A Pireneusok és a történelmi idő ismeretlen és járhatatlan útjain felkapaszkodunk a Clavell-házba, melynek örök lakói a nemzedékről nemzedékre itt maradó nők. Irene Solà arról mesél, hogy az idő viharai elragadják a férfiakat, a hegyekben farkasvadászok, vadállatok, lázadó hadseregek és banditák portyáznak, a tűzhely mellett a nők ünnepre készülnek.
Megismerjük Joanát, aki szerződést köt az ördöggel, hogy férjet találjon, ám kihátrál a paktumból, ezért minden gyereknek, aki a házban születik, hiányzik valamije. Margaridának egy darab a szívéből, Blancának nincs nyelve, Àngela nem érez fájdalmat, Bernadetának pedig nincs jó helye a jelenben – mindig máshol van, és olyasmiket lát, amiket rajta kívül senki.
A Szemet adtam neked, s te a sötétségbe néztél karneváli kavalkád emlékezésről és felejtésről, valóságról és meséről, fényről és sötétségről, rengeteg színnel, vággyal és mágiával.
Irene Solà: Szemet adtam neked, s te a sötétségbe néztél (részlet)
Fordította Nemes Krisztina
A Víztározót azért nevezte el így Dolça, mert egy vízzáró gát építkezésén dolgozott fenn a hegyekben. Olyan szaga volt, mint a moszatos víznek, tömött bajuszt viselt, magas, barna férfi, akinek erős volt a keze, s erős volt a lába attól, hogy annyi követ cipelt és annyit talicskázott. És csak beszélt, beszélt, be nem állt a szája, mintha a beszéd jelentené számára a létezést. Szavai vidáman táncoltak, mikor azt mondta: „Az én kedvenc szavam katalánul, ezen a helyi idegen nyelven, amit sehol máshol nem beszélnek, csak itt ezek között a hegyek között, ahol úgy élnek az emberek, mintha a világ elől rejtőznének, mint a vadállatok, az, hogy dolszá, Dolszá, dolszá, dolszá!” Spanyolul beszélt, azon a nyelven, amelyen a Csúnya versei is szóltak, mert egy Torredonjimeno nevű faluból származott. Dolça jóformán alig értette, hogy mit mond, és a Víztározó is alig értette Dolça beszédét. De abból, amit a Víztározó mondott, Dolçának három szót sikerült kihámoznia, azt, hogy „Barcelona”, „víztározó”, és azt, hogy „Mateo”, merthogy a Víztározó Barcelonába ment munkát keresni egy falubeli jóbarátjával, Mateóval, és ott valaki megszólította őket:
„Nem akartok elszegődni egy víztározó építkezéshez? Most kezdődnek a munkálatok.”
De minél többet hallgatta a beszédét Dolça, annál jobban értette, hogy mit mond. A Víztározó elmesélte neki, hogy ő meg a barátja, Mateo vonatra szálltak, és amikor Vicbe értek, a Hotel Colón előtt várt rájuk a teherautóval a sofőr, aki felvitte őket a gáthoz. Volt még idejük az indulásig, így elmentek egy térre, a Mártírok terére, és csicseriborsót ettek. „Csicseriborsót, ahogy errefelé készítik. Vízben megfőzik, leszűrik, löttyintenek rá egy kis olajat, és kész!” Meg elmesélte, hogy amikor kimentek az utcára, és megkérdeztek egy fiatalt, hogy mennyi az idő, s a válasz úgy hangzott katalánul, hogy „Két és fél negyed múlva kettő”, Víztározó jót kacagott: „Szóval, nem tudtam meg, hogy hány óra!” De amikor felszálltak a teherautó vezetőfülkéjébe, és egyre közelebb jutottak a föléjük magasodó sötét sziklás hegyekhez, a két barát arra gondolt, „Na, szép kis hely lesz az, ahova visznek bennünket”. Víztározó néha dühbe gurult és felkiáltott: „A víztározónál tíz és fél pezetát fizetnek napszámba, ha túlórázol, akkor óránként még másfél pezetát. Egy kiló fekete kenyér tizennyolc pezetába kerül, a fehér meg húsz pezetába. Adnak egy kenyeret, de levonják a hetibéredből, hát így épülnek a víztározók!” Dolça szerette hallgatni a történeteket arról, hogyan épülnek a víztározók. Meg arról, hogy kezet ráznak, kezet rázni azt jelentette, hogy leteszik a munkát. Meg arról, hogy amikor a Víztározó meg Mateo a munkából hazafelé mennek a barakkokba, még szednek egy kis fát, s az egyikük ott marad, apróra hasogatja, és megrakja a tüzet, míg a másik elmegy a kantinba, hogy megvegye a „rizst, a krumplit meg a tőkehalfarkat”,
amit katalánul is majdnem pont ugyanígy kell mondani.
Víztározó édesanyja nagyon jó szakácsnő volt, és megtanította a fiának, hogyan kell felvágni a krumplit, „így vágd”, ha főzni akarod, és „úgy vágd”, ha sütni akarod, és mekkora szerencse, hogy ő ezt megtanulta, most nagyon is a hasznára vált, mert nem evett senki olyan jókat a barakkokban, mint a Víztározó és Mateo sőt még másnap ebédre is tudtak vinni maguknak munkába abból, ami megmaradt a vacsorából. Csókolta a lányt, de a beszédet se hagyta abba, s egy szuszra elmondta még azt is, hogy „Ejszen, amikor megérkeztünk a víztározóhoz, még szerszámaink is alig voltak!”, de szerencsére nyár volt, és jó idő, úgyhogy meg lehetett lenni azzal az egy szál takaróval, amit adtak, még lepedőjük se volt. „Aztán megjött az ősz, és senki nem bírt elaludni, én egész életemben se fáztam annyira, egész életemben se öleltem át soha egy másik férfit. De az se érdekelt volna, ha valaki kiröhög vagy buzeránsnak nevez, mert eszem ágában sincs halálra fagyni!” Elmesélte, hogy az első karácsonyra az édesanyja küldött neki egy csomagot két szál kolbásszal, „és egész mostanáig ez volt nekem a legnagyobb örömem ezen a vidéken. Be is faltuk úgy, ahogy volt, egy liter borral meglocsolva, és azt mondja akkor az egyik, aki Córdobába való volt, hogy »Menjünk el az éjféli misére«, és el is mentünk. Aztán mivel nálunk Andalúziában karácsonykor az a szokás, hogy az emberek flaskákkal meg borostömlőkkel mennek a templomba, és énekelnek meg isznak, míg a mise el nem kezdődik, hát mi is ittunk meg énekeltünk, amíg a pap elő nem jött, és azt nem mondta, hogy nem kocsma ez itten, hogy igyunk meg énekeljünk benne. Megmondtuk neki, hogy mi ezt Andalúziában így szoktuk csinálni, mire ő azt felelte: »Andalúziában nektek más istenetek van!«,
mi meg kifütyültük a papot, és kimentünk abból a templomból, ami nemsokára a halak menedékháza lesz.”
Néha a halottakról beszélt Dolçának: „Mióta én itt vagyok, tizenegyen haltak meg. És mielőtt ideértem, már volt legalább négy másik halott.” Egyiküket jól ismerte. Hipólitónak hívták, és ő is Andalúziából ment oda dolgozni. Ráesett egy csille, és agyonnyomta. A Víztározó épp a műhelyben volt, amikor meghallotta a hírt: „Hipólitót meg összezúzta egy csille.” Kapta rögtön a hordágyat, és futott vele a helyszínre, de mire odaért, azt mondták neki, „Ne fuss, mert már hiába futsz”, és akkor sarkon fordult, mert nem akarta holtan látni a munkatársát. Máskor meg az édesanyjáról és a lánytestvéréről mesélt Dolçának, akik szintén eljöttek vele. Oda föl a hegyekbe nem. Csak a városig, Vicig. A testvére ott dolgozott egy játékgyárban, az édesanyja pedig cselédként szolgált egy Siset nevű úr házában, aki annak idején Vic legjobb bikaviadora volt. Aki levette a kabátját, és mindig azt mondta: „Így csináltam én a bikákkal, így ni!” A Víztározó öccse Figueresben volt, és ha lejár a katonai szolgálata, akkor megy ő is Vicbe, akkor aztán, mondta a Víztározó, ha mindenki együtt lesz, akkor ő is keres majd valami szerelőmunkát a városban, és oda föl, azokba a hegyekbe, soha többé vissza nem megy.
„Én már nem is tudom, hogy azért mennek-e el innen az emberek, mert majd elárasztják a völgyet, vagy azért árasztanak el itt mindent, mert az emberek úgyis elköltöznek.”
