Az egyetem utolsó évében úgy döntöttem, hogy a szakdolgozatomat az unalomról fogom írni. Bár a döntés azzal járt, hogy vég nélkül kellett hallgatnom a viccesnek szánt megjegyzéseket arról, hogy a témám unalmas, nem bántam meg a választást. Elképesztően izgatott, hogy mi az unalom, és miért létezik egyáltalán. Azokban a hónapokban megállás nélkül olvastam a filozófiai és szépirodalmi könyveket az időről, a szorongásról, a vágyról és a közönyről.
A jelenlegi helyzetből visszagondolva érdekes, hogy az egyik választott irodalmi példám Camus-től A pestis volt, az a könyv, amit az utóbbi hetekben szétkapkodnak az emberek (és amit az aktualitása miatt mi is újraolvastunk). Talán elsőre furcsa választásnak tűnhet, de ahogy egyre mélyebben és mélyebben beleástam magam a témába, meggyőződésemmé vált, hogy az unalom valahogyan összefügg a bezártság érzésével, a várakozással és a végességgel kapcsolatos szorongással.
Amikor A pestis a kezembe került, rájöttem, hogy a regényben leírt karantén tökéletesen modellezi ezt az elképzelésemet:
A pestisben egy körülzárt, beteg város patologikus unalmával találkozunk. A nagyvárosok megszokott, mindennapos, poros unalmasságát váltja fel egy mindent átható, minden más érzelmet felülíró mély unalom. „Igen, a pestis, akár az elvont világ, monoton volt.” Ebben a világban az unalom két irányból is közelít: az egyik forrás az átlagember teljes tehetetlensége, passzivitása, beszorított várakozása, a másik pedig a cselekvő emberek (orvosok, hivatalnokok) szisziphoszi, állandóan újrakezdődő, reménytelen küzdelmének közömbössége. Évek telnek el úgy, hogy nincs érdemi változás. A tömeges halál és betegség a mindennapok részévé válik. Oran városának lakói hamar kimerülnek, az érzelmi energiák is elmosódnak, már nincs erő érezni a gyászt, a félelmet, a vágyakat. „Egyhangú érzelmeket élt át mindenki.” A pestis egy állandósult, tömeges levertséget idéz elő, a maga „végeláthatatlan topogásával”. A hosszútávú szorongás unalma ez. Egy beláthatatlan időtartamú, kényszerű szünidőt jelent ez a város lakóinak, egyfajta száműzetést, melyben a kezdeti izgalmak után már csak egyfajta fáradt közöny marad meg az emberekben, és az empátia képessége totálisan felszámolódik: „senki sem képes igazán a másikra gondolni, még a legnagyobb szerencsétlenségben sem.”
Amikor a fenti sorokat írtam, álmomban sem gondoltam volna, hogy pár év múlva kitör majd egy világméretű járvány és mindenki hetekre-hónapokra a négy fal közé szorul. Most, hogy a Camus által megírt karantén a valóságunkká vált, érdekes megfigyelni, mi hogyan reagálunk rá.
Vajon minket is utolér a patologikus unalom? A kezdeti normális, pozitív reakciók a mi esetünkben is átcsapnak majd közönybe, ahogy telik az idő?
Ahogy mindenki, úgy én is a napom jó részét azzal töltöm, hogy bújom a híreket. Reggelenként aggódva rágom át magam az új fejleményeken, napközben pedig figyelem az emberek bezártságra és a szorongásra adott reakcióit. Érdekes nézni, ahogy az unaloműzés egy pillanat alatt a közbeszéd központi témája lett. Hirtelen az egész internet az unalom ellen kínál megoldásokat: ingyen jógaórát, karantén-színházat, filmeket, élőben közvetített koncerteket és virtuális múzeumi sétákat.
Mi persze, akik irodalommal foglalkozunk, pontosan tudjuk, hogy a legjobb unaloműző és szorongáscsökkentő gyógyszer a könyv: anélkül élhetsz le életeket és menekülhetsz el a valóságból, hogy közben ki kellene mozdulnod otthonról. Szerencsére a kiürülő könyvesboltok és az elmaradó könyvfesztivál sokkja után a könyvszakma is éledezik. Fokozatosan jönnek az ötletek, lehetőségek és felajánlások az íróktól és a kiadóktól.
A Líra Kiadói Csoport #otthonolvasok mozgalmat indított, az Agave Kiadó szerzői ingyen elérhetővé tették a könyveiket, a Metropolis Media szintén ingyen e-könyveket kínál, az Athenaeum pedig Írók a karanténban sorozattal készül. Közben az írók, költők is gondoskodnak arról, hogy ne unatkozzunk. Nyáry Krisztián vicces verskihívást indított, amihez rengetegen csatlakoztak. Lackfi János karantén-színházzal szórakoztatja olvasóit, Kondor Vilmos a Budapest noir-ból készült hangoskönyvet ajánlotta fel, Grecsó Krisztián minden nap egy verset mutat, Simon Márton pedig az Insta Live-on olvas fel verseket.
És persze itt vagyunk mi is, a megújult Könyves Magazin. Nálunk nem lassult be az élet, folyamatosan azon vagyunk, hogy olvasnivalót adjunk, hogy megkönnyítsük az otthoni tanulást a gyerekeknek, és hogy közben hírt adjunk az olyan pozitív fejleményekről is, mint például, hogy George R. R. Martin a karanténban The Winds of Winter befejezésén dolgozik. Azokra is gondolunk, akik a könyvek által szeretnék megérteni a mostani helyzetet: a járvány és a karantén témájához kapcsolódó klasszikusokat és sci-fiket is ajánlottunk.
Én hiszek abban, hogy a könyvekkel el lehet űzni az unalmat, ugyanakkor abban is, hogy az unalom nem olyan rossz dolog, mint a legtöbb ember gondolja.
A legjobb az benne, hogy időt és lehetőséget ad az elmélyülésre és az idővel kapcsolatos szorongásainkkal való szembenézésre. Ha ez sikerül, még valami jót is ki lehet hozni belőle. Nekem a kedvenc írásom erről a témáról Karinthy Unalom című novellája. Álljon most itt egy idézet belőle zárásként (ITT el lehet olvasni a teljes szöveget):
„Kezdetben volt az Unalom. És mondá az Úr: legyen Szórakozás, mert így elalszom. És gondolt magának kis golyókat, és lökdöste őket jobbra-balra. Hat napig így szórakozott az Úr. Hatodik nap délután nagyot ásított, majdnem elaludt megint. És gyorsan gondolt magának embert.
Az ember nagyot ásított, és majdnem elaludt. Gondolt magának istent, és hintázott rajta, célba lőtt vele hatezer évig a Városligetben. Én is köztük voltam, és eluntam magam. Gondoltam magamnak Igazságot, Életet és Halált, csakhogy el ne aludjak. Gondoltam magamnak szeretőt és könnyeket és rettenetes fájdalmakat, hogy el ne aludjak. Nem emlékszel? Délelőtt sírtam, és fejemet a padlóhoz vertem.
De hát ez mind csak játék volt, mert hiszen nem lehetett komoly dolog, elmúlt. Az abszolút, az egyetlen igaz állapot tehát az Unalom. Borzasztó.”
