknál is gyakran bekövetkezik ez. A többiekből  könyvmoly lesz, mert az olvasás menekülő utat, biztonságot jelenthet a kibontakozó, egyre nehezebben értelmezhető világban. 

-

Mi az oka, hogy ilyen sokan nem olvasnak? Az olvasás megszűnik örömforrásnak lenni, vagy azok a könyvek, amelyeket a gyerekek elé tesznek, egyszerűen nem szólítják meg őket? 

PD: A kamaszkorban annyira fontossá válik a szociális terep, hogy nincs sem idejük, sem türelmük olvasni. Nagyon intelligens gyerekeknél is azt látom, hogy elképesztően nehezen teszik le a telefonjukat, amikor épp nem tanulnak vagy nem az iskolában vannak.

KL: Ráadásul ez egy nagyon új dolog. Most, 2020-ban nem arról kellene beszélnünk, hogyan számoljuk fel végre ezt a százéves, bemerevedett struktúrát, azzal már egyébként rég elkéstünk – és az új NAT megint hosszú időre konzerválta. Ma már a gyerekek kizárólag rövid ideig tudnak valamire odafigyelni. Az emberek nagy része már egy hosszabb Facebook-bejegyzést sem olvas el. Az irodalom ezzel nem nagyon tud mit kezdeni. Ha már egy Örkény-féle egyperces is hosszú, akkor mihez kezdjünk? Minden szakembernek, minden minisztériumi alkalmazottnak és tanárnak ezen kéne agyalnia évek óta, és dobálni, mérni az ötleteket, a különféle módszereket. 

Az általatok szerkesztett kötetek, vehetjük úgy is, nem egy konkrét tudásanyagot akarnak átadni, hanem inkább arra az útra akarnak visszavinni, ahol az olvasás még örömöt jelentett. A kortárs szépirodalom működhet így? Egy vers vagy rövidpróza, ha jól betalál, visszaterelheti a nem-olvasót az olvasáshoz? 

PD: Ha valami, akkor ezek az alternatív utak fognak működni. Mind ismerünk olyan történeteket, amikor írók, művészek és olvasók azt mesélik, hogy az változtatta meg az életüket, hogy gyerekkorukban egy kortárs szerző elment az iskolába. Hányszor halljuk, hogy valaki a magyartanárának köszönheti, hogy olvas? Talán ezek a könyvek jók arra, hogy ha valaki nem bölcsész érdeklődésű, általuk megérzi az olvasás örömét, vagy egy másik világba való átmenet ízét. Tíz-húsz év múlva nyilván óriási felmérések lesznek arról, hogy mi lett a mai kamaszokból, hogyan és mit dolgoznak, mikor engedték el a telefonjukat annyi időre, hogy tudjanak másra koncentrálni. Talán majd rájönnek, hogy az olvasás csodálatosan alkalmas arra, hogy koncentrálásra tanítson, hogy megmutassa, miért jó, ha lelassulsz, kilépsz a világból, és elvonulsz egy könyvvel. Szerintem lesz egy önreflexív ellenreakció arra, ami most látunk és tapasztalunk, csak ki tudja, hogy mikor.

KL: Az új hatás, amikor valaki csak rövid időre tud figyelni, gyakorlatilag a szövetségese a régi, frontális típusú oktatásnak, amikor ledarálják a tananyagot, mert elég csak úgy tenniük a gyerekeknek, mintha odafigyelnének. A tanár adott esetben lehet, hogy szívesen haladna lassabban, és szívesen beszélné meg hosszabban a műveket, csak nincs rá idő, hiszen előírták, hogy ennyi óraszám van, ennyit kell tanítani. Így végig lehet jutni úgy az iskolán, hogy valaki nem olvasott el semmit, és még lehet, hogy nem is rosszak a jegyei, mert feleléskor elmondta az elvárt kulcsszavakat. 

Mindkét antológia egy ligában kezeli a klasszikusokat meg a kortárs műveket, miközben az oktatásban mintha elválólagosan jelennének meg, és amikor a kötelezőkről folyó diskurzust követjük, akkor az sokszor – leegyszerűsítve – egy Harry Potter kontra Jókai szembenállásra fut ki, ami teljesen félreviszi a vitát, de hogyan lehetne mindezt feloldani? 

KL: Az irodalom tulajdonképpen azért fontos a nacionalizmus nevű vallásban, mert az írók játsszák benne a szentek szerepét a jeles államférfiak mellett. Ezért fordul elő, hogy a tankönyvi életrajzokból mindig kihagyjuk a kellemetlen epizódokat. Ha te most azt mondod Jókaira, hogy ne legyen kötelező olvasmány, akkor az sokaknak olyan szentségtörés, mint amikor pár száz éve egy katolikusnak azt mondták a protestánsok, hogy nincsenek is szentek, a pápa meg egy korrupt maffia feje.

PD: Gondoljátok el azt, hogy Angliában nem tanulnak Shakespeare-t… Nincs olyan, hogy nem tanulsz Shakespeare-t, akkor ott is vége a világnak! Mi ráadásul még jobban jártunk, mert Nádasdy tanár úr még mindig le tudja fordítani nekünk Shakespeare-t. Ők viszont meg vannak lőve, de elég keményen. Viszont van itt valami, amit kevesen tudnak: Angliában, Franciaországban és Németországban a középiskolában a saját irodalmukat tanulják a diákok, sőt még az egyetemen is! Nálunk viszont ugyanebben a korszakban a fiatalok az angol, a német, a francia, de még az orosz irodalomból is jócskán képbe kerülnek a magyar mellett. Szóval lenne itt idő bőven a magyar irodalomra, a kortársra is, de mi nem szeretnénk elengedni a világirodalmat sem, amivel én sem tudok nem egyetérteni. Nemrég beszélgettem egy pszichiáterrel, aki azt mesélte, hogy amikor a Werther-effektus kerül szóba egyetemi szemináriumokon, a magyar hallgatók azonnal vágják, miről van szó, a más országokból érkezők viszont nem. De az irodalmi művek száma napról napra nő, valamit mindenképpen el kell engednünk a tananyagból, inkább előbb, mint utóbb. 

Ugyanakkor magyarul is létezik az a gyakorlat, hogy a klasszikusokat újramesélik, és egy mai beszélt nyelvre teszik át a régi szövegeket. 

PD: Így van, de én például azt mondom, hogy akkor inkább hagyjuk azt a művet. Annak nem sok értelmét látom, hogy szimplán a sztorit tudják. Én például imádtam A kőszívű ember fiait, de nyilván teljesen ufó voltam. Ugyanakkor egyáltalán nem tanítanám hatodikban, sőt valószínűleg egyetlenegy Jókai-regényt sem tanítanék akkor. Tizenegyedikben viszont már érdemes tenni egy komolyabb kísérletet arra, hogy olvassanak Jókait, de nem hiszem, hogy beljebb vagyunk, ha elolvasnak a regényei helyett egy rövidített, átírt verziót. Abból nem fogják tudni, hogy milyen író volt valójában.

KL: Ez is a jelenlegi rendszer igényeit szolgálja ki: ha nem is olvastad, tudj róla beszélni, hiszen akkor ötöst kapsz. 

-

Abban nagyjából egyetértés van, hogy a klasszikus szöveg befogadásához segítséget kell adnunk egy mai gyereknek, de ugyanez igaz a kortárs szövegekre is? 

KL: Hogyne, főleg, ha intertextuális utalást tartalmaz a szöveg, azt nem árt ismernie. A nyelvezettel nyilván nem lesz gond. Ha elolvasol egy kortárs verset, legalább a szavak meg a mondatszerkezet vélhetően felismerhetők lesznek, nagy átlagban. Pontosan az jelenti a nehézséget, hogy ha már megszokták a diákok, hogy a költészet az valami régi nyelven írt, magasztos dolog, akkor nagyon nehezen tudnak kezdeni valamit egy kortárs szöveggel. Megkérdezik, hogy akkor ez miért vers?

PD: És még mindig azt, hogy hol a rím! A verstan lényege abszolút nincs meg a gyerekeknek, nem értik, mire jó, miért érdemes róla tanulni.

KL: Pedig ott van mondjuk a hip-hop, elképesztően népszerű műfaj, és sokszor igenis költészet! El lehet mondani róla, hogy szabadon bánik a szótagszámokkal, és ebben kicsit az időmértékes verselésre hasonlít – szerintem jól ki lehetne indulni például a kortárs zenéből is. 

A középiskolások többsége a kronologikus tanításnak köszönhetően általában csak az érettségi előtt találkozik kortárs szövegekkel, már ha jut rá idő – szerintetek mindez milyen veszélyeket rejt magában? 

PD: Az derül ki számukra ebből, hogy ami az elmúlt 30 évben íródott, az nem irodalom. Még mindig ott tartunk nagy általánosságban, hogy minden nagy költő és író halott. És majd ötven év múlva megmondják mások, ki nagy szerző. Ki nem tudta annak idején, hogy József Attila mekkora költő?! Utólag is így látjuk – de nem mi jöttünk rá először.

KL: A legjobb, ha már meghaltál, hiszen akkor már olyan nagy hibát nem követhetsz el, és nem nyilatkozgatsz össze-vissza a sajtóban.

Gyönyörű szobroknak kell lenniük az irodalom panteonjában, és ennek egy kortárs fiatal költő nem fog megfelelni.

Hogy mennyire káros a kronologikus sorrend, azt egyetlen példával illusztrálnám: gimnázium első évében az Antigonét kell olvasnod. Tizenöt évesen arról olvasol egy furcsa szöveget, hogy nem engednek eltemetni valakit – ebben az életkorban teljesen más problémákkal küszködsz. 

Valószínűleg általános tapasztalat, hogy van a hivatalos – iskolában történő – olvasás és van mellette a pad alatti olvasás. A populáris irodalom beemeléséről összességében mit gondoltok? 

PD: Nézzük meg, mit olvasnak éppen a gyerekek, akkor is, ha ez persze időnként változni fog. Szerintem meg kellene találni azokat a műveket a kortárs irodalomban, amelyek iránt a legnagyobb az érdeklődés, vagy amelyeknél a legnagyobb az esélye, hogy kíváncsiak lesznek rá a diákok, mert azokat jó együtt olvasni, értelmezni, azokról lesznek viták és vélemények.

KL: Jól megfizetett, önálló, független tanárok esetében lenne arra idő és energia, hogy a tanár utánanézzen annak, hogy a gyerekek mit olvasnak. A tanár is elolvasná, és akkor már rögtön rá tud mutatni, hogy ugyanaz a téma megjelenik egy kortárs magyar költőnél meg egy múlt századi német drámaírónál is. A tanár ekkor végigviheti azokon az ösvényeken a diákokat, amelyek elvezethetik őket egészen akár az Antigonéig is.

PD: Egyébként – és ez Nényei Pál a mániája, amivel nagyon egyetértek – biztos vagyok benne, hogy a mostani keretek között is lehet úgy tanítani az Antigonét is, hogy az megfogja a gyerekek többségét. Minden tanárnak valószínűleg magának kellene felépítenie, hogy hol vesz be kortársat, melyik orosz nagyregényt tanítja, és tényleg csak a kereteket kellene meghatározni, nem végtelen művet rendelni kevés óraszámhoz. Ehhez nagyon jó képzést kapott tanárokra lenne szükség, nagyon-nagyon jó fizetéssel, hogy tudjanak olvasni, nyitottak és kreatívak lenni évtizedek után is.

KL: Pont az ellenkezője történik. Rosszul vannak fizetve, egyre nagyobb a terhelés. Bozótharcosok a tanárok. 

-

Dóra utalt rá, hogy diákként minden elolvasott, de meséltek kicsit bővebben a saját kötelezős élményeitekről? 

PD: Én középiskoláig szinte mindent elolvastam. Addig is úgy érezhettem, nem baj, ha egy szót sem értek a fizikából. Az olvasás nekem a szabadságot is jelentette, Jókaiba nehéz volt szocialista ideológiát tölteni, és ha olvastam, akkor igazoltan voltam távol a hétköznapokból.  Az egyetlen, amit soha nem tudtam elolvasni, Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című műve volt.

KL: Én végigolvastam, de mintha nem is olvastam volna, kihullott hamar. Én is nagyon élveztem az Egri csillagokat, Jókait, a Kincskereső kisködmön is nagyon tetszett, holott nagyon megviselt – de persze itt jön be az a szempont, hogy nemcsak mindig a szépet és a jót kell olvasni. A Bánk bánt végigolvastam, de nem volt egy nagy élvezet, az biztos. A görög drámákat viszont imádtam, többet is elolvastam, mint amennyi kötelező volt. 

A kötelezők kapcsán gyakran felmerül, hogy mit kellene elhagyni, de most megfordítanám ezt a kérdést: ha dönthetnétek, ti melyik könyvet vennétek fel az iskolai olvasmánylistára? 

PD: Silvia Avallone: Acél vagy Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája vagy Laboda Kornél: MátéPONTindul vagy Szabó Borbála: Nincsenapám, seanyám.

KL: Julio Cortazár: Kronópiók és fámák; Olga Tokarczuk: Őskor és más idők; Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó?; Erdős Virág: ezt is el; Varró Dániel: Túl a Maszat-hegyen; Daniel Kehlmann: A világ fölmérése; Kemény István: A királynál.

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Tíz kortárs alternatíva a kötelező olvasmányokra

Gimnazista koromban nagy hatással volt rám, hogy az irodalomórán gyakran olvastunk a kötelezőkhöz kapcsolódó kortárs szövegeket, parafrázisokat. A módszert követve ebben az összeállításban tíz olyan mai könyvet ajánlok, ami felkeltheti az érdeklődést a kötelezők iránt, vagy csak egyszerűen jó kiegészítő olvasmány. 

...
Nagy

Női írók és főhősök, akiknek ott lenne a helyük a kötelezők közt (1. rész)

Ha egy gyerek ma Magyarországon a kötelező olvasmányokon nő fel, akkor szinte csak olyan könyvet fog a kezébe venni, amelyeknek a szerzői férfiak, és amelyekben a főszereplők is fiúk. Éppen ezért most olyan történeteket ajánlunk, amelyeknek a szerzői és/vagy főszereplői lányok, és amelyeknek a kötelezők közt lenne a helye. 

...
Nagy

A kötelező olvasmány jó, csak ne rontsák el

Elindult a tanév, visszatérnek a kötelező olvasmányok. A tudás átadása vagy az olvasás megszerettetése a cél? Az biztos, hogy az olvasóvá válás, az irodalomhoz való viszonyunk az érettségiig eldől. Mi a viszonyunk a kötelezőkhöz? 

KÉPALÁ 2020
...
Nagy

Elindult a KÉPALÁ pályázat - Neked mit mesél a fotó?

...
KÉPALÁ - Testőrök között

Győry Domonkos: Papamobil [Képalá]

...
KÉPALÁ - Apa

Papp Ágnes: Vízidő [Képalá]

A hét könyve
Kritika
Nagy-Britannia legrosszabb évei, legrosszabb évei
...
Nagy

Csillag Péter: Egy nap a mai futballviszonyok értékelése is biztosan érdemes lesz az utókor figyelmére

Az Ady stoplisban című kötetben magyar irodalmi alakok futballhoz való viszonya, a Kapufák és kényszerítők című könyvben a sport és a történelem kölcsönhatása került terítékre, a Hátsó füves című fotóalbum pedig a mai vidéki focira és a sport társadalmi vetületeire irányítja a reflektort. Interjú.

Gyerekirodalom
...
Gyerekirodalom

Meseország mindig is mindenkié volt, csak erről nem tudott mindenki

Nagy Boldizsárt, a kötet szerkesztőjét kérdeztük a Meseország mindenkié koncepciójáról, és beszélt a Grimm-mesék hatásáról, a Disney-film változásáról és a kötet szakértőcsapatáról.

...
Hírek

Boldizsár Ildikó: Meseország valóban mindenkié, mi döntjük el, hogy kit/mit engedünk onnan magunkhoz

Napok óta a Meseország mindenkié című mesekönyv tartja lázban az országot. Boldizsár Ildikó író-meseterapeuta azonban megszerezte és elolvasta a kötetet, majd egy Facebook-posztban fejtette ki, miről is szólnak a mesék, és mi a véleménye a botrányról.

...
Gyerekirodalom

Milyen kortársat vigyünk az iskolába? [Manó]

Mindig élénk figyelem kíséri és parázs vita zajlik akörül, hogy mi kerüljön fel az iskolai kötelező olvasmányok listájára. A téma örök, mi pedig eljátszottunk a gondolattal, ha tehetnék, a hazai gyerekkönyvkiadók vajon milyen kortárs műveket ajánlanának a tanárok figyelmébe. Ezúttal a Manó Könyvek alternatíváit mutatjuk.

Olvass!
...
Beleolvasó

A tárgyalóteremben az igazság néha különösen rossz védelem

Graham Moore egy olyan „ki tette?” típusú krimit alkotott, ami mindamellett, hogy fontos témákat boncolgat a törvény, igazságosság, lelkiismeret és rasszizmus tengelyén, veszettül szórakoztató is - írtuk kritikánkban a Bűnösökről. Olvass bele!

...
Beleolvasó

A régi Budaörsöt fedezi fel magának Závada Pál Wandererje

Závada Pál legújabb regényében a budaörsi történelem évtizedeinek és évszázadainak időrétegein utazik keresztül egy-egy alakért, arcért, történetért. Olvassatok bele!

...
Beleolvasó

Végre itt a lehetőség, hogy megmentsük Nemecsek Ernőt!

Interaktív könyv készültt Molnár Ferenc kultikus regénye nyomán. A Pál utcai küldetésben az olvasónak minden fordulópontnál lehetősége van dönteni arról, hogy miként folytatódjon a történet. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Woody Allen: Mindig utáltam a valóságot, de máshol nem lehet jó csirkeszárnyat kapni

Októberben magyarul is megjelenik Woody Allen életrajza, amelyben a rendező családról, forgatásokról, filmekről, barátokról és filmes barátokról mesél. Amerikában a könyv megjelenését kisebb botrány övezte, ti viszont már bele is olvashattok - mutatunk egy részt az Apropó nélkülből!

...
Beleolvasó

Hogyan őrizzük meg humorunkat és ép eszünket vesztegzár idején?

Mihez kezd egy nagymama, ha karanténba kerül? Pataki Éva sok humorral átszőtt regényéből ez is kiderül. Mutatunk egy részt belőle.

...
Beleolvasó

Már megjelenésekor az amerikai kortárs költészet klasszikusaként emlegették

A háború utáni amerikai és egyetemes líra legnagyobb hatású alkotóinak egyikeként tartják számon John Ashberyt, akinek végre magyarul is megjelent az Önarckép konvex tükörben című könyve.