A, Thomas Bernhard: Díjaim
Kalligram, Budapest, 2009, 86 oldal, 1900 HUF
Egy jelentős művész, akit a saját korában is méltányolnak, általában díjakat kap. És bár Thomas Bernhard mindent megtett annak érdekében, hogy elidegenítse magától a kulturális elit napszámosait, ő sem volt kivétel. Nagyjából tizenkét alkalommal kapott valamilyen díjat, és ebből nyolc elismerésnek a történetét most megosztja olvasóival.
A kézirat eredetileg 1980 körül keletkezett és halála előtt, 89-ben gondolt a kiadására, de erre már nem maradt ideje. Húsz évvel később végre megismerkedhetünk az alig nyolcvan oldalas szöveggel. Kérdés persze, miért fontos ez. Ahogy ő mondaná: „természetszerűleg” nem a díjak miatt. Mint minden téma, Bernhard esetében ez is csak jó alkalom arra, hogy folytassa nyelvhasználatát, azt a szitoközönt, szélsőséges pesszimizmust és kritikus hangvételt, amelyet egész életében űzött és amely szerintem Kafka után a huszadik század legfontosabb nyelvi teljesítménye.
Maguk a díjak egyébként legtöbbször teljesen mellékes történésekként épülnek a szövegbe, bár ezúttal mégsem regényesített életrajzi tényekről beszélhetünk, hanem egészen közvetlen vallomásokról, amelyek minden alkalommal a bernhardi szövegtest útvesztőibe kanyarodnak.
Az egyik díj kapcsán öltönyvásárlási problémája lesz az elbeszélés fő vonala, a másikban egy autó megvételének rituáléja és későbbi balesetének története, a harmadiknál pedig a díjátadás utáni ünnepi vacsora egyik jelenlévőjével és a múltjával kapcsolatos emlékeit idézi fel.
Amint az sejthető, ebben a könyvben is a szerző totális államutálata, a sznobizmus, a hatalom, a képmutatás iránti ellenszenve, illetve az emberi ostobaság ostorozása kapja a fő szólamot. A díjakat felesleges és művészi szempontból értelmezhetetlen gesztusnak tartja, a díjátadó ceremóniákat unalmas és gusztustalan rendezvényeknek, ahol az önhitt kultúracsinálók és a hatalom kiszolgálói páváskodnak. Mégis átveszi a díjakat, minden esetben, elsősorban azért, hogy a díjakkal járó pénzjutalmat megkapja. Ez alantas érdek, de legalább őszinte cselekedet, mert ha nem venné át őket, akkor ő maga is képmutató volna és hiúságában tetszelegne csak. Igaz, akadnak olyan kitüntetések is, amelyeket mély tisztelettel és büszkén fogad, de az átadással kapcsolatos körülmények minden alkalommal feszélyezik és kínosan érintik.
A kötet végén három rövid beszéd található, melyeket a szerző egy-egy díjátadó ünnepség keretében mondott el. Talán a legszebb ezek közül az szöveg, amely az Osztrák Állami Irodalmi Díj átvételének alkalmából hangzott el és kisebb botrányt okozott államellenes kijelentései miatt. A kötetet a Nyelvi és Költészeti Akadémia tagságából való kilépésének vitriolos indoklása zárja.
A Díjaim című könyv nem Thomas Bernhard legnagyobb műve, de számomra mégis abszolút kötelező darab, hiszen ismét élvezhetem ennek az öngerjesztő, félelmetesen szuggesztív írói nyelvnek a működését.
Végezetül egy megjegyzés. Hogy a Kalligram kiadó az elmúlt években három olyan Bernhard-szöveget is megjelentetett, amelyek kéziratban maradtak vagy az életmű másodvonalába tartoznak, dicséretes dolog. De ez már majdnem olyan látszatot kelthet, mintha egy teljes feldolgozás és kritikai kiadás után járnánk. Pedig az életmű korántsem hozzáférhető egészében magyarul.
A kilencvenes években kiadott kötetek lassan már a könyvtárakból is kikopnak, miközben egyre gyakrabban hallani, hogy az akkori fordító, Hajós Gabriella átültetései nem mindig sikerültek tökéletesen. Én erre nem tudok mit mondani, mert nem ismerem az eredetit, de őszintén szólva túl nagy bajom nem volt velük, mivel ezek alapján kezdett kibontakozni a magam azóta is töretlen Bernhard-kultusza. Viszont az is igaz, hogy Adamik Lajos fordításai nagyon szépek, és a több műfordító munkája nyomán kiadott Önéletrajzi írások is mesteri magyarításnak tűnik.
Bárhogy is legyen, tudomásom szerint vannak még fordításra várakozó művek és a korábbi regényeket is illő lenne új köntösben kiadni.
Nem akarok a Thomas Bernhard Összes nélkül elpatkolni.
