Ez nem egy egyszerű holokauszttörténet, azt már az elejétől tudtam. Galló Olga Tíz hónap Babilon című könyve egyik nap csak beesett az irodába, fellapoztam, és a biztonság kedvéért magammal vittem, a másik nap pedig már a bemutatón találtam magam. Galló nemcsak megjárta Auschwitzot, hanem naplóban rögzítette, és évekig próbálta megjelentetni, amit a ’70-es évek kádári kultúrpolitikája nem engedett. De most a Magvetőnek és unokájának, Fullajtár Andrea színésznőnek hála, közel 40 év után, egy teljesebb, részletesebb formában ismerhetjük meg ezt a történetet (olvass bele itt.)
A kötetről Szegő János, a Magvető szerkesztője, Fullajtár Andrea színésznő (aki Galló Olga unokája), illetve Mitrovits Miklós történész beszélgetett a Magvető Caféban. A megjelenéssel párhuzamosan pedig egy színházi darab is készült A Tíz hónap Babilon-ügy címmel Borgula András rendezésében, amelyben a színésznő saját nagymamáját alakítja. Így a bemutatón szinte olyan volt, mintha maga a szerző ült volna ki beszélgetni.
A napló hosszú útja a megjelenésig
„Ennek a könyvnek nagyon hosszú és részletes története van” – kezdte Szegő János a beszélgetést. Galló Olga 1944-ben került Auschwitzba, a birkenaui lágerből hamar a keleti frontra vitték, ahol
egy szerencsés alkalommal megszökött, és közel nyolc hónapon át Breslauban (mai Wroclaw) bujkált, átvészelve egy több hónapos ostromot is.
A táborok és a bujkálás alatt naplót vezetett, amit 1966-ban orvosi javaslatra újra elővett. Nem sokkal később a kéziratot több kiadónak, szerkesztőnek, folyóiratnak is elküldte, és ezzel egy több éves próbálkozás kezdődött meg a kézirat kiadására. Csak úgy, mint Kertész Imre esetében, számtalan kiadó, köztük a Magvető is elutasította a kéziratot politikai okokra hivatkozva. Végül 1978-ban, több rövidítés, átszerkesztés és újraírás után, magánkiadásban látott napvilágot a Tíz hónap Babilon.
A történet szerencsére nem ért itt véget: Galló Olga rengeteg feljegyzést, levelet és eredeti kéziratot őrzött meg, amiből unokája és a Magvető képes volt rekonstruálni a teljes naplót, minden részletével együtt, így 2025-ben megjelenhetett úgy, ahogy Galló akarta volna.
Egy nem tipikus nagymama
Szegő ezután egy egyszerű kérdéssel folytatta: milyen kapcsolata volt Fullajtárnak a nagymamájával?
A színésznő legelső emléke egy ceruzacsonkhoz kapcsolódik,
mégpedig ez az a bizonyos ceruza, amivel Galló a tábori tartózkodása alatt a naplóját írta, és végül hazahozta Auschwitzból. A színésznő természetesen nem értette gyerekkorában, hogy miért nem lehet játszani az írószerrel. „Mindig ki kellett szedni a kezemből” – mesélte Fullajtár.
Másik meghatározó emléke is az íráshoz kapcsolódik: „az írógép állandó kopácsolása”. Ugyanis Galló szinte élete végéig dolgozott a kéziraton, többször újraírta, leveleket fogalmazott, vagy éppen megjegyzéseket írt korábbi szövegeihez. Volt újságíróként az állandó szövegtermelés a kisujjában volt.
Fullajtár Andrea az írógép mellett azt is felidézte, hogy
egészen korán, még 14 éves kora előtt olvasta nagymamája naplóját.
„Először a kiadott változatot, majd a teljeset” – mondta. A kíváncsi kiskamasz persze már korán kérdezgette a nagymamáját, aki először csak vonakodva válaszolt, majd egyre többet mesélt a múltjáról. Közben többször is megfordulnak a salgótarjáni könyvtárban, ahol a nagymama az eredeti kézirattal dolgozott.
A legkedvesebb emléke pedig, amikor egy jazzbalett edzés után örömmel mutatta be nagymamájának a tanult koreográfiát. Az ekkor már 90 éves nő pedig kiküldte a lányt és kért 10 percet, hogy megtanulhassa ő is a táncmozdulatokat, ő pedig leskelődve nézte, ahogyan ez az öreg nő teljes energiával próbálja elsajátítani a jazzbalettet.
És egy nem tipikus Auschwitz-történet
A kötettel való első találkozás a történészben is nagy hatást keltett. Mitrovits, aki elsősorban polonista, azaz lengyel kultúrával, politikával, történelemmel, irodalommal foglalkozó szakember, a kötet azon részét emelte ki, amely nem a német haláltáborban játszódik. Ugyanis a könyv jelentős részben Breslau (mai Wroclaw) három hónapos ostromáról szól, az akkor már bukás szélén álló náci Németország egyik utolsó, véres csatája volt.
A történész látható lelkesedéssel mesélt erről a részről, ugyanis tudomása szerint csak
kevés feljegyzés van, ami ilyen részletesen és hitelesen visszaadja az ottani történéseket.
Mitrovits továbbá beemelte, hogy fontos látni azt is, hogy ez egy személyes történet. „Egy egyedi jellegű dokumentum, túléléstörténet” – mondta a történész. Vagyis szerinte Galló naplója egy olyan oldalát mutatja meg az akkori történéseknek, amelyet egyik történész sem tudna rekonstruálni, hiszen levéltári adatokból, térképekből, hivatalos papírokból csak objektív tényeket tudnak leszűrni.
Galló viszont megmutatja, milyen volt (túl)élni akkor.
Az unoka üzenetben tudta meg, hogy nagymamáját lefordítják
Fullajtár megemlítette azt is, hogy milyen furcsa módon jutott el hozzá, hogy a nagymama kötetéből lengyel fordítás készül. A lengyel kiadást még az egykori koncentrációs tábor helyén működő archívum indította el és készítette elő kiadásra, a dologban szinte teljesen szabad kezük volt, mivel a lengyelországi magyar követség azt állította, hogy
Galló Olgának nem él semmilyen hozzátartozója”.
De a sors fintora, hogy a fordításra egy fiatal magyar lányt kértek meg, aki történetesen az egyik nap a Klubrádió adásából azt hallotta, hogy „Galló Olga unokája vagyok”, ekkor kereste fel Andreát online üzenetben azzal, hogy éppen a nagymamája kötetén dolgozik.
Megtudtuk, részben ez is motiválta arra, hogy megjelentesse újra magyarul a kötetet. A másik motiváció viszont pont a színházi szakmájából jött, mivel amikor a rendezőjének újságolta a fordítós történetet, akkor hirtelen, szinte a semmiből azt kérdezte a rendező, hogy „de miért nem adod oda Szegőnek?”.
A színésznő szerint, ha mindez csak rajta múlt volna, akkor lehet, sosem készült volna el a kötet.
Két nő lépett egyet, amit én nem tudtam magamtól. Talán azért is, mert hordozom a nagymama tapasztalatát, hogy ez nem megy”
– jegyezte meg.
Politikai okok miatt nem jelenhet meg
Szegő János felvezette, hogy a naplóhoz erősen kapcsolódik annak kiadástörténete, ugyanis az írást politikai okok miatt nem adták ki a hetvenes években. Mitrovits szerint ez két okban keresendő, egyfelől a lengyel emlékezetpolitika korabeli alakulása, másrészt a magyarországi antiszemitizmus felerősödésének megelőzése miatt.
A 20. század második felében a lengyel emlékezet nem igazán akarta részletesen tárgyalni a második világháborús lengyel részvételt, mivel féltek a korabeli német revíziótól. Azok a területek, amiket a napló tárgyal, egykor német területek voltak, így
megvolt a lehetősége annak, hogy politikai felhajtást kelt.
Ezért is fordulhatott elő, hogy akkor nem tudott könnyen megjelenni Galló és a hozzá hasonló holokauszt-elbeszélések.
Magyarországon pedig azon okból volt ellenállás, hogy a ’60-as, ’70-es évekbeli arab-izraeli konfliktus kisebb-nagyobb antiszemita hullámot indított el az európai államokban, köztük Magyarországon is. A kádári rendszer, hogy megelőzze ennek hazai fokozódását, gátolta a holokausztkönyvek megjelenését. A politikai ellenállás sokszor egészen nyilvánvaló volt, Mitrovits kiemelte, hogy
a magyarországi lengyel követség nem egyszer tiltakozott, ha a sajtóban vagy folyóiratban (köztük az Élet és Irodalomban) ilyen jellegű írás jelent meg.
A történész szerint viszont jó hír, hogy már sok autonóm egyesület és társaság létezik Lengyelországban, akik ezt a múltfeldolgozást végzik, így bármi is legyen az adott lengyel kormány álláspontja a múltról, már van egy olyan háló, amelyben ezek függetlenül képesek megjelenni. Tehát részben függetlenek a politikai kampányoktól és irányzatoktól.
Egy testben unoka és nagymama
A bemutató lezárásaként újra Fullajtár Andrea kapta meg a szót, és a színpadi élményeiről beszélt. A nagymamája kötetéből készülő előadás készítése során a legfontosabb az volt, hogy azt a személyt, aki valójában egyszerre volt alkotó nő és nevelő nagymama, egy karakterben tudja megjeleníteni. Ennek pedig szép eredménye, hogy Fullajtár édesanyja, amikor megnézte az előadást, utána csak annyit mondott a színésznek, hogy:
bizonyos pontokon megjelent az anyám”.
Fotó: Hornyák Adrienn / Magvető
