Mi a közös a holdra szállásban, A Gyűrűk Urában és Amerika első európai telepeseiben? Egill Bjarnason A megkerülhetetlen Izland című könyvében (itt beleolvashatsz) azt mutatja be, hányféle módon befolyásolta ez a ma is alig 400 ezer fős népességű, távoli kis ország a világtörténelem alakulását. Egill – mert mint a könyv elején kiderül, az izlandiak annyira közvetlen emberek, hogy csak egészen ritkán szólítják egymást a vezetéknevükön – az őszi Margó vendégeként érkezett Budapestre, és ugyan családi okokból végül a könyvbemutatója előtt haza kellett utaznia, sikerült vele beszélgetnünk egy kicsit.
Góðan dag! – üdvözölte Tolkien Arndís Þorbjarnardóttirt, akit bébiszitterként fogadtak fel a családhoz. Ez egy igazi „megkerülhetetlen izlandi” sztori, nem? Az izlandi lányé Oxfordban, aki az esi meséivel nemcsak a Tolkien gyerekeket, de az írót is megihlette.
Érdekes, hogy az ő személye ennyire feledésbe merült. Egyetlen interjút találtam, amit 83 éves korában készítettek vele, mást nem. És gondolj bele: Izland kicsi ország, az interjúk is mindenféle csip-csup dolgokról szólnak, erre itt van valaki, aki egy ilyen legendának dolgozott, és nem kérdezik meg Arndístól, milyen volt Tolkienékkel élni? Ha nem lenne ez a cikk róla, nem lenne semmink.
Egyszer beszéltem Arndís fiával, aki kiegészítette pár dologgal a korábban elhangzottakat. Ami nagyon tetszik a sztoriban, hogy Arndís hamarabb kilépett, mint amennyi időre a megbízatása szólt, mert 1930-ban haza akart menni a parlament fennállásának ezeréves évfordulójára. Nagy alkalom volt ez, a dán király is ellátogatott rá, az ünnepséget évekig szervezték.
Azt tudjuk, hogyan teltek a napjai?
Arndísnak nem alakult ki jó kapcsolata a Tolkien családdal. Bár Tolkien társaságkedvelő ember volt, szívesen viselt tarka mellényeket és rajongott a természetért, nem igazán vett részt a család napi életében. Ahogy a korabeli apák általában, inkább a dolgozószobájába zárkózott. A felesége pedig elég távolságtartó volt, és egyáltalán nem örült, ha a férje valami ismeretlen nyelven társalog a fiatal nővel, akit azért fogadtak fel, hogy segítsen a gyerekek körüli feladatokban.
A filológus Tolkien a nyolcszáz évvel azelőtt lejegyzett sagákból tanulta meg az óészaki nyelvet, aminek az izlandi közvetlen örököse, úgyhogy Arndís szerint elég „kimódoltan” beszélt.
Esténként aztán, amikor Arndís az izlandi folklórból inspirálódva mesélt a gyerekeknek, sejtette, hogy Tolkien is hallgatózik.
Úgy képzelem, izlandiként elfoghatja az embert valamiféle ismerősség érzés, amikor Tolkient olvas.
A hobbitot olvastam, A Gyűrűk Urát végül nem fejeztem be, de abszolút. Ahogy Tolkien az elfeket és az ügyes törpöket ábrázolja, vagy a trollokat, amiket az első napsugarak kővé változtatnak. Tulajdonképpen izlandiként hasonló háttértudás van a fejedben, mint Tolkiennak, amikor ezeket a történeteket megírta.
Több különleges nőről is írsz a könyvben. Például Gudrid Thorbjarnardóttirról, aki elképesztő elszántsággal igyekezett eljutni a csodálatosan termékeny földnek leírt Vinlandba.
Gudrid Vörös Erik és Leif Eriksson mellett a legnagyobb izlandi felfedezők közé tartozik – ráadásul egy család voltak. Gudrid Leif korábbi, új-fundlandi útja nyomán az ezres évek elején érkezett meg végül hajótörésekkel is tarkított, hányattatott úton Észak-Amerikába. Bőven Kolumbusz előtt járunk.
Vörös Erik sagája és A grönlandiak sagája is elég sokat ír Gudridról: egy kis öbölben telepedtek le, itt született meg Gudrid fia, az első európai-amerikai, Snorri Thorfinnson – ő majd Izland keresztény hitre térítésében játszik fontos szerepet.
Ásmundur Sveinsson szobra Gudridról. (Fotó: Wikipedia)
Mi fogott meg Gudrid történetében?
Az, hogy annyira emberi, és jól rámutat a narratívák különbségére. Minden országnak megvan a maga hivatalos történelme, ami benne van a tankönyvekben, és ezt persze meg is kell tanulni. A valóság viszont mindig sokkal összetettebb. Például, hogy ez a nő miért akart annyira eljutni a Vinlandként emlegetett Észak-Amerikába.
Ehhez az elszántsághoz lehet kapcsolódni.
Az útját ráadásul leírták, és más történetekhez képest viszonylag hiteles beszámolónak számít, csak három generáció telt el, mire lejegyezték. Ellenpéldaként az Egils saga tele van túlzással, nagyon heroikus, mint ma egy Marvel-film – egy elég groteszk Marvel-film. Gudrid leszármazottai viszont megőrizték és el is mesélték a történetét. Lehet, hogy nincs meg minden részlet, de sokkal ellenállhatatlanabb egy ilyen sztori, mint az, amiről tudod, hogy teljes kitaláció. Persze Gudrid köré is mítosz szövődött, de közben egyre több régészeti bizonyíték támasztja már alá, hogy a vikingek jártak – és nem is egyszer – Észak-Amerikában.
„Nem szoptatni akarom a nemzetet, hanem vezetni.” Ezt az izlandi Vigdís Finnbogadóttir mondta egy kampánygyűlésen, amikor rákérdeztek, hogy befolyásolja-e a munkáját, hogy a rákkezelés miatt elveszítette az egyik mellét. Vigdís lett 1980-ban a világ első, a nép által közvetlenül, demokratikusan megválasztott női államelnöke. Az előző mondata magyar olvasóként kiugrik, hiszen a mi első női elnökünk imidzsében nagyon fontos volt, hogy háromgyerekes anya, miniszterként még egy videót is készített arról, hogy a nőknek nem kell versenyezniük a férfiakkal. A könyvben írsz arról, hogy nem olyan rég még az izlandi is kifejezetten konzervatív társadalom volt. Szerinted mik voltak az ahhoz vezető fontos lépések, hogy aztán női elnököt választottak?
A szigetállamok gyakran konzervatívak, részben, mert távol vannak az események sűrűjétől. Régebben ez az izlandi társadalomra is kifejezetten igaz volt, a nemi szerepek nagyon erősen meghatározták a lehetőségeket. Nem is annyira az életmód szempontjából, mert az ország mindig nagy lendülettel fogadott be új eszméket, új termékeket – a külföldi cégek máig gyakran itt próbálják ki az új árucikkeket. Viszont a férfiak jelentős része a tengeren dolgozott, a születésszám pedig magas volt, mert a nők otthonról maradtak és tipikusan nőinek tartott munkákat végeztek. A könyvben írom is, hogy két fajta nemzetközi bajnokságban voltunk jellemzően sikeresek: az erősember- és a szépségversenyeken.
Ez azért elég beszédes.
Hogyan jutottunk el Vigdís megválasztásáig? Ez is egy folyamat, de ami megalapozta, az az 1975-ös sztrájk. Ez egy kis ország, minden munkás kézre szükség van a működtetéséhez. A gazdasági helyzet miatt egyre több nőnek kellett munkát vállalnia, és ugyan egy 1961-es törvény Izlandon is kimondta, hogy illegális a férfiakéval azonos munkáért a nőknek kevesebbet fizetni, a valóság más volt.
A nők még olyan munkahelyeken is, mint egy halfeldolgozó, ahol jellemzően ők voltak többen, átlagosan a férfiak fizetésének a 70 százalékát kapták, a teljes munkanap után pedig hazamentek elvégezni a házimunkát és nevelni a gyerekeket. Akkoriban indult egy úgynevezett vörösharisnyás feminista mozgalom, aminek a tagjai például a boltokban tiltakozásul csak a számla 70 százalékát fizették ki, de persze rájuk hívták a rendőröket.
Az 1975-ös sztrájk célja aztán az volt, hogy a nők megmutassák, mennyi minden múlik a munkájukon. És itt szerintem a kommunikáció is kellett a sikerhez. Bár az üzenet erős volt, nagyon egyszerű, politikai ideológiától mentes nevet adtak neki: női szabadnap.
Ezzel egy konzervatívabb háziasszony is tudott azonosulni, és egyszerűen nem főzött aznap.
Eddigre a nők az élet annyi területén ott voltak, hogy amikor letették a munkát, gyakorlatilag leállt az ország. A női dolgozók 90 százaléka „vette ki” a szabadnapot! Volt egy nagy tüntetés is Reykjavíkban, amire Izland minden pontjáról összegyűltek, a nagymamám például két-három órát utazott, hogy ott lehessen.
Vigdís Finnbogadóttir (jobbra) Beatrix holland királynővel 1985-ben. (Fotó: Rob C. Croes, GaHetNa, Wikipedia)
Milyen hatása lett a sztrájknak?
Egy évvel később a parlament elfogadta a három hónapos fizetett szülési szabadságot a nőknek, és elindította az abortusz legalizálását.
Viszont a teljes képhez hozzátartozik, hogy ezek az átalakulások lassúak. Lehet törekedni az egyenlő bérekre és progresszív szabályozásokra, de Kaliforniához képest, ahol pár évig éltem, Izlandon azért még mindig zártabbak a nemi szerepek. Például még mindig nem igazán találsz férfi ápolókat vagy női halászokat. Szóval Izland nemzetközi összehasonlításban is nagy eredményeket ért el az egyenlőség terén, de
ezek az indexek nem mérik, mondjuk, hogy milyen mértékben nehezedik a nőkre a másokról való gondoskodás.
Izlandon több mint ezer éve működik az Alþingi – ami „mindenki gyűlését” jelenti –, tehát valamilyen formájú képviseleti rendszer. Úgy is szokták emlegetni, hogy a világ legrégebbi parlamentje. Tettenérhető ennek az öröksége az ország vagy a társadalom működésén?
Izlandon évszázadokig 39 goði (kb. nemzetségfő – a szerk.) irányította a saját területét, de ez elég laza rendszer volt. A parasztok mindennapi életét ezek a kvázi nemzetségfők nem befolyásolták, inkább vitás jogi ügyekben döntöttek. A nyári napforduló idején aztán két hétre elmentek egy gyönyörű, tavas vidékre, ez a Pingvellir, és itt tárgyalták meg azokat az ügyeket, amik több régiót is érintettek. Kicsit, mint ma az ENSZ. És persze buliztak, híreket cseréltek.
A lényeg igazából nem változott: a mostani izlandi választási rendszer úgy van kialakítva, hogy nagyon megnehezíti, hogy egyetlen párt elsöprő győzelmet arasson. Ezzel gyakorlatilag a pártok rákényszerülnek a koalícióra, az együttműködésre. Az elnöknek alapvetően reprezentációs szerepe van, a nemzet egységét szimbolizálja és jó ügyeket támogat, nem is szokta megvétózni a parlament döntését.
Általánosságban az embereket itt eléggé érdekli a politika. De Izland megértéséhez kulcs, hogy ez egy olyan ország, ahol kevesen élnek. Ami erőt is ad, hiszen
mindenki azt érezheti, hogy számít, hogy ő személyesen tud tenni a változásért.
És ha ezt érzed, akkor tenni is akarsz is érte.
A könyvben többször viccelődsz azon, hogy Izland első számú nemzeti hőse, a függetlenségi mozgalom egyik vezetője, Jón Sigurdsson micsoda sótlan, unalmas alak volt. Ebből ki is derül, hogy a kötet egyik meghatározó összetevője a humor: a kiemelkedő, tiszteletreméltő hősök és személyiségek nem érinthetetlenek, meg lehet őket kérdőjelezni, új megvilágításba helyezhetők. Szerintem ez az egészséges hozzáállás, de nálunk például elég vegyes fogadtatásban részesülne, sokan felháborodnának rajta. Ezt a humoros reflektáltságot te hozod szerzőként vagy általában jellemző mentalitás Izlandon?
Nem, azért nálunk sem általános, inkább a korszellem jele. Korábban nem is tehettem volna meg, egyszerűen nem engedte volna a kiadó, hogy – miközben elismerem Jón Sigurdsson az érdemeit – kicsit gúnyolódom rajta.
Ennek oka, hogy Izland 1944-ben nyerte el az államiságát, akkor szavazta meg a függetlenedését Dániától. Az ezt követő időszakban pedig nagyon törékeny volt az önképe, a büszkesége, folyamatosan validálnia kellett, hogy tényleg önálló nemzet. Hogy komolyan vehető. Hogy odaállt a többi nagy nemzet mellé. Akkoriban egy ilyen könyv sokakat megsértett volna – mára viszont sokkal érettebbek vagyunk.
Az emberek kevésbé veszik komolyan magukat, nagyobb az önbizalmuk.
Most a sziget északi részén élek egy farmon, de régebben egy tengerparti kisvárosban laktam. Ott forgatta a Netflix a Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története című vígjátékot Will Ferrellel és Rachel McAdamsszel. Tele van Izlanddal kapcsolatos sztereotípiákkal az elfektől kezdve a vérfertőzésig. Rengetegen megsértődhettek volna rajta, de nem így történt. Egyszerűen nem ott tartunk már.
Aki ír egy összefoglaló jellegű könyvet egy országról, óhatatlanul kialakít egy imázst is róla. Mi volt a célod, milyen képet szerettél volna Izlandról közvetíteni?
Annyira ritka, ami Izlanddal történt: ez az északi félteke utolsó országa, ahova ember települt, és mivel ez akkoriban folyt, amikor már feljegyzések is készültek,
név szerint ismerjük az első lakóit.
Ez egyetlen más országról sem mondható el.
És miben különleges még? Tudtam, hogy nemzetközi kiadásra is szánom a könyvet, de az senkit sem érdekelt volna külföldön, ha csak megírom az ország történetét, van az én polcomon is épp elég ilyen kötet. Az már sokkal izgalmasabbnak tűnt, ha bekötöm a világ vérkeringésébe, hány ponton hatott Izland, az izlandiak, de még az izlandi vulkánok is a globális történelemre. A holdra szállás, a Bluetooth, A Gyűrűk Ura – annyi mindenben találsz egy kis izlandi beütést!
Az ötlet akkor született meg bennem, amikor az Associated Pressnél dolgoztam (ez az Egyesült Államok legrégebbi és legnagyobb hírügynöksége – a szerk.). A szerkesztőm éppen az előre bekészített nekrológokat frissítette. Volt közte vagy 1500 név szerte a világból, az angol királynőtől kezdve olyan kevésbé ismert emberekig, akik valamilyen érdekes módon hozzátettek a történelemhez, a kultúrához, a tudományhoz. Például szerveztek egy fontos tüntetést vagy felfedeztek egy ma már mindennapos használati tárgyat. A szerkesztőm megkérdezte:
„Van olyan izlandi, akit érdemes lenne felvenni ebbe a listába?”
Hát így indult.
Az izlandiak híresek a könyvek iránti szeretetükről és hogy mennyit olvasnak. A szüleid könyvesboltja már akkor megvolt, amikor még otthon gyerekeskedtél. De a nagy kérdés: volt-e ott könyvbemutatód?
Nem, de a könyvemet elég prominens helyre tették ki. Néha felbukkan egy-egy turista a boltban, mert A megkerülhetetlen Izlandban olvasott róla.
Egyszer anyám még dedikált is egy példányt.
