Irene Solà az Őszi Margón mutatta be harmadik regényét, mely október 4-én jelent meg a Magvető gondozásában, Nemes Krisztina fantasztikus fordításában. A regény, melyről hamarosan bővebben is írunk, egy napba sűrítve meséli el 15 emberöltő történetét, a család női tagjai által. Ki sem mozdulnak a házból, mégis hatalmas teret és időt járnak be.
A Szemet adtam neked s te a sötétségbe néztélben (itt beleolvashatsz) megtalálható mindaz, ami miatt az író annyira népszerű: a női sorsokra való különös érzékenység, a színes-szagos folklórral átitatott mágikus realizmus, a profán humor és az emelkedett szépség, de az elbeszélés során alkalmazott trükkök is, amelyekkel olykor szándékosan a bozótosba vezeti az olvasót.
Mielőtt részletesen is rátérnénk az új kötetre, össze tudnád foglalni, hogy mit szerettél volna átadni az első, a második és most a harmadik regényeddel?
Irene Solà: Amikor írok, az egyik motivációm mindig az, hogy feltérképezzem és megvizsgáljam magát a történetmesélés aktusát, minden regényem erre reflektál. Minden alkalommal kicsit más kérdésekkel közelítem meg, de a könyveimben közös a narratívák, a történetek iránti érdeklődés.
Az első regényem (Gátak) kérdése például az volt, hogy milyen hatalma van annak a személynek, aki elmeséli a történetet, azok fölött, akik szerepelnek benne. A második regényemben (Énekelek s táncot jár a hegy, 2021-ben az év könyvének választottuk – a szerk.) a hangok, a nézőpontok felől közelítettem meg ezt, a harmadik regényben pedig mindezt a szubjektivitás, az emlékezés kérdései egészítették ki, és az, hogy mindannyian máshogy tapasztaljuk meg a világot, még akkor is, ha egy időben ugyanazon a helyen vagy helyzetben vagyunk. Mindannyian különböző módon gondolkodunk, értünk, érzünk, emlékszünk vissza bizonyos dolgokra, így aztán később másképp is magyarázzuk őket.
A regényeidet a megjelenés sorrendjében nézve úgy tűnt, hogy minden regénnyel egyre inkább távolodsz a jelentől, a harmadikban például már egészen absztrakt módon érzékeljük. Mivel magyarázod ezt?
Én nem annyira látom ezt az elmozdulást, a legutóbbi regényem is a jelenben játszódik, 24 óra alatt. Nem adtam meg, hogy milyen napon vagy hónapban, de mostanság. Persze igaz, hogy a regény több mint 400 évet ugrik vissza a múltba, és játszik az idővel. De ezt a népmesék és legendák használatával teszi, és olyan módon, ami ezekben az elbeszéléstípusokban megjelenik.
Úgy érzem, többnyire a jelenben maradok, és napjaink problémáiról gondolkodom. De ezt úgy teszem, hogy
játékosan használom a történetmesélést, játszom a múlttal,
és a különböző „alapanyagokra” reflektálok. Például nagyon érdekelnek a népmesék és a történelem, mert úgy gondolom, hogy ha elemezzük őket, azáltal nagyon sok mindent megérthetünk a jelenről: hogy milyen gondolkodásmódot örököltünk, hogyan szemléljük ma a világot.
A népmesékben benne van a DNS-e annak, hogy csoportként – és más csoportok is a világ különböző pontjain – hogyan próbáltuk meg értelmezni a világot, megmagyarázni vagy rátekinteni bizonyos dolgokra. Ez a DNS fennmaradt ezekben a történetekben és generációról generációra öröklődött, és végül hozzánk is elért. Benne vannak az erényeink és a hibáink, nagyon erős töltete van, és nagyon bonyolult is. De számomra izgalmas megpróbálni megérteni, hogy milyen köveket cipelünk a puttonyunkban, és ez az, amire törekszem.
Mi volt a Szemet adtam neked s te a sötétségbe néztél kiindulópontja?
Az egyik az ördöggel kötött egyezség gondolata, ami nagyon gyakori toposz a katalán folklórban, de sok más kultúrában is. Azt az egyezséget helyeztem a regény középpontjába, amit az egyik szereplő, Joana köt az ördöggel a 16. században.
Azért érdekelt ez a motívum, mert úgy érzem, hogy amikor olvasol egy regényt, hallgatsz egy mesét, nézel egy filmet, tehát a történetmesélés bármilyen formájával találkozol, akkor ott is létrejön egy egyezség. Olvasóként, nézőként úgy, hogy amikor befogadjuk a történetet, akkor kikapcsoljuk a hitetlenkedést: nem mondjuk magunknak, hogy „Ez nem is igaz, ezt csak kitalálta az író, nem hiszem el, ez lehetetlen!”.
Beleegyezel, hogy a történet ideje alatt hiszel abban, amit elmesél neked az író,
a rendező vagy a színészek. Elképzeled az elképzelhetetlent és belemerülsz a sztoriba. Számomra így kapcsolódik össze a történetmesélés egyezsége az ördöggel kötött szerződéssel.
A könyv végén felsorolod, hogy mennyi mindent elolvastál az ördöggel kapcsolatos katalán mesékről. Mi az, ami ennyire megragadott bennük?
Több különböző dolog is. Egyrészt ebben a regényben szerettem volna behozni a varázslatot. Az előző két kötetben is játszottam a nézőpontokkal, például a másodikban bizonyos fejezetet a felhők, mást a gombák szemszögéből írtam meg, de azért alapvetően elég hétköznapiak abban az értelemben, hogy a karakterek átlagos emberek, akik teszik a dolgukat.
Ezúttal viszont azt szerettem volna, ha a történet gyökere egy mágikus előzmény. Kicsit azért is, hogy megvizsgáljam az olvasóval kötött egyezséget: meddig hajlandó velem tartani, ha egy ilyen szerződésből indulunk ki? Érdekelt, hogyan működik a varázslat és a képzelet a történetmesélésben, szerintem ezeket itt lehet megtalálni manapság. A varázslat, mint képzelet, mint hihetetlen vagy simán csak nem mindennapi, közhelyes dolgok.
A másik ok az volt, hogy úgy szerettem volna megírni ezt a regényt, hogy ténylegesen kölcsönzök hozzá a népmesékből, legendákból. A szövegben nagyon sok kisebb-nagyobb részlet, utalás található a legkülönfélébb népmesékre, nemcsak az ördöggel kötött egyezségre.
Ezen kívül pedig nagyon érdekelt az, ahogyan az ördög figurája megjelenik a katalán folklórban, mert elég különleges.
Mitől?
Ez nemcsak a katalán folklórban van így, de nálunk különösen igaz, és a könyvben is így jelenik meg, hogy
az ördög nem a nagybetűs GONOSZ. Nem a Sátán. Mármint persze, ördög, mégis valahogy kisszerű, elég emberi.
Néhány néprajzkutatónak van egy olyan elmélete, hogy a katalánok szerint egy olyan nagy harcra, ami Isten és az Ördög között zajlik, csak valahol Katalóniától nagyon messze kerülhet sor. Így aztán az ördög Katalóniában ilyen kisebb formát öltött, ami jobban kötődik a pogány istenségekhez. Ez egy kicsi ördög, amit néha szinte megsajnálsz, néha olyan, mint egy lúzer, akit bárki, akinek egy kis esze van, át tud verni.
Ezzel a nagyon emberi és transzformatív karakterrel akartam kísérletezni, ami a népmesékben is nagyon különböző alakokban és arccal jelenik meg.
Nekem nem tűnt annyira kicsinek, ha azokra a bűzökre gondolunk, amikkel körülírod, vagy például arra, amikor hatalmas bika alakjában jelenik meg.
A kicsi alatt nem azt értem, hogy nem fontos vagy nincs hatalma, persze, hogy van. És a bika, hát igen, az lenyűgöző méretű, de mégiscsak egy bika, amit megérinthetsz, amivel interakcióba léphetsz. Tehát van egy ilyen fizikai, mondjuk úgy, földhözragadt minősége. A bűznek is hasonló a szerepe. Mert a szagok is emberiek, abban az értelemben, hogy a hétköznapokhoz tartoznak.
És mi a helyzet a szellemekkel? Azok is hétköznapiak?
Ez egy kísértettörténet, legalábbis abból a szempontból, hogy a szereplők többsége, a főbb karakterek szellemek. Mégpedig azért, mert a történetmesélés mellett a másik témakör, ami érdekelt, az az emlékezés és a felejtés: mire emlékszünk és mit felejtünk el?
A szellem pedig egy klasszikus alak, ami az emlékekhez kapcsolódik – de közben nincs teste, nem lehet megérinteni, látni sem feltétlenül. És azzal akartam játszani, hogy ez egy olyan kísértettörténet, ami megszállottan foglalkozik a testtel, az anyagisággal, a fizikalitással.
Ezért van tele a regény testekkel:
a szellemek testével, emberek testével, állatokéval, de a tájak „testével” is, a ház testével és az anyagokéval, amikből épült.
De még a sötétség is valami olyasmi, amit szinte meg lehet kóstolni és érinteni.
Nagyon sok benne a leírás arról, hogy mit éreznek és tapasztalnak ezek a testek szülés, kínzás és halál közben, ugyanakkor ott az élvezet is. Például sokat főznek benne, de ezen túl is rengeteg szó esik benne jó és rossz szagokról, ízekről.
Érdekes az a kettősség is, hogy a halál, különösen a férfiak esetében szinte mindig nagyon brutális, eközben ott vannak a nők, akik halottak ugyan, mégis folytatják a mindennapi életüket. Ez is az előbb említett játékhoz tartozik?
A könyv tele van kettősséggel, és az életet körforgásként fogja fel. Sötétben kezdődik és a létező összes színen és fényhatáson átmegy, ami egy nap során lehetséges, és aztán megint sötétben ér véget – de azzal a gondolattal, hogy a sötétet megint követi majd a világosság, és ez a ciklus folytatódik. A fényhez kell lennie sötétségnek is, a nappalhoz éjszakának, a boldog pillanatokhoz rosszaknak, az élethez halálnak.
Ráadásul sosem tudhatjuk, hogy mi szerencse és mi szerencsétlenség, például ha nem érzünk fájdalmat, az jó vagy rossz?
Vagy ha nincsenek emlékeink? Én nem tudom eldönteni. Àngela egy ilyen szereplő, és megszállottan érdekli, hogy mi az, amit nem ért amiatt, mert nem érez fájdalmat. Vagy ott van Marta, aki szinte semmit sem tud a családja történetéről, a házról, amelyben él, a szellemekről, mégis boldognak tűnik, mintha mindig emelkedett hangulatban lenne. De ezt a kérdést szinte minden karakterről fel lehet tenni. Ha valakinek nincs nyelve, ezért nem tud beszélni, mint Blanca, az jó vagy rossz?
Állandóan ott lebegneknak ezek a kérdések, amelyek számomra a szubjektivitáshoz kötődnek. Mitől függ az, hogy hogyan szemléled a világot, hogyan helyezed el magad benne, hogyan értékeled a dolgokat? A pohár félig teli vagy üres? Persze emellett sok humor is van a könyvben, a szereplők vicceket mesélnek, nevetnek, gúnyolódnak egymással.
Ebben a könyvben is sok karaktert mozgatsz. Van közülük olyan, aki valamiért különösen kedves a szívednek?
Nem tudnék egyet választani, mert mindegyik mást tesz lehetővé számomra. Egy család történetét mesélem el, mint egy sagát, de nagyon töredezett módon. Különféle alanyok mondják el, amivel arra mutatok rá, hogy nem létezik egy objektív családtörténet. Minden attól függ, hogy ki a mesélő.
Ha az édesanyád leültetne és elmesélné a családod történetét, még akkor is, ha a legőszintébb, legjobb szándékkal tenné, nem mondana el mindent. A saját változatát mesélné el róla, amit ő ismer, és amiről azt gondolja, neked tudnod kell. Nagyon érdekes kérdés, hogy az életünk során hogyan alakítjuk ki magunkban a családunk történetét abból, hogy mit mesél például az anyánk, az apánk, aztán a nagybátyánk, a nagyszüleink. Próbáljuk a helyükre tenni az információkat, de rájövünk, hogy nem mindig illeszkednek egymáshoz tökéletesen, mert bizonyos dolgokról nem egyezik a véleményük vagy máshogy emlékeznek, vagy egy részét nem mondják el, vagy évekkel később ugyanaz a személy már máshogy mesél el valamit, mint korábban. A regényben ez a sok különböző női karakter meséli el a sagát, akik mind máshogy közelítenek mindenhez, így a család történetéhez is.
És van, aki úgy érzi, az ő verziója többet ér másokénál.
Igen, például ott van Margarida, aki ki akarja sajátítani a történetet: amit én mondok, az a törvény, az az igazság.
Szinte ki akarja radírozni, hogyan érzett a többi nő vagy mit gondolt.
Aztán ott vannak azok a szereplők, akik felejteni akarnak, nem akarnak visszagondolni az eseményekre. Vannak, akik megbánással, fájdalommal, szomorúsággal tekintenek vissza, mások hálával. És ez nagyon sok mindennel így van.
A nők különböző perspektívái lehetővé tették, hogy az anyaságról, a szexualitásról, a romantikus szerelemről, a testről és az erőszakról gondolkodjak, vagyis végső soron arról, hogy a női karaktereket hogyan konstruálták és mutatták be nemcsak a fikcióban, hanem a történetírásban is.
Ezért nem tudok közülük választani, mert mindannyiukra szükségem volt ahhoz, hogy a dolgokat a lehető legtöbb oldalról megvizsgálhassam.
Az interjú elején azt mondtad, hogy a régi történetek teszik lehetővé számunkra napjaink megértését. Az ördöggel kötött egyezség hogyan kapcsolódik a jelenhez?
Sok minden, amit a regényben írok, arra ösztönöz, hogy alaposan, többször is gondolj át egy kérdést, ne elégedj meg az egyszerű, könnyű válasszal. Például a szövegben nagyon hangsúlyos a sötétség. A hagyományos felfogás szerint gyorsan rávághatnánk, hogy a sötét rossz, félelmetes, nem kérünk belőle.
Csakhogy a regényben a sötétség sokszor a szabadság tere lesz, az élvezeté, a lehetőségeké, a menedéké.
A sötétben valójában nem látsz semmit, ezért a saját elképzeléseid szerint vetíthetsz rá bármit.
És számomra az ördög alakja is hasonló, egy sokoldalú karakter. Annyi arca van, ahányan csak találkoznak vele. Ebben a könyvben az ördög nem egyenlő a rosszal, a bajjal. Bármilyen dologgal lehet egyenlő, attól függően, hogy honnan közelíted meg.
Érdekelt az ördöggel kötött egyezségben például az, hogy mik a következményei. A könyvben az a következménye, hogy Joana elhiszi, a családjában mindenki el lesz átkozva azért, mert ő megszegte az egyezséget, amikor megpróbálta kijátszani az ördögöt. Meg van győződve róla, hogy mindenkinek hiányozni fog valamije a családjában, és elkezdi számba venni: a szempillák, az emlékek, a nyelv, a kecske farka, és így tovább. És amikor nem találják, hogy mi hiányozhat egy gyerekről/-ből, akkor elkezdik keresni, mi lehet az. Pedig az ördög soha nem mondta azt, hogy ezzel fogja megbosszulni, ha megszegi az egyezséget. De Joana ezt a magyarázatot találja magának és aztán ezt adja tovább a családjának.
És ez visszakapcsolódik ahhoz, hogy mit öröklünk a családunktól, a városunktól, a környezetünktől, az országunktól, a világtól, az emberiségtől, milyen világnézetet, milyen gondolkodást, és hogyan értelmezzük a világot? Mert nagyon sok mindent öröklünk.
Örököljük a nyelvet, a történeteket, a dalokat, a történelemről szóló meséket és értelmezéseket.
Másoktól kapjuk a megértés, a szeretet módjait, és azt, hogy hogyan csinálunk bizonyos dolgokat. Engem az érdekel, hogy ezekből hogyan építkezünk a mában, hogyan változtatunk a struktúrákon, mi mindent mondunk és gondolunk – mert ez mutatja meg, kik vagyunk.
