Az egyszerűen csak Versek címet viselő kötet Jón Kalman Stefánsson lírai életművéből válogat, és az Egyed Veronika fordításában közölt költemények mellett egy viszonylag hosszú utószót is közzétesz, melyben az író saját nézőpontjából mutatja be költői indulását, irodalmi pályája alakulását.
A magyarul nemrégiben megjelent, elegáns borítójú könyv az író első három verseskötetét egybefogó gyűjteményes kiadásból, valamint a legutóbbi, 2021-ben napvilágot látott költeményeiből szemezget, több mint harminc hosszabb-rövidebb szöveget tartalmaz. Az időrendi sorrendbe rendezett versek szépen mutatják a költői pálya alakulását, képet adnak a legfontosabb témákról, motívumokról és olvasásuk során sokszor a Stefánsson prózájában megismert jelenetek, problémafelvetések előképeivel is találkozhatunk.
A legfontosabb témák a szerelem és a halál
A többnyire szabadversként értelmezhető szövegekre sem a nyolcvanas években megjelent, sem a kétezres években íródott versek esetében nem jellemző a szabályos forma vagy a feszes ritmus. Ugyanakkor a második időszakban keletkezett művekben már nagyon erőteljesen jelen van az ismétléseken alapuló gondolatritmus, a folytonosan visszatérő sorok, mely az író prózájának is egyik markáns jellemzője, és mely valamiféle belső rendet teremt, illetve lüktetést is ad a verseknek.
A legfontosabb témák már az 1988-as legelső kötettől (Vadászengedély az örökkévalóságra) a halál, a fájdalom, a gyász és a szerelem. A nyolcvanas évek verseiben még van némi társadalomkritikus él, az ember kicsinyességére tett több utalás, ez a téma a későbbiekben kikopik a versek közül. A 2020-as évek költeményei egységesebb képet mutatnak, a kezdeti hangkeresés után itt minden esetben viszonylag hosszú, kötetlen szabadverseket olvasunk, melyekben
az uralkodó motívumok a por, a hegyek, a magas hajnali ég, az éjszaka és az idő.
A hegyek mindig pozitív konnotációkat hordoznak, a szabadság, a fenség, a nagyság metaforái vagy szimbólumai: „Kipillantva jó hegyeket látni / kellenek nekünk / mint egy falat kenyér, úgy kell minden / ami kiemelkedik, ami áthasítja / a sötétet, ami több fényt vonz, / és kilátást ad (…) mert a hegyek adják nekünk a kilátást / ami más szó arra, hogy szabadság” (Az északi fényből hajnalpír lesz).
A versekben is megfigyelhető Stefánsson paradoxonokhoz való vonzódása („olyan rövid ideig élünk, hogy könnyű minket szeretni / olyan rövid ideig élünk, hogy könnyű minket elfelejteni”, Néha mint egy régi sláger), a zene iránti rajongása, illetve szembetűnőek a folyamatos definíciós kísérletei a halál meghatározására: „ és a halál olyan mint az ég: / látszik mindenhonnan, akárhová megyünk” (Néha mint egy régi sláger); „egyet tudunk / a halálról, /hogy az az a hely, / ahol tudományunk megáll / ahol gondolatunk megtorpan, / nem jut tovább / és nem tudjuk, / hogy ami ott kezdődik / a minden // vagy // a semmi” (Talán van benne madárdal).
Hosszú utószó életrajzi vázlattal
Az utószó életrajzi vázlatában kicsit közelebb kerülhet hozzánk az író, akit eddig elsősorban könyvei közvetítésével, illetve interjúkból (mi is beszélgettünk vele ITT és ITT és ITT) ismerhettünk. Az egyes szám első személyben elbeszélt események 1976 januárjától indulnak, attól az időponttól, amikor az akkor tizenhárom éves író Reykjavíkból Keflavíkba költözött. Kiderül, hogy matematikából és nyelvtanból igen gyengén teljesített az iskolában (előbbiből meg is bukott), történelemből azonban kimagaslóan. Az életére való visszatekintés személyességét és őszinteségét az ehhez hasonló sorok mutatják: „Későn értem, sokáig gyerek maradtam, kriminálisan vörös hajú; göndör loboncom nem tűrte a fésűt,
és néha annyira dadogtam, hogy szétmállottak a számban a szavak.”
Mesél az iskola elhagyását követő munkával teli évekről, a zene iránti vonzalmáról, de az irodalmat is igyekszik definiálni: „Az irodalom sokszínű, de egyik legfontosabb vonása – ami miatt nemritkán tüske a mindenkori diktátorok szemében, és azokéban, akik nem tűrik mások véleményét és szemléletmódját –, hogy képes átlátni és olykor leleplezni jelenének nézeteit és uralkodó álláspontját. Vagy kétségbe vonni őket. Elültetni bennünk a kételkedés magvát.
Az irodalom nem tisztel semmilyen szabályt, ő a megszelídíthetetlen macska.”
Az utószóban ír arról is, milyen irodalmi, kulturális hatások érték, hogyan vált szenvedélyes olvasóvá, mely izlandi és világirodalmi szerzők gyakoroltak rá nagy hatást. És persze beszámol első köteteinek születéséről, az izgalomról és a félelemről, mely az első publikációkat övezte.
„Miért kell így pazarolni a papírt?” – idézi az író az első megjelent kötetére adott egyik reakciót az utószó elején. A kérdés szerencsére nem vette el kedvét az alkotástól, és a nyolcvanas évek végétől folyamatosan és fáradhatatlanul dolgozik. Bár elsősorban mint prózaírót zártuk a szívünkbe, a lírájával való ismerkedés is izgalmas kaland lehet. Stefánsson maga rendkívül fontosnak tartja a költészetet, többek között a következőt mondja róla:
„De életünkben az örökkévalóság nem mutatkozik meg előttünk, esetleg néha egy-egy versben. Meg persze a zenében”.
Úgy gondolja, hogy aki verset ír, az nagy tétekkel játszik, és ehhez tartja is magát, hiszen költeményeiben – ahogy prózájában ezt már megszokhattuk – nem ijed meg a legnagyobb, a szerelmet, a halált vagy az idő múlását érintő kérdésektől sem.
Nyitókép: Valuska Gábor
