A kiadói ismertetőből a Túl a renden című új könyvről a következők derültek ki:
- Peterson szemlélteti, hogy az élet értelme nem más, mint az ismert dolgainkon való túllépés, nem más, mint az örökké változó világhoz való alkalmazkodás,
- a túltengő káosszal szemközt bizonytalankodunk, fenyegetett helyzetben érezzük magunkat, azonban a rend túltengése a kíváncsiság hiányához és a kreatív életerő hiányához vezet
- arra van szükség, hogy egyensúlyt teremtsünk a valóság e két alapvető elve, a rend és a káosz között. A kettőt elválasztó ösvényen vezet az út az élet igazi értelméhez
- a pszichológia és a filozófia köréből leszűrt tanácsokból, és az emberiség legfontosabb mítoszaiból, maradandó történeteiből meríthetünk erőt,
A kanadai klinikai pszichológusnak súlyos gyógyszerfüggősége volt, amivel 18 hónapon át kezelték. Tavaly októberben tért vissza torontói otthonába. Az addiktív szorongásoldó hatású klonazepámra csúszott rá, amit felesége, Tammy Roberts rákbetegsége miatt kezdett el szedni. Peterson megpróbált fokozatosan lejönni a gyógyszerről, de fizikai állapota folyamatosan romlott, ezért kérte szakemberek segítségét. Tavaly februárban arról írtak az újságok, hogy Oroszországban kezelik, illetve az is kiszivárgott, hogy közel volt a halálhoz, mesterséges kómában tartották. Augusztusban egy szerbiai kórházban elkapta a koronavírust, ami ellen erős szerekkel kezelték.
Az év végén derült ki, hogy a kanadai Penguin Random House kiadónál állománygyűlést kellett tartani, mert a dolgozók kikészültek, hogy ők adják ki az új Peterson-könyvet, mivel szerintük a gyűlöletbeszéd, a fehér felsőbbrendűség és a transzfóbia ikonja, írta a 444.
JORDAN B. PETERSON: AZ EGYENSÚLY SZÜKSÉGESSÉGE (RÉSZLET A TÚL RENDEN CÍMŰ KÖTETBŐL)
Mivel azt tenni, amit mások tesznek (és mindig is tettek), gyakran működik, és mivel a radikális tettek néha átütő sikerrel járnak, a konzervatív és kreatív hozzáállás és attitűd egyaránt folyamatosan reklámozza önmagát. Egy funkcionáló társadalmi intézmény – egy hierarchia, amely a saját túlélésén túl valami érték előállítására is törekszik – képes arra ösztönözni a konzervatívokat, hogy óvatosan implementáljanak kipróbált és valódi értékeket, a kreatívakat és liberálisokat pedig rávenni, hogy meghatározzák, miként lehetne valami öreg és elavult dolgot újra és értékesebbre cserélni. Vagyis a konzervatizmus és az eredetiség közötti egyensúlyt társadalmilag a két típus összehozásával lehet elérni. Persze valakinek el kell döntenie, hogy ennek mi a legjobb módja, ez viszont olyan bölcsességet igényel, ami túlmutat a puszta vérmérsékleti irányultságon. Mivel a kreativitással és a status quóhoz való ragaszkodással összefüggésbe hozható erények általában kölcsönösen kizárják egymást, nehéz találni olyan embert, aki magában egyensúlyba hozta ezeket, és ezáltal kényelmesen együtt tud működni mindkét típussal, emellett pedig képes elfogulatlanul hozzáállni a tehetség és a hajlam megfelelő formáinak hasznosításához. Az ilyen képesség kifejlesztése a tudatos bölcsesség kiterjesztésével kezdődik: azzal az egyértelmű felismeréssel, hogy a konzervatizmus jó (a maga veszélyeivel együtt), és a kreatív transzformáció – még a radikális fajta is – szintén jó (a maga veszélyeivel együtt). Ennek a megtanulása – mindkét nézőpont őszinte elfogadása – legalább megteremti az esélyét annak, hogy értékelni tudjuk, amit az egymástól egészen eltérő emberek kínálnak, és felismerjük, mikor lendül ki túlságosan a mérleg nyelve valamelyik irányba. Ugyanez igaz mindkét nézet árnyoldalának az ismeretére is. A komplex problémák megfelelő megközelítéséhez higgadtságra van szükség, hogy meg lehessen különböztetni a status quo hataloméhes, önző pszeudohívét az őszinte konzervatívtól; és az önmagát is becsapó, felelőtlen, cél nélküli lázadót az igazi kreatívtól. Ennek a menedzselése azt jelenti, hogy el kell tudnod különíteni ezeket a tényezőket a saját lelkedben is, nem csak másokéban.
És hogy miképpen lehet ezt véghez vinni? Először is, tudatosan fel kell fognunk, hogy ez a két személyiségmód szervesen függ egymástól. Az egyik nem igazán létezhet a másik nélkül, bár az is igaz, hogy folyamatos a feszültség közöttük. Meg kell értenünk mindenekelőtt, hogy a fegyelem – önmagunk alárendelése a status quónak ilyen vagy olyan formában – szükséges előfeltétele, és nem ellensége a kreatív transzformációnak. Vagyis ahogy a társadalmat és az egyéni látásmódot rendszerező struktúrát alkotó feltételhierarchia, úgy a kreatív transzformáció is szervesen függ a korlátozásoktól, azok alakítják őket. Feszegetnie kell a határokat. Semmi haszna sincs, és nem is lehet előhívni, ha nem küzd valami ellen.
Ez az oka annak, hogy a hatalmas dzsinn, a kívánságok teljesítője – Isten a maga mikrokozmoszában – archetipikusan egy lámpás szűk belsejében várakozik, kiszolgáltatva a tárgy aktuális tulajdonosának.
A dzsinn – a géniusz – a lehetőség, a potenciál és az extrém behatároltság kombinációja.
Vagyis a korlátok, a megkötések, az önkényes határok – a szabályok, maguk a félelmetes szabályok is – nemcsak a társadalmi harmóniát és a pszichológiai stabilitást biztosítják, hanem létrehozzák a rend megújításához szükséges kreativitást is. Azaz ami a teljes szabadság világosan kifejezett vágya – ezt hangoztatják az anarchisták vagy a nihilisták – mögött rejtőzik, az nem egy pozitív, a magasabb szintű kreatív önkifejezésre törekvő érzés, ahogy azt a művész romantizált karikatúrájában láthatjuk, hanem egy negatív vágy – a vágy a felelősség teljes távoltartására, ami a legkevésbé sem összeegyeztethető az igazi szabadsággal. Ez a szabályok elleni tiltakozás hamissága. Ám a „Le a felelősséggel!” soha nem lesz ellenállhatatlan szlogen – elég önimádó ahhoz, hogy saját magát semlegesítse –, míg a rá nagyon hasonlító „Le a szabályokkal!”-t már fel lehet öltöztetni hősi halottnak.
Az igazi konzervatizmus bölcsessége mellett ott van annak a veszélye is, hogy a status quo romlottá válik, és ezt a romlottságot egyesek önző módon kihasználják. A kreatív erőfeszítések zsenialitása mellett pedig ott a sértett ideológus hamis heroizmusa, aki az eredeti lázadók ruháját viseli, miközben jogtalanul követeli magának a morális felsőbbrendűséget, és elutasít minden valódi felelősségvállalást. Az intelligens és elővigyázatos konzervatizmus, valamint az óvatos és találó változtatások vigyáznak a világ rendjére. De mindegyiknek van egy sötét aspektusa, és nagyon fontos, hogy ha erre rájössz, feltedd magadnak a kérdést: te valódi vagy, vagy éppen az ellenkezője? És a válasz elkerülhetetlenül az lesz, hogy egy kicsit mindkettő – és talán sokkal több van benned az árnyékos oldalból, mint szeretnéd. Mindez része a magunkban hordozott komplexitás megértésének.
A SZEMÉLYISÉG MINT HIERARCHIA – ÉS KÉPESSÉG A TRANSZFORMÁCIÓRA
Hogyan lehet tehát értelmezni azt a személyiséget, amelyik egyformán tiszteli a társadalmi intézményeket és a kreatív transzformációt? A probléma összetettségét figyelembe véve nincs könnyű dolgunk. Ezért inkább a történetekhez fordulunk: azok szélesebb sablont kínálnak nekünk. Felvázolnak egy jellemző mintát, amely nagy értéket képvisel, amennyiben le tudjuk utánozni, ugyanakkor elég általános is ahhoz (ellentétben egy bizonyos szabállyal vagy szabályrendszerrel), hogy új helyzetekre is alkalmazható legyen. A történetekben ideális személyiségeket ábrázolhatunk. Meséket mondunk sikerről és kudarcról, kalandról és románcról. Narratív univerzumunkban a siker előrevisz minket az ígéret földje felé, míg a kudarc a végzetünket okozza, és a pokolba taszít azokkal együtt, akikkel kapcsolatba kerültünk.
A jó előre és felfelé mozgat, a gonosz hátra és lefelé húz. A legjobb történetek cselekvő karakterekről szólnak, így jól tükrözik azokat a tudat alatti struktúrákat és folyamatokat, amelyek segítenek nekünk lefordítani a tények rendíthetetlen világát az értékek fenntartható, funkcionális és kölcsönös társadalmi világára.
A megfelelően testet öltött értékhierarchia – beleértve a konzervatizmus és ikertestvére, a kreatív transzformáció értékét is – a narratívában személyiségként, méghozzá ideális személyiségként nyilvánul meg. Minden hierarchiának található valami a csúcsán. Ezért van az, hogy egy történetnek, amely egy személyiség cselekvésének a leírása, mindig van hőse (és ha az netán antihős, az sem számít: a kontraszton keresztül az antihőssel is ugyanúgy lehet ábrázolni a hőst, hiszen a hős mindaz, ami az antihős nem). A hős a csúcson álló egyén, a bajnok, az ész, a sikerig és elismerésig eljutó, hátrányos helyzetű karakter, a nehéz körülmények között is igazat szóló szereplő és még sok más. A történetek, amelyeket létrehozunk, figyelünk, hallgatunk, felidézünk, olyan cselekményekre és jellemekre összpontosítanak, melyeket elismerésre, esetleg megvetésre méltó emberekkel (vagy viselkedésük, tetteik bizonyos töredékeivel) kapcsolatos, személyes tapasztalataink alapján érdekesnek, lenyűgözőnek, továbbadásra méltónak találunk – vagy csak mert hajlamosak vagyunk megosztani a körülöttünk lévőkkel mindazt, ami megragadta a figyelmünket. Néha közvetlenül a saját élményeinkből is meríthetünk lebilincselő narratívákat; néha több személyiség keverékét hozzuk létre, sok esetben azokkal egyetértésben, akik a társadalmi csoportunkat alkotják.
Az ügyfelem életét, akinek a történetét korábban részben elmeséltem, általában a társadalmi elkötelezettség szükségességének a példájaként jellemezzük. Az a történet azonban nem mondott el mindent az átalakult hozzáállása és cselekedetei jelentőségéről. Miközben újjáépítette a társasági életét, és aktív résztvevőjévé vált többféle csoportos tevékenységnek, elmélyedt egy hasonlóképpen váratlan, kreatív tevékenységben is. Mindössze gimnáziumi végzettséggel rendelkezett, és a külső szemlélő első látásra a személyiségét sem nevezte volna különösebben kreatívnak. Azonban a számára is újszerű, vonzónak talált közösségi időtöltések az esztétika irányába vezérelték őt.
Először megtanulta észrevenni a formákat, a szimmetriákat, az újdonságokat és a szépséget mint fotográfus. Ez a tevékenység többféle szociális előnnyel is járt: csatlakozott egy klubhoz, amelynek a tagjai kéthetente fotókirándulásokat tettek. Ilyenkor húsz-egynéhány fős csapatban bejárták a városnak azokat a részeit, amelyek vizuálisan érdekesnek számítanak, vagy természetes szépségük, vagy egyediségük, vagy ipartelepeik különlegessége miatt. Nagyon sokat megtanult a fotósfelszerelésekről, illetve azok használatáról. A csoport tagjai véleményt mondtak egymás munkájáról – konstruktív módon kritizáltak, vagyis felhívták a figyelmet a hibákra, de az értékekre is.
Mindez segített a páciensemnek megtanulni produktív módon kommunikálni pszichológiailag érzékeny témákban (ez főleg a kritika miatt volt kényes dolog, mert a többiek kreatív látásmódja könnyen kiválthatott volna kontraproduktív érzékenységi túlreagálást), és egyre könnyebben különböztette meg a sablonos, unalmas vagy konformista vizuális képeket a valódi értékektől. Az érzékelése néhány hónap alatt olyan szintre fejlődött, hogy megnyert pár helyi versenyt, és komoly megbízásokat kapott. Már a legelején úgy gondoltam, hogy csatlakozása a fotóklubhoz hasznos dolog a személyiségfejlődés szempontjából, de őszintén meglepett a vizuális és a technikai képességei gyors javulása, és kifejezetten élveztem, amikor a találkozóinkon áttekintettük a munkáját.
Miután néhány hónapig fotósként dolgozott, a páciensem elkezdett más képeket is készíteni, amelyeket nekem is megmutatott. Ezek először csak kifejezetten amatőr, absztrakt tollrajzok voltak. Különféle méretű, újra és újra egymásba fonódó hurkokból álltak; valójában egyszerű firkálásnak tűntek, de sokkal kontrolláltabbak és céltudatosabbak voltak. Akárcsak a fotók (és a fotóklub) esetében, ezt az elfoglaltságot is pszichológiailag hasznosnak ítéltem – mint a kreatív képességek kiterjesztését –, de nem tartottam említésre méltó, önálló művészi tevékenységnek. Ő azonban kitartott, hetente több rajzot is készített, és mindig elhozta őket a találkozóinkra. Műveinek kifinomultsága és szépsége drámai ütemben fokozódott. Hamarosan már egészen bonyolult, szimmetrikus, megrendítő hatást keltő, fekete-fehér tusrajzokat készített, amelyek valamiféle belső szépséget sugároztak, és amiket már pólóra is lehetett nyomtatni. Két másik páciensemnél is megtapasztaltam hasonló fejlődést, akiknél megmutatkozott a kreatív tehetség (az egyiknél jól elrejtve, a másiknál viszont fejlettebb, gondozottabb, nyilvánvalóbb módon). Olvastam klinikai esetekről és személyiségfejlődésről Carl Gustav Jungtól, aki feljegyezte, hogy az egyre rendezettebb és komplexebb geometriai ábrák – gyakran körök a négyszögekben, vagy fordítva – rendszeresen társulnak a személyiség szervezettségének az erősödéséhez. Ez kétségtelenül igaznak tűnt nemcsak ennél a páciensemnél, aki a fotózásban és a rajzban is figyelemre méltó tehetséget mutatott, de a másik kettőnél is, akiket volt szerencsém kezelni klinikai terapeutaként.
Amit tehát rendszeresen tapasztaltam, az nem pusztán a psziché rekonstrukciója volt a további szocializáció (és a társadalmi intézmények megbecsülése) következtében, hanem az elsődleges belső folyamatok párhuzamos transzformációja, amit az észlelési kapacitás jelentős növekedése, valamint az elegáns, szép, szociális értékkel bíró művek létrehozása jelzett.
Pácienseim nem csupán azt tanulták meg, hogy alávessék magukat a társadalmi világ időnként önkényes, de ezzel együtt szükséges követeléseinek, hanem hogy adjanak is valamit ennek a világnak, amihez az ő kreatív munkájuk nélkül nem lenne hozzáférés.
Unokám, Scarlett is elkezdett árulkodó jeleket mutatni, ha nem is kreatív irányban, legalább a kreatív képességek értékelése terén, amellett, hogy folytatódik a szocializációja a társadalmilag értékes mutogatással. Amikor az emberek valamilyen történetről beszélnek – például egy filmről, előadásról vagy könyvről –, általában megpróbálnak kifinomult konszenzusra jutni a tartalmát illetően („kifinomult”, mert egy embercsoport általában több nézőpontot jelenít meg, mint egyetlen ember; és „konszenzusra”, mert a beszélgetés rendszerint addig folytatódik, amíg valamilyen általános egyetértésre nem jutnak a témában). Az az elképzelés, hogy a történet a kommunikáció egyik formája – a szórakoztatás mellett –, első pillantásra magától értetődőnek tűnik, azonban minél tovább elmélkedünk rajta, annál rejtélyesebbé válik. Ha igaz, hogy a történetnek van célja, akkor az is egyértelmű, hogy mutat valamire. De mire és hogyan? A mutatás jelentése teljesen világos, amikor a tevékenység egy bizonyos dologra utal, vagy egyik személy megjelöli vele a másikat, ám sokkal kevésbé nyilvánvaló, amikor olyasmiről van szó, ami például egy történet karakterének az átfogó viselkedését tipizálja.
J. K. Rowling hőseinek és hősnőinek cselekedetei és viselkedése ismét remek példaként szolgál erre a folyamatra. Harry Potter, Ron Weasley és Hermione Granger közös jellemzője, hogy hajlamosak és képesek követni a szabályokat (ez is mutatja a képességeiket növendékként), de ugyanakkor meg is szegik őket, ami az őket ellenőrző tanárok szempontjából meglehetősen paradox viselkedés. Még a fiatal varázslók által használt technológiákra is ez a kettősség jellemző.
Például a Tekergők Térképét (ami nagyon pontos képet ad tulajdonosának a varázslóiskola, Roxfort alaprajzáról, valamint az ott élők helyzetéről) olyan szavakkal lehet aktiválni, amelyek éppen, hogy ellentmondanak a morálisan helyes viselkedésnek: „Ünnepélyesen esküszöm, hogy rosszban sántikálok.” A deaktiválás, hogy funkciója titokban maradjon, a „Csíny letudva!” mondattal történik.
Nem könnyű megérteni, hogy egy ereklye, amelyik ilyen jelszavakkal működtethető, hogyan lehetne más, mint „rossz” – a gonosz eszköze. Ám, akárcsak az a tény, hogy Harry és barátai rendszeresen, de nagyon finoman megszegik a szabályokat, és ezért ugyanolyan rendszeresen és finoman jutalomban is részesülnek, a Tekergők Térképének erkölcsi kívánatossága a felhasználó szándékától függően változik. Az egész sorozatot végigkíséri a burkolt célzás arra, hogy a jót nem lehet vak, merev szabálykövetéssel burokba zárni, akármilyen fegyelmezett legyen is az a szabálykövetés, vagy fontosak legyenek is maguk a szabályok. Mindez azt jelenti, hogy a Harry Potter-sorozat nem a társadalmi rend robotszerű kiszolgálását határozza meg a legmagasabb morális értékként. Ami felülírja ezt az engedelmességet, az nem olyan egyértelmű, hogy könnyen meg lehessen fogalmazni, de valami ilyesmi lehet: „Kövesd a szabályokat, kivéve, ha azzal aláásod a céljukat – ez esetben vállald a kockázatot, hogy ellentétesen cselekedj azzal, ami a közös megegyezés alapján morálisan helyes.” Ez egy olyan szabály, amelyet látszólag sokkal könnyebb megtanítani az azt megtestesítő viselkedésminták ábrázolásával, mint gépies tanulással vagy különféle rendelkezésekkel. A metaszabályokat (amelyeket érdemes inkább a szabályok szabályainak tekinteni, mint önálló szabályoknak) nem feltétlenül ugyanúgy kommunikálják, mint magukat az egyszerű szabályokat.
A hangsúlyos mutogatás révén, nem sokkal a viszonylag egyértelmű fizikális cselekedet magabiztos elsajátítása után, Scarlett megtanulta értelmezni a narratívák bonyolultabb lényegét is. Másfél évesen képes volt jelentőséget tulajdonítani valaminek a mutatóujja segítségével. Két és fél évesen azonban már megértette és utánozta egy történet sokkal bonyolultabb lényegét is. Később, körülbelül hat hónapon át, ragaszkodott hozzá, hogy az ő neve Pocahontas, nem pedig Ellie (ahogy az apja hívta), vagy Scarlett (ahogy az anyja). Számomra ez döbbenetesen kifinomult gondolatmenet volt. Kapott egy Pocahontas babát, ami az egyik kedvenc játékává vált (egy hagyományos baba mellett), és amit a nagyanyja, a feleségem, Tammy után nevezett el. Amikor a rendes babával játszott, Ellie volt az anya. Pocahontas esetében azonban változott a helyzet. Az a baba nem csecsemő volt, Ellie pedig nem az anyja. Az unokám ilyenkor sokkal inkább a felnőtt Pocahontasnak tekintette magát – utánozta a babát, amelyik egyszerre hasonlított fiatal nőre, valamint a Disney-film szereplőjére. A rajzfilmet egyébként két alkalommal is végignézte.
A Disney Pocahontasa figyelemre méltó hasonlóságokat mutatott a Harry Potter-sorozat főhőseivel. Apja odaígérte őt Kocoumnak, egy bátor harcosnak, aki a maga méltóságával a törzse erényeit testesíti meg, viszont a viselkedése és a hozzáállása túlságosan szabálykövető a menyasszonyjelöltje sokkal szabadabb személyiségéhez képest. Pocahontas helyette egy Európából érkező hajó kapitányába, John Smithbe szeret bele, aki az ismert területen kívül eső, de ennek ellenére (potenciálisan) értékes dolgokat képvisel. Pocahontas paradox módon egy magasabb morális rend mellett teszi le a voksát, amikor Kocoum helyett Smitht választja – megszegve egy alapvető szabályt (a legnagyobb érték megbecsülése a jelenlegi hierarchia szabályai szerint) –, a Potter-karakterekhez hasonlatosan. Ez mindkét narratíva morális tanulsága: kövesd a szabályokat, amíg ékes példája nem leszel annak, amit képviselnek, de szegd meg őket, amikor ugyanezek a szabályok akadályt képeznek a legfőbb erényeik megtestesítése előtt. És a nem egészen hároméves Elizabeth Scarlettben volt annyi veleszületett bölcsesség, hogy meglássa mindezt abban, amit nézett (a Disney-filmben), és később felhasználja szerepjátékos segítségként (a Pocahontas babával). A témában szinte elképzelhetetlen mélységű éleslátásról tett tanúbizonyságot.
Ugyanez az eszmerendszer – tiszteld a szabályokat, kivéve, ha a szabályok követésével elhanyagolsz, semmibe veszel vagy figyelmen kívül hagysz egy magasabb morális alapelvet – jelenik meg elképesztő erővel két különböző evangéliumi narratívában is (amelyek attól függetlenül, hogy mi a véleményed róluk, fontos tradicionális vagy klasszikus történetekként szolgálnak, ahol az utánzás eszközét használó személyiségeket ábrázolnak). Az elsőben Krisztust már gyermekként a zsidó tradíció mestereként mutatják be. Az ábrázolás szerint teljes mértékben tisztában van a múlt értékeivel, és úgy mutatják be, ahogy általában az őszinte konzervatívok tisztelik. Lukács 2:42–52 szerint Jézus családja minden évben elutazott Jeruzsálembe, a zsidó húsvétra.
És mikor tizenkét esztendős lett, fölmenének Jeruzsálembe az ünnep szokása szerint.
És mikor eltelének a napok, mikor ők visszatérének, a gyermek Jézus visszamarada Jeruzsálemben; és nem vevék észre sem József, sem az ő anyja;
Hanem azt gondolván, hogy az úti társaságban van, egy napi járó földet menének, és keresék őt a rokonok és az ismerősök között;
És mikor nem találák őt, visszamenének Jeruzsálembe, hogy megkeressék.
És lőn, hogy harmadnapra megtalálák őt a templomban, a doktorok között ülve, a mint őket hallgatta, és kérdezgette őket.
És mindnyájan, a kik őt hallgatták, elálmélkodának az ő értelmén és az ő feleletein.
És meglátván őt, elcsodálkozának, és monda néki az ő anyja: Fiam, miért cselekedted ezt velünk? Ímé atyád és én nagy bánattal keresünk téged.
Ő pedig monda nékik: Mi dolog, hogy engem kerestetek? Avagy nem tudjátok-é, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, a melyek az én atyámnak dolgai?
De ők nem érték e beszédet, a mit ő nékik szóla.
És elméne velök, és méne Názáretbe; és engedelmes vala nékik. És az ő anyja szívében tartá mind ezeket a dolgokat.
Jézus pedig gyarapodék bölcsességben és testének állapotjában, és az Isten és emberek előtt való kedvességben.
Az evangéliumi beszámolók kapcsán azonban felbukkan egy paradoxon, amely szoros összefüggésben van a tradíciók tisztelete és a kreatív transzformáció szükségessége között fennálló feszültséggel. Annak ellenére, hogy életkorát meghazudtoló alapossággal ismeri és tiszteli a szabályokat, a felnőtt Krisztus ismételten és felháborító módon megsérti a szombat szabályait – legalábbis a közössége tradicionalista tagjainak a szemszögéből nézve, és többnyire saját kárára. Például átvezeti tanítványait a gabonaföldeken, akik leszedik és megeszik a termést (Lukács 6:1). Ezt azzal indokolja a tiltakozó farizeusoknak, hogy Dávid király is hasonlóképpen cselekedett, a szükségben megetette híveit a papoknak fenntartott kenyerekből (Lukács 6:4). Krisztus közli a vitapartnereivel: „Az embernek Fia ura a szombatnak is.”
Egy ősi, Codex Bezae névre hallgató dokumentum, az Újtestamentum egy részének nem kanonizált verziója tartalmaz egy interpolációt Lukács evangéliumának fent idézett része előtt, kissé más megvilágításba helyezve ugyanazt a problémát. Mélyebb betekintést nyújt a szabályok tisztelete és a szükséges, kívánatos kreatív morális tettek közötti kapcsolatra, annak ellenére, hogy éles ellentétben áll azokkal a szabályokkal. Krisztus ebben a részben beszél valakihez, aki hozzá hasonlóan megszegett egy szent szabályt: „Ugyanazon a napon, mikor látott valakit szombaton dolgozni, [Jézus] azt mondta neki: Ó, ha pontosan tudod, mit teszel, áldott vagy; de ha nem, akkor átkozott, és a törvény megszegője.”12
Mit jelent ez a megállapítás? Tökéletesen összefoglalja az I. szabály lényegét.
Ha megérted a szabályokat – a szükségességüket, a szentségüket, a káoszt, amelyet kordában tartanak, hogy miképpen egyesítik az őket követő közösségeket, hogy milyen árat kell fizetni a bevezetésükért, és miféle veszélyekkel jár a megszegésük –, de hajlandó vagy vállalni a felelősséget, hogy kivételt tegyél, mert látod, hogy azzal a nagyobb jót szolgálod (és olyan jellem vagy, aki képes kezelni ezt a különbséget), akkor a puszta törvény helyett a szellemet szolgálod, ami egy magasabb szintű morális cselekedet.
Ám ha nem vagy hajlandó elismerni a megszegett szabályok fontosságát, és önös meggyőződésből cselekszel, akkor elkerülhetetlenül és nagyon helyesen elátkozott leszel. A nemtörődömség, amit a saját tradícióiddal szemben tanúsítasz, idővel téged – és talán a körülötted lévőket is – teljes mértékben és fájdalmas módon semmissé tesz.
Ez teljes összhangban van Krisztus egyéb tetteivel és meglátásaival, ahogy azokat az evangéliumokban leírják. Máté 12:11-ben ez áll: „Ő pedig monda nékik: Kicsoda közületek az az ember, a kinek van egy juha, és ha az szombatnapon a verembe esik, meg nem ragadja és ki nem vonja azt?” Lukács 6:9 leírja, ahogy Krisztus egy másik szombaton meggyógyít egy sorvadt kezű embert, megkérdezve: „Szabad-é szombaton jót tenni, vagy rosszat tenni? Az életet megtartani, vagy elveszteni?” Ez a pszichológiailag és fogalmilag is fájdalmas mellérendelése két morális beállítottságnak (a szombat megtartása a jó cselekedet tiltásával szemben) valami olyasmi, ami folyamatosan haragra gerjeszti a farizeusokat, és része annak az eseménysorozatnak, amelyik végül Krisztus elfogásához és keresztre feszítéséhez vezet. Ezek a történetek azt az egzisztenciális dilemmát ábrázolják, amely folyamatosan meghatározza az emberi létet: szükség van az alkalmazkodásra, a fegyelemre, a szabályok követésére – hogy alázattal tedd, amit a többiek; de ugyanúgy szükség van az ítélőképesség használatára, az előrelátásra, az igazságra, amely megmondja a lelkiismeretnek, mi a jó, amikor a szabályok mást diktálnának. Ennek a kombinációnak a megfelelő kezelése az a képesség, amely igazán jellemzi a teljesen kifejlett személyiséget: az igazi hőst.
Bizonyos mértékű önkényes szabálytalanságot tolerálni kell – vagy akár üdvözölni is, nézőponttól függően –, hogy egyben tartsuk a világot és lakóit. Egykor minden szabály kreatív tett volt, amelyik megszegett más szabályokat. Minden kreatív – saját kreativitásában őszinte – tett nagy valószínűséggel hasznos szabállyá alakítja át önmagát az idő múlásával. Ez az élő interakció a társadalmi intézmények és a kreatív vívmányok között, amelyek egyensúlyban tartják a világot a túl erős rend és a túl erős káosz közötti keskeny vonalon. Rettenetes talány ez, igazi egzisztenciális teher. Támogatnunk és értékelnünk kell a múltat, mégpedig hálával és tisztelettel. Ugyanakkor azonban nyitva kell tartanunk a szemünket – nekünk, az élő látnokoknak –, s megjavítanunk a stabilitást és támogatást biztosító ősi mechanizmusokat, amikor meggyengülnek. Vagyis el kell viselnünk a paradoxont, amely abból adódik, hogy tiszteljük a számunkra biztonságot nyújtó falakat, de közben beengedünk annyi újdonságot és változtatást is, amennyi elegendő az intézményeink életben és épségben tartásához. A világ sorsa múlik ennek a falnak a stabilitásán és a rugalmasságán, és azon, hogy minden tettünket alá tudjuk rendelni e kettős képesség tökéletességének és szentségének.
Ne tüntesd fel gondatlanul rossz színben a társadalmi intézményeket vagy a kreatív vívmányokat!
