„Soweto történetét tökéletesen szimbolizálja a kocsifelhajtók története” – jellemzi Noah gyerekkora fő helyszínét, a feketék által lakott gettót, ahol bár autója senkinek nincs, de a bádogkalyibák mellé építtetett kocsibeállók a helyiek végtelen optimizmusáról tanúskodnak. Sowetó közösségét jellemzően a nők irányítják, de míg a legtöbb férfit az apartheid hurcolta el, Noah apját a szigorú szegregációs törvények szakítják el a fiától. Olyan társadalom ez, ahol könnyedén megfér egymás mellett a keresztényi vallásosság és a hiedelmeken alapuló boszorkányság. Bár Noah anyja „minél több áldást begyűjtve” heti négyszer jár misére, de ha úgy alakul, kész összehívni a teljes szomszédságot, hogy együtt vegyék le a családjukról a rontást.
Ebben a közegben játszódnak Noah anekdotázó visszaemlékezései, amelyek a gyerekkorától egészen a fiatal felnőtt koráig emelnek ki epizódokat. Ezekből megtudhatjuk, miként hajították ki kilencévesen egy mozgó autóból, miért hívják a gettó legjobb táncosát Hitlernek, de láthatjuk azt is, ahogy a környék egyetlen CD-írójának birtokosaként dj-karrierbe kezd. Fajsúlyos, de mégis komikus történetek ezek, amelyek elsősorban azt mutatják be,
miként igazodik el Noah ebben az elképesztően sokszínű, de az apartheid öröksége miatt rendkívül megosztott társadalomban,
miközben reflektorral világít rá a rendszer abszurditásaira:
„Az apartheid mindenre kiterjedő hatalmába végzetes hibák voltak kódolva. Például, hogy totál értelmetlen volt. A rasszizmus logikátlan. Gondoljunk csak bele: a kínaiak feketéknek számítottak Dél-Afrikában. Nem úgy értem, hogy feketékként viselkedtek. Kínaiak maradtak. Csakhogy az indiai népekkel ellentétben olyan kevés kínai élt az országban, hogy nem sorolták őket külön kategóriába. […] Érdekes módon ugyanabban az időben a japánokat fehéreknek minősítették. Ennek oka, hogy a dél-afrikai kormány jó kapcsolatot szeretett volna ápolni Japánnal, mert igényt tartott a menő autóik és elektronikai cikkeik importjára. A japánokat tehát tiszteletbeli fehérekké nevezték ki, míg a kínaiak maradtak feketék. Szeretem beleképzelni magam egy dél-afrikai rendőrtiszt helyébe, aki valószínűleg képtelen megkülönböztetni a kínaiakat a japánoktól, holott az ő dolga volna megakadályozni, hogy adott színes bőrű ember tiltott foglalatosságokat űzzön.”
A könyv azonban legalább annyira szól Noah anyjáról, Patriciáról, mint a híressé vált fiáról. Noah szerint ők ketten úgy viszonyultak egymáshoz, mint Tom és Jerry: az egyik oldalon a bajkeverő, eleven gyerek, a másikon a szigorú, fenyítésre kész szülő. Viharos kapcsolatuk Patricia azon vélekedésére épült, hogy inkább ő verje el a fiát idejekorán, szeretetből, mint később a rendőrök „gyűlöletből”. Pedig a bántalmazásból Noah anyjának is jócskán kijutott, amikor földműves gyerekmunkásként, tizenkét unokatestvérével élt együtt, nélkülözések közepette. Innen egy fehér lelkésztől elsajátított angol nyelvismerettel és némi gyorsírói tapasztalattal sikerül kitörnie, amikor titkárnői munkát kap egy gyógyszeripari multicégnél. Ekkor határozza el, hogy belekezd a saját, nagy projektjébe és úgy fogja felnevelni a fiát, mintha „fehér gyerek lenne”, akinek a lábai előtt hever a világ és akiből még akármi lehet.
„Mindenkit arra biztatunk, hogy váltsák valóra az álmaikat. De
az ember csak arról álmodhat, amit el tud képzelni,
és – a szülő- vagy lakóhelytől függően – korlátok közé szorulhat a képzelőereje. Sowetóban nevelkedve arról álmodoztunk, hogy még egy szobával kibővíthessük a házunkat. Netán egy kocsifelhajtóval. Egy nap talán kovácsoltvas kapu is állhat majd a felhajtó végén. Elvégre ez vett körül minket. Csakhogy a lehetőségeink felső létrafoka jóval a közvetlenül megtapasztalt környezeten túl található. Anyám rámutatott a lehetőségeinkre, és engem mindig az képesztett el az élettörténetében, hogy neki senki nem mutatott meg ilyesmiket. Őt senki nem választotta. Saját erejéből küzdötte fel magát. Puszta akaraterővel.”
Kettejük intenzív, szereteten alapuló kapcsolatára telepedik rá Noah mostohaapja, Abel alkoholizmusa és dühkitörései, aminek fő forrása saját vállalkozásainak sikertelensége és szabad szellemű felesége „betörhetetlensége”. Noah pedig kendőzetlen őszinteséggel mutatja be, amint a családon belüli bántalmazás először csak olyan ritkán történik meg, hogy a családtagok elhiszik, többet már nem fog bekövetkezni, de pont elég gyakran ahhoz, „hogy mindig ott motoszkáljon a lehetőség”. Míg végül az áldozatok a saját felelőségüket is megkérdőjelezik, hiszen, ha egy másokkal ennyire „szívélyes fickót” képesek feldühíteni, az biztos csak a saját hibájukból lehet.
Bár Noha önéletrajza sokszor meglep és földbe döngöl, de számtalanszor felemel és elgondolkoztat. Ráadásul hiába foglalkozik rázós témákkal – nélkülözés, elnyomás, családon belüli erőszak –, mindezt könnyed, humoros tálalásban teszi, miközben minden megszólalásából süt az empátia gyerekkora szereplői felé. A stand-up komikus egyik, Netflixen is elérhető előadásának címe Son of Patricia, Patricia fia, az önéletrajzból pedig világosan kitűnik, miért kapott ennyire központi szerepet Noah identitásában az anyja öröksége. A történetre természetesen már Hollywoodban is felfigyeltek, a készülő filmadaptációban pedig Lupita Nyong'o Oscar-díjas színésznő fogja Noah anyját játszani.
