Szerdán megjelent cikkünkben arról adtunk hírt, hogy Hemingway egyik regénye, a Fiesta is bekerült abba a sorba, melybe többek között Roald Dahl, Agatha Christie vagy az Elfújta a szél szerzője. Klasszikus, sokak által ismert műveik ugyanis olyan kifejezéseket, megjegyzéseket tartalmaznak, melyek sérthetik egyes olvasók érzékenységét. A könyvkiadók erre eddig kétféleképpen reagáltak: átírtak egyes szavakat vagy figyelmeztetést mellékeltek a könyvekhez, melyben jelezték, hogy problémás elemeket tartalmazhatnak, például így: „Szeretnénk figyelmeztetni az olvasókat, hogy lehetnek bántó vagy káros kifejezések és terminológiák, amelyek a regény megírásának idején voltak uralkodóak, és amelyek igazak a regény történelmi környezetének kontextusára”.
Hemingway kapcsán megjelent cikkünk Facebook-posztjához sokan hozzászóltak, és kiderült, a többség nem ért egyet a gyakorlattal, bár olyan olvasónk is akadt, aki megjegyezte, hogy „egy ilyen figyelmeztető üzenetnek nincs semmi negatív hatása, 2023-ban a zsidózás már nem annyira cool. Szóval miért ne? Senki se mondta, hogy tiltsunk be minden könyvet, ami »nem elég PC«, de miért fáj az bárkinek is, hogy kicsit tekintettel akarnak lenni a marginalizált (vagy a múltban marginalizált) csoportokra?” A legtöbben azonban úgy vélekedtek, hogy
ezek a gesztusok károsak, kiskorúsítják az olvasókat,
van, aki egy képzeletbeli, ironikus levelet is írt az efféle eljárást folytató kiadók nevében: „Kedves Olvasó, kiadónk álláspontja szerint Ön egy félanalfabéta majom, egy tehetetlen dodó, akit kész csoda, hogy eddig még nem helyeztek gyámság alá. Ezért úgy döntöttünk, hogy megvédjük Önt a gondolkodás nevű veszélytől, amelynek kockázata irodalmi művek olvasása közben igen nagy, és amitől túlmelegedhet az Ön édes kis agya.” Volt olyan kommentelő is, akiben felmerült a kérdés, „mi lesz a sorsa például Bret Easton Ellis vagy Charles Bukowski könyveinek?”
Nagyon fontos kérdések ezek, főleg mostanában, amikor nemcsak a helyesbítő megoldások és gesztusok sokasodtak meg, de az Egyesült Államokban könyvek könyvtári betiltásától hangos a sajtó. Sőt, arra is volt példa a közelmúltból, hogy egy író visszavonta könyve megjelentetését az előzetes olvasói megjegyzések és erős elutasítás miatt. Az Ízek, imák, szerelmek című bestseller szerzője, Elizabeth Gilbert úgy döntött, hogy egyelőre nem jelenteti meg az új, Oroszországban játszódó regényét, miután dühös és csalódott reakciókat váltott ki az ukrán olvasókból, hogy a cselekmény Szibériában játszódik.
Az ok: dühös és csalódott reakciókat váltott ki az ukrán olvasókból, hogy a cselekmény Szibériában játszódik.
Mindezek után felmerül a kérdés, mi a helyzet azokkal a könyvekkel, melyek rossz, elfogadhatatlan, bántó vagy fájó dolgokról szólnak. Komolyan felmerül bárkiben, hogy ne olvassuk azokat a könyveket, melyekben olyan személyek, témák, ideológiák szerepelnek, amelyekkel mi magunk és/vagy a társadalom nem ért egyet, nem tud támogatni, vagy az írója olyan, akiről elmondható ugyanez?
A könyvek visszahívásának és utólagos javításának két oka lehetséges. Az egyik, hogy az írók vagy a kiadók nem bíznak abban, hogy az olvasók elég kritikusak és önállóak ahhoz, hogy érzékeljék, a szerző nem feltétlenül ért egyet azzal, amit leír. A másik: az olvasók maguk nem hajlandók olyan könyveket olvasni, amelyek megsérthetik őket. És itt jön a következő kérdés.
Az irodalom valóban csak jó dolgokról, az élet napos oldaláról beszélhet, vagy ha mégsem ezt teszi, akkor is kizárólag példaértékű üzenetet hordozhat? Sőt, legyen az író is példás életet élő állampolgár?
Egyáltalán mit várunk az irodalomtól? Tanítson, neveljen? (És akkor a gyönyörködtetésbe ne menjünk bele, mert az megint egy másik, igencsak csalitos ösvény.) Csak olyan dolgokról beszéljen és olyan biztonságos történeteket tárjon elénk, melyeket el tudunk fogadni, melyekkel egyet tudunk érteni, beleférnek az általunk biztonságosnak gondolt világba? Valóban ez a feladata (ha van feladata egyáltalán)? Megannyi kérdés, melyre nem adható egyértelmű válasz, mégis jó elgondolkodni rajta, hogy végül is személy szerint miért is olvasunk, mit várunk akkor, amikor egy könyvet a kezünkbe veszünk?
Ha a jószándékú, de megkérdőjelezhető módosítgatások, a finom cenzúra folytatódik és esetleg magasabb fokozatba kapcsol, akkor
félő, hogy az irodalom tágassága, sokfélesége és szélsőségessége eltűnik, a karakterek beszürkülnek, a könyvek egyszerű tanmesékké silányulnak.
Persze nem kell ettől nagyon félni, hiszen valószínűleg éppen azok az emberek olvasnak, akik semmi áron nem sodornák veszélybe ezt az említett tágasságot és az ezzel együtt járó szabadságot. Mi lenne másképp a Lolitával, az Előttem az élettel, a Bűn és bűnhődéssel, Csáth Géza novelláival, Bret Easton Ellis írásaival vagy akár az Üvöltő szelekkel?
