„Öt év utazás után a legtöbben elvadultunk” - mondta egyszer Geoff Crowther veterán útikönyvszerző, aki április 13-án, 78 évesen indult el végső nagy útjára. Crowther neve a legtöbb magyarnak valószínűleg ismeretlenül cseng, pedig a munkássága sokak életét befolyásolta. Szokták mondani, hogy az utazó több, mint a turista. És ha így vesszük, Geoff Crowther kitágította a lehetőségeket, hogy az internet és a tömegturizmust kiszolgáló útikönyvek korszaka előtt kispénzű, amolyan mezítlábas utazóként is felfedezhetővé váljanak Afrika, Dél-Amerika és Ázsia távoli, nehezen megközelíthető tájai.
Amikor a hippik dobták össze az útikönyveket
A brit Crowther a hetvenes években kezdte karrierjét a nyugat-londoni bohém és nyüzsgő Notting Hillben, a BIT Information & Help Service kiadónál, ami az ellenkultúra egyik jellegzetes képviselője volt. Az 1968-ban alapított BIT nevét a számítógépes információ alapegységéről kapta, és arra vállalkozott, hogy ingyenes információkat szolgáltasson azoknak, akik kérik. Az 1970-ben megjelenő Overland to India and Australia Crowther és a BIT legendás koprodukciója volt, amit csak a Kelet Bibliájaként emlegettek. Sokat elmond róla, hogy 2008-ban felkerült a Slate valaha kiadott legfurcsább útikönyveket csokorba gyűjtő listájára.
Geoff Crowther Kenyában. © Geoff Crowther & Lonley Planet.
„Amikor megérkeztem a BIT-hez, a tornyosuló papírok közt utazóktól kapott, több mint 200 levél várt rám - a legkoszosabb „iroda” volt, amit azelőtt vagy akár azóta láttam. Hálózsákok sora a földön, bennük horkoló emberek, egy IBM elektromos írógép, ami időnként elromlott, és emellé az éjszakai műszakos Jimmy Red kellemetlen stílusú gitározása hallatszott fel a lenti szobából”, írta Crowther 1980-ban. A feladat tehát az volt, hogy a világot járó hippik leveleiből szerkessze össze, hol lehet olcsón aludni, melyik fura buszt kell elcsípni, és úgy általában, hogy lehet 50 centből kihozni egy napot. Amikor pedig elkészült, várt rájuk a sokszorosítás.
„Nicholas és én a következő 48 órát azzal töltöttük, hogy megállás nélkül boroztunk, gombát szívtunk, míg el nem készült ezer példány az új útikönyvből a használtan beszerzett, kézzel működtetett másológépen”
- mesélte Crowther. A BIT-nél példátlan módon egy fontot kértek példányáért, ám így is átütő siker lett, a bevételekből pedig a szervezet aktivistáit támogatták. Az útikalauz önálló életre kelt, de ma már gyakorlatilag beszerezhetetlen, a Slate szerint az oldalai nagy eséllyel cigipapírként végezték vagy katmandui hostelekben felejtették őket. Crowthernek sem volt belőle saját darabja, az egyetlen fennmaradt példány, amiről tudni lehet, az Amszterdami Egyetemen található - hol máshol.
Majdnem kitérő: a Lonely Planet-sztori
A végtelen világot bejáró Crowther valamikor a hetvenes években érkezett meg Ausztráliába, a pontos évről nem egyeznek az adatok. Az új-dél-walesi és queenslandi határnál, a Nagy-Vízválasztó-hegység közelében vert tábort az esőerdőben. Ha éppen nem utazott és írt, akkor itt írta tovább a könyveit. Előbb egy átalakított banántárolóban lakott, aztán gyönyörű házat épített magának fából, amit a szumátrai Batak építészet inspirált, idézi fel Tony Wheeler, a Lonely Planet társalapítója. Az ő találkozásuk ugyanis mindkettejük számára meghatározónak bizonyult.
A kiadót alapító Maureen és Tony Wheeler 1973-ban jelentették meg első útikönyvüket (Across Asia on the Cheap), miután földön és vízen hazautaztak Angliából Ausztráliába mindenféle útikalauz nélkül. A név egy félreértés eredménye, Tony Wheeler ugyanis rosszul hallotta, mit énekel Joe Cocker a Space Captain című dalában, így lett a ‘lovely planet’-ből ‘lonely’.
Az első útikönyveikben még nagyon sok volt a hiba, részben, mert annyira ambiciózusak voltak, hogy egész földrészeket próbáltak lefedni - jórészt a saját, részben mások tapasztalatai alapján. A hátizsákos utazók körében viszont ez cseppet sem vont le a könyvek értékéből. Egy 1986-os New York Times-cikkben olvasható az az anekdota, miszerint a Southeast Asia on a Shoestring (Fillérekből Délkelet-Ázsiában) megjelenése után egy férfi sétált be Tony Wheeler irodájába és azt mondta:
„Megvan az a túra, amiről azt állította, hogy másfél napos? Hat hetembe került. Félúton átkoztam a maga nevét, de később rájöttem, hogy ez volt a legjobb kaland az életemben.”
A cikk szerint a Lonely Planet-könyvek vonzerejét a hibáik ellenére tényleg az jelentette, hogy míg mások a luxushotelekre és a csoportos túrákra fókuszáltak, ezekből kiderült, hol lehet ingyen hajóra szállni Nicaragua karib-tengeri partvidékén, hol laknak azok a timbuktui családok, akiknél meg lehet szállni, és hol kaphatunk penicillint Bangkokban. A cikk írójának saját példája, hogy mikor egy évig Egyiptomban élt, a két leglenyűgözőbb hely, ahol járt, a kairói tevepiac volt, ahol beduinok százai üzleteltek, illetve a nyugati sivatag oázisai. Ezeket az Africa on a Shoestring (Fillérekből Afrikában) külön hangsúlyozta is, míg más útikönyvekben elvétve találkozott velük.
Ezt a kötetet egyébként már Crowther írta, aki 1977-ben csatlakozott a Lonely Planet csapatához, és az évekkel a legikonikusabb szerzőjük lett. Az Afrika-útikönyv 54 országot próbált ismertetni, de mivel Crowther nem járt az összesben, sok információ más utazóktól származott, akik a nevük említéséért vagy egy ingyenes példányért cserébe küldték el a tapasztalataikat. A Madagaszkárhoz közeli Comore-szigetekkel kapcsolatban például ez a felhívás jelent meg a kötetben: „Rég nem hallottunk senkiről, aki erre járt, szóval nincsenek róla részleteink. Ha mégis odamész, légyszi, írj nekünk!”
Egy őszinte ember Afrikában - és a helyi (had)urak
Az egyik, amit a Geoff Crowtherre emlékezők rendre megemlítenek, az a szerző őszintesége. Crowther mindent leírt, amit látott, vagy amit gondolt a látottakról - akkor is, ha ezzel gondot okozott a kiadónak. Az Africa on a Shoestringet például betiltották Malawiban, mivel a könyvben Crowther kritizálta Dr. Hastings Kamuzu Bandát, azaz Őméltósága Malawi Életfogytiglani Elnökét. Tony Wheeler meséli, hogy egyszer mutattak neki egy Rhodézia története című iskolai tankönyvet, amiről kiderült, hogy valójában az Africa on a Shoestring volt belekötve.
Ennél sokkal elképesztőbb viszont a következő történet. Crowther védjegyének számítottak a gondosan kivitelezett, kézzel rajzolt térképei is. Hogy ezek mekkora karriert futottak be, arról a volt Reuters-tudósító Aidan Hartley írt Zanzibar Chest című könyvében. Hartley az etióp lázadókkal volt, mikor megközelítették Mengistut, az országot irányító Derg katonai junta legfőbb parancsnokát. A hidegháború véget ért, a berlini fal ledőlt, a Mengistu-féle diktatúrát támogató szovjet segítség megszűnt. Szóval mikor a lázadók szovjet tankokat szereztek, hogy Addisz-Abebába menjenek, Hartley szerint a Lonely Planet Afrika-útikönyvének fénymásolt térképeit használták. Tony Wheeler úgy tudja, ez volt az egyetlen alkalom, amikor közvetlenül hozzájárultak egy kormány megdöntéséhez.
Mindennek ára van
Elbűvölő zsivány, aki habzsolta az életet, valódi felfedező és kalandor, valamint jólértesült, szórakoztató, helyenként fanyar stílusú író, mondta róla Tony Wheeler.
Az már Crowther fia, a dokufotós Ashley megrendítő gyászbeszédéből derül ki, hogy azért mindennek ára is volt. Egy olyan apa képe rajzolódik ki, aki nem volt jelen - akkor sem, amikor éppen otthon volt. Akinek a szenvedélye az élete: az utazás. És a hozzá legközelebb állók, Ashley és az anyja, csak ezután következhettek:
„Abban a kis időben, amit otthon töltöttél Ausztráliában, beletemetkeztél az írásba, a könyvekbe, a drogokba és az alkoholba. Gondolom, igaz, amit a zsenikről írnak - nem tudják leállítani magukat.”
Hogy pontosan végül mi vitte el Crowthert, az nem derül ki, a fia megemlékezéséből úgy tűnik, évek óta súlyos beteg volt már. Búcsúzóul álljon itt tőle egy gondolat, amit az Africa on the Cheap oldalain osztott meg:
„A legnehezebb az, amikor eldöntöd, hogy mész. A többi már könnyű és a legjobb buli lesz, amiben valaha részed volt.”
(Kiemelt kép forrása: Lonley Planet)
