A kortárs norvég irodalom legelismertebb alakja, Jon Fosse hazájában már minden létező irodalmi díjat elnyert, megbecsültségét jelzi, hogy a királyi palota szomszédságában fekvő Grottenben lakik, de kiváltságai mellett továbbra is alkot, drámákat, verseket, regényeket és gyermekkönyveket is ír. Műveit több mint negyven nyelvre fordították le, magyarul is több kötete olvasható, többek között trilógiája (Álmatlanság, Olav álma, Esti dal) és színművei (Valaki jön majd) is elérhetőek. A mai Ibsennek is nevezett szerző 2015-ben kezdte írni a főművének szánt, többkötetes, közel ezerháromszáz oldalas Szeptológiát, melynek első kötete, A másik név A. Dobos Éva fordításában jelent meg, és nálunk ezúttal A hét könyve.
Jon Fosse: A másik név - Szeptológia I.
Fordította: A. Dobos Éva, PESTI KALLIGRAM KFT., 2019, 262 oldal, 3990 HUF
A könyv egy soha le nem zárt, gyors áramlású gondolatfutam, melyben leginkább egy Asle nevű özvegy férfi hangja és nézőpontja érvényesül, de néha váratlanul átfut valaki másnak a gondolataiba, majd ismét vissza hozzá, aki a regény egyértelmű középpontja. A tengerparton, egy mindentől elzárt kis faluban élő, magányos férfi egyik hosszúra nyúlt délutánja tárul elénk, s ebben a néhány órában megismerkedünk az összes olyan személlyel is, akihez valaha köze volt vagy van. Ismétlődésekre, folyamatosan vissza- és visszaúszó betétekre épülő tudatfolyamában megjelenik például a magának való, iskolázatlan, mégis valamiféle egyszerű, paraszti bölcsességet hordozó szomszéd, Ålseik, vagy a korán meghalt feleség, Ales. Vannak személyek, akiket csak felidéz az elbeszélő (Ålseik testvérét, elhunyt feleségét, szüleit, a képeit kiállító galériatulajdonost), másokkal találkozik is a cselekmény folyamán (a szomszéd, az alkoholista festőbarát, az elfelejtett szerető); sorra kerül mindenki, aki fontos volt, vagy legalábbis részt vett az idősödő férfi életében, de ezek az emberek nincsenek sokan. Mintha Norvégia fjordok mintázta szegleteiben, de még nagyobb városaiban (mint pl. a Bergenről mintázott fiktív Bjørgvin) is csupa magányos ember élne, aki nem tud és nem is igazán akar mit kezdeni a másikkal.
A másik név találkozásai mindig párosak, az emberi kapcsolatok nem csoportokban, hanem két ember viszonyában rajzolódnak ki (ehhez kapcsolódik a szöveg egyik legfontosabb metaforája, egy festmény, melyen egy lila és egy barna vonal keresztezi egymást). Ezek között van olyan, melyet a megszokás alkotott, van régóta tartó barátság, és van olyan kapcsolat is, mely fizikai jelenlétben már nem valósulhat meg (hiszen a szeretett feleség régóta halott), hiányával és fájdalmával mégis olyan jelenvaló, hogy muszáj kapcsolatként tekinteni rá. Mindezek mellett a taxisofőrökkel, kórházi dolgozókkal folytatott kis dialógusok is sokat elárulnak arról, hogyan gondolkodik Fosse az emberek közötti interakciókról: ezeket a beszélgetéseket a kölcsönös jóindulat és megfelelni vágyás hatja át, mégis annyira fájdalmasan üresek és feleslegesek, hogy felmerül a kérdés, van-e egyáltalán értelmük? Lehetséges, hogy beszélgetéseink nagy része nem más, mint üres közhelyek, félkész panelek használata? Az élet tulajdonképpen üres beszélgetésekből és fájó hiányokból áll? Ez az emberi kapcsolatokra vonatkozó nagyon erőteljes szkepticizmus lehet az oka annak, hogy a szerzőt gyakran Becketthez hasonlítják.
Fosse regényében nagyon nagy szerepet kap a hó, mely az elbeszélt, hosszú délutánon szinte megállás nélkül esik. Fehérségével azonban nem tudja elmosni a könyvből áradó melankolikus reményvesztettséget, inkább csak betakarja az éles kontúrokat, felismerhetetlenné teszi a világot, melyben a főhős gyakran eltéved, nehezen tájékozódik – fizikai és szellemi értelemben egyaránt. Ebben a sötétlő, hideg ürességben folyamatosan a fényt keresi, így válik hangsúlyos témává a művészet és a vallás is, mely szerinte voltaképpen ugyanaz. Az elsődleges elbeszélő, Asle ugyanis festőművész, aki nagyon sokat gondolkodik saját művészeti praxisán, képein. A festést elsősorban menekülésnek tartja, mely segít neki feldolgozhatóvá, kifejezhetővé, önmagából kiszakíthatóvá tenni azokat a nagyon erős belső képeket, melyek megállás nélkül gyötrik:
„ …és én tudom, hogy ki kell magamból festeni ezt a képet, a következő képem őket fogja ábrázolni, kifestem őket magamból, az elképzelt képembe festem ezt a két embert, mert ha sikerül lefestenem őket, eltűnik a kép a fejemből és nem kínoz tovább, inkább megnyugtat, nem jelenik meg álmomban, különben, tudom, visszajár kísérteni…”
A festészetben elsősorban a fény érdekli, megszállottan kutatja, milyen színekkel lehet leginkább előhozni. Végül arra jut, hogy a „sötétségben, a feketeségben látható legjobban a fény”, azaz, paradox módon éppen a „sötétség világít”. Ahogyan a festményein, úgy Istenben is a létezés ürességét betöltő fényt keresi, és ahogyan a sötétben a fényt, úgy a hallgatásban és a csendben az Istennel való kapcsolódás lehetőségét találja.
A másik név áradó, ismétlésekre épülő és rendkívül rétegzett gondolatfolyama nem társadalmi problémákról, a világ aktualitásairól beszél, hanem a lét legvégső, nagy kérdéseit feszegeti, nem az emberi élet gyakorlati része és hétköznapjai érdeklik, sokkal inkább a létezés szubsztanciája. A nagy kérdések és az alapvető depresszivitás ellenére ez a csendbe, hóba és sötétségbe burkolózó kötet mégiscsak fényt bocsát ki magából, vagy ahogyan Knausgård ezzel kapcsolatban fogalmaz: „Fossénél a sötétség fénylik, és mindig reményteli.”
Szerző: Kolozsi Orsolya
