Történetek a szabálytanulás eszközeként
Bibliai történetek, esetek a saját klinikai praxisából, Harry Potter – második könyvében talán velük szemlélteti leggyakrabban az egyes szabályok lényegét. Peterson mesélve magyaráz, ahogy azt természetesen sokan mások is teszik, és nem véletlenül: a történetmesélés figyelemfelkeltő, megértést és emlékezést segítő, és szoros érzelmi kötődést lehet vele kiváltani a mondandónk (vagy mi magunk) és a hallgatóságunk között. Az utóbbi években a marketingvilág kezdte előszeretettel használni a storytelling kifejezést, mint egy olyan egzotikusnak hangzó eszközt, ami garantáltan ráveszi az embereket arra, hogy ránk figyeljenek, vagy megvegyék, amit árulunk. Pedig nincs ebben semmi egzotikus, ahogy arra Peterson is sokszor rámutat, tulajdonképpen ezt csináljuk több ezer éve.
Történetekkel kommunikálunk, történetekben raktározzuk, és történetek által értjük meg a világot.
Mindezek által a történetek a szabálytanulás eszközévé is válhatnak:
“Megfigyelhetjük magunkat, ahogy egy tudós tenné – vagy még alaposabban, ahogy egy történetmesélő. Aztán elmondhatjuk egymásnak a történeteket. A történetek már a megfigyelt viselkedés desztillált párlatai (ha nem azok lennének, senkit sem érdekelnének; a mindennapi cselekedetek felidézéséből nem lesz jó történet.). Ha elkészült egy történet, elemezhetjük, kereshetünk benne mélyebb mintázatokat és szabályszerűségeket. Ha az elemzés sikeres, az anekdotákon keresztül általánosíthatunk szabályok megalkotásával, majd tudatosan megtanulhatjuk követni ezeket a szabályokat.”
Ezzel Peterson tulajdonképpen meg is magyarázta, ő maga miért nyúl ennyiszer a különböző történetekhez, amikor a mondandója illusztrálására van rájuk szüksége. A példáit olvasva elemezhetjük azokat, összevethetjük saját tapasztalatainkkal, felfedezhetünk bennük alapvető szabályrendszereket. Aztán dönthetünk arról, milyen viszonyt alakítunk ki velük kapcsolatban, követjük-e ezeket a szabályokat, vagy sem. Ezt az utolsó lépést személy szerint pontosabbnak és árnyaltabbnak érzem, mint ami az idézetben szerepel, hiszen az csak arról szól, hogy végül megtanulhatjuk követni a történetekből kirajzolódó szabályokat. Reálisabb az a forgatókönyv, hogy
a történetek megértése és a bennük rejlő szabályok felmérése után az embernek lehetősége van arról dönteni, azonosul-e velük vagy sem.
Ugyan Peterson több helyen is beszél arról, hogy a szabályait nem kötelező kinyilatkoztatásként értelmezni és szó nélkül követni, néha mégsem sikerül tartania ezt az álláspontot, és ahogy a fenti esetben is, eléggé kizárólagosan fogalmaz.
Szinte irodalomterápia
“Ha elmélyedsz a művészetben (és az irodalomban és a humán tárgyakban), azt azért teszed, hogy megismerkedj a civilizációnk kollektív bölcsességével. Ez nagyon jó elképzelés – sőt, inkább szükségszerűség –, mert az emberek már igen régen kitalálták, hogyan kell élniük. Amit létrehoztak, az furcsa, ugyanakkor elképzelhetetlenül gazdag is, szóval miért ne használnánk útmutatóként? A jövőképed ettől csak tágabb lesz, terveid pedig átfogóbbak. Számottevően intelligensebben és teljesebben fogsz felmérni más embereket. Hatékonyabban gondoskodsz magadról. Jobban megérted a múltban gyökerező jelent, és óvatosabban jutsz következtetésekre. A jövőt is konkrétabb realitásként kezeled (mert kifejleszted magadban a hiteles időérzékelést), és kisebb eséllyel adod át magad az impulzív élvezeteknek. A hozzáállásodnak lesz mélysége, komolysága, átgondoltsága. Pontosabban fogalmazol, és más emberek nagyobb valószínűséggel figyelnek majd rád, s működnek együtt veled produktív módon, ahogyan te is velük. Sokkal inkább a magad ura leszel, nem pedig holmi tompa és szerencsétlen eszköz a kényszer, a divat, a hóbort és az ideológia markában.” Ez az itt idézett gondolatmenet súrolja az irodalomterápia néhány alapvető hatásmechanizmusát. Összefoglalva és leegyszerűsítve ez az irodalom (és a művészet) önismeretfejlesztő “funkciója”.
A szakmában ezeket a tényezőket, ha nem kíséri tudatos és szakember által vezetett feldolgozás, spontán hatásoknak nevezzük:
azokat a módokat, ahogy egy mű abban a képletben hat ránk, amiben csak ő és mi vagyunk.
Amiről itt Peterson beszél, az az – időben és térben – körülöttünk lévő világ alaposabb megértése, a gondolkodásmódunk árnyaltabbá és megfontoltabbá válása, és a kommunikációnk fejlődése. Mindezt a művészetben való elmélyüléssel, így például az irodalmi művek olvasásával érhetjük el. Az irodalomterapeuták is ezt csinálják: egy-egy segítő folyamatban a személyes fejlődés, az önismeret és a (mentális) egészség érdekében szövegeket olvasnak és dolgoznak fel a kliensekkel.
Művészek káosz és rend között
A káosz és a rend Peterson könyveinek két kulcsszava (Az első könyv címe 12 szabály az élethez – Így kerüld el a káoszt!, a másodiké: Túl a renden – Újabb 12 szabály az élethez). A “jó élet” egyik végpont felé sem billen el túlságosan (pontosabban nem is tud elbillenni), így valahol a kettő között található. És Peterson szerint a művészek is ott vannak. Fontos szerepet tulajdonít nekik, mégpedig
azoknak a felderítőknek szerepét, akik feltérképezik, és alkotásaik által renddé formálják a káoszt a többiek számára:
“A művészek azok az emberek, akik ott állnak a frontvonalban, amikor az ismeretlen tudássá alakul. Önként hatolnak be az ismeretlenbe, fogják egy darabját, és átalakítják valamilyen képpé. [...] A lényeg, hogy fizikálisan, kommunikálható módon, de nem szavakkal értelmezik a világ manifesztációját mások számára. [...] És utánuk jönnek az értelmiségiek, filozófiával és kritikusi vénával felvértezve, hogy összefoglalják és kifejtsék a mű jelentését és szabályait.”
A kreatív emberekre úgy tekint, mint azokra a pionír élőlényekre, amik egy adott területen elsőként jelennek és telepednek meg, miután azon a területen az élet valamilyen okból kipusztult. Tulajdonképpen azokról a fajokról van szó, amelyek elkezdik visszaállítani a rendet és létrehozni az életet. Konkrét fizikai értelemben is gondol a művészek pionírságára és rendteremtő erejére, ami alatt Peterson azt érti, ahogy egy-egy városban jól megfigyelhetően kialakulnak művésznegyedek (általában a “lerobbant, szebb napokat látott, nem túl jó hírű” részeken), amik felkeltik a többiek érdeklődését: szépen lassan egyre több ember látogatja ezeket a helyeket, ehhez alkalmazkodnak az üzleti ágazatok, az infrastruktúra, a turizmus, és “mire észbe kapsz, már el is kezdődött a dzsentrifikáció”. Amint a hely stabillá és kiszámíthatóvá válik, többé nem alkalmas a művészek számára, így ők előbb-utóbb tovább indulnak más körzetek felé. A művészek természetes élőhelye az a határvidék, ahol a káoszt renddé alakítják.
De természetesen nemcsak fizikailag, hanem társadalmi, és kollektív lélektani szempontból is értelmezhetjük az úttörő szerepet. “Ez a határvidék nagyon durva és veszélyes hely tud lenni. A művész folyamatosan azt kockáztatja, hogy belezuhan a káoszba ahelyett, hogy átalakítaná. Ám ők mindig is ott éltek, az emberi megértés határán. A művészet hasonló kapcsolatban van a társadalommal, mint az álmok a mentális élettel. Amikor álmodsz, nagyon kreatív vagy. Ezért van, hogy amikor felidézel egy álmot, azt gondolod: “Honnan a fenéből jöhetett ez?” Különös és felfoghatatlan, hogy valami megtörténik a fejedben, és fogalmad sincs róla, hogy került oda, vagy mit jelent. Ez igazi csoda: a természet hangja manifesztálódik a pszichédben. És megtörténik minden éjjel. Akárcsak a művészet, az álom is közvetít a rend és a káosz között. Ezért nem értelmezhető. Csupán egy vízió, nem teljesen kész, részletesen kidolgozott produkció. Azok, akik ezeket a félig megszületett látomásokat művészi előadássá formálják, átalakítjuk a számunkra érthetetlen dolgokat olyasvalamivé, amit legalább már képesek vagyunk látni. Ez az előőrsöt alkotó művészek szerepe. A biológiai helyük. Ők az első civilizációs tényezők.”
A mondandónk történetekkel való illusztrálása valóban fontos – ahogy láttuk, több szempontból is: megértet, emlékeztet, könnyít. Mindezek ellenére, hiába vannak velük tele, Peterson könyvei mégsem váltak könnyed, vagy könnyen megérthető olvasmányokká, inkább lassan haladós, minden mondatra odafigyelős szövegek, amelyekhez, legyünk őszinték,
türelem is kell.
Ugyanakkor megéri, hiszen fontos dolgokról szólnak. Szövegei nagyon sok különböző témát érintenek, így nem is gondolom, hogy ki lehet alakítani egy teljesen koherens viszonyulást a könyv egészéhez. Ha valaki veszi a fáradságot, és elmerül benne, biztosan fog találni olyan részletet, olyan üzenetet, amivel azonosulni és fejlődni tud. Nekem ilyenek voltak azok a részek, amelyek megmutatták, az életünknek milyen sok területén jelen vannak a történetek és a művészetek, és hogy gyakran anélkül is támaszkodunk rájuk, hogy ennek tudatában lennénk.
