Galló Olga, a Népszava külső munkatársa 1944-1945-ben folyamatosan írt, amire és amivel csak tudott. Az Auschwitz után Breslauba kerülő és az ostromot a városban megérő nő évtizedekkel később terápiás céllal vette elő ezeket a feljegyzéseket. A regényformába rendezett szöveg azonban nem jelenhetett meg csak magánkiadásban, erősen csonkított szöveggel. Az 1978-as publikáció után idén először a teljes lágernapló megjelenik Tíz hónap Babilon címmel, jelentős részben Galló unokájának, Fullajtár Andrea színésznőnek köszönhetően.
Mutatunk belőle egy részletet.
Galló Olga: Tíz hónap Babilon (részlet)
Napok, dátumok. Gondolatok a hozzátartozókról. A jajgatók. Az agglegény. Köménymagleves. Viták a vezetéssel kapcsolatban. Némettanulás. Az éjszaka embere. Illat. Mintha cikkek, novellák címei lennének a fönti mondatok, pedig semmi más, mint gondolataim, amelyekről írni akarok.
Napok, dátumok…
Eleinte pontosan számoltam a napokat, heteket. Ma már csak hónapokat számolok. Azelőtt számontartottam, hányadika van, ma már csak véletlenül gondolok rá olyan percekben, amikor a dátumot leírom. Napok. Nem is érdekelnek már. Hétfő vagy péntek? Teljesen egál. Egyik olyan, mint a másik. Gongütés, pár percre rá megérkeznek az éjjeliőrök vécévödrei. Szállingózni kezdenek a mosakodók, de főleg a melegedni akarók. Ez a Juci is egyéniség. Külön lapot szentelek majd rá, ha életre keltek pár alakot.
Úgy hallottam, nagyvilági nő volt, milliomosok. Most a vécévödröket hordja éjjelenként.
Ingerült lettem. Hiába minden, képtelen vagyok kedvemre írni! Ha a Waschraumban írok, akkor állandóan a tűzzel kell bajlódnom. Ha itt a Revierben (mint most), akkor állandóan kizökkentenek. Ica éppen ma reklamálta a novellát. Képtelenség! Ahhoz teljes kikapcsolódás kellene. Még az is elvonja gondolataimat, amint a víz forr. (Olga levest főz.) Így mindig csak riportszerű semmit tudok írni, amely lelkileg nem hoz kielégülést.
Apropó? Kielégülés. Ma… érthetetlen apró vibrálások futkároztak bennem, emlékeztetve „nő” mivoltomra. Talán a m[enstruációval] függ össze? Auschwitzban majdnem mindenkinek teljesen elmaradt az ételbe kevert szertől, mely nem tudom, mi volt. Itt visszakaptam fél év után. Valószínűleg megvan az összefüggés.
Illat. Kabátom kihajtójából árad felém. Egy vers jut eszembe, N. N. írta, mikor pár évvel ezelőtt két napra bezárták.¹
„Annám. E név parázslik cellám penészes falán. Talán a nő kié e név volt, rég holt…” stb.² Megvallom, nem tudom tovább. Ki tudja, mi lett a sorsa e kabát tulajdonosának. Ízlése jó volt. A kabát anyaga, szabása, az illat erről beszél. Valami kompozíció.
Képtelen vagyok írni! Már nem is riport, de „helyszíni közvetítés” ízű műfaj lesz belőle.
A betegek sírnak, nyögnek, vécélavórt kérnek. Olga egyik beteggel a hálóingét tetvészteti, és felszabadult testét, mely teli lett apró, piros pontokkal, vadul vakarja, majd kisercen a vér. A leves forr, a kicsapódó gőz pufog. A kabátból áradó illat bélsár szagával keveredik, és minden felém tolakodó gondolatot kíméletlenül lebunkóz a Revier szomorú éjszakai élete.
Tekintetem rávetődik Olga kötésére. Középkék színű nyaksálat köt, a monogram piros lesz. A nőkből itt sem veszett ki a hiúság. Vannak egészen elhanyagoltak, energia nélküliek, akik még ruhájukat sem varrogatják meg (ezek azt állítják, otthon nagyon hiúk voltak), de vannak, akik divatrevüt rendeznének, ha módjuk lenne rá.
Jelenleg két beteg marakodik, egyáltalán nincsenek tekintettel a többiekre. Nappal mindig foglalt a kályha, éjjel akarnak főzni, de a hely rendszerint akkor is betelt.
A beteltről pesti utcai WC képe villan felém, amikor a szűk folyosócskán kell várakozni valamelyik fülke felszabadulására. Ezek az utcai vécék mindig Auschwitzot fogják eszembe juttatni, mert a blokkok zöldes színükkel külsőleg ezeket a vécéket juttatták eszembe. Persze sokkal nagyobb a mérete.
Ismét elkalandoztam, nézzük, mi a következő: Gondolatok hozzátartozókról.
Megállt a ceruzám, elzsibbadt a kezem. Szemem befelé fordult, és elindultam vissza a múltba. Nem volt bennem összefüggő kép. Még most sincs. Csak apró villanások.
„Bambinó…”, hallom Jenő bátyám ellágyuló hangját, mert a 39 éves agglegény bátyusnak csak akkor csillant mélyen a szeme, ha rólam beszélt nagy büszkén. Nekem adta volna a világot, ha adhatta vón’. Érzem, amint ujjai tréfásan (mintha gyerekkel játszana) elindulnak a karomon, és futnak föl vállamon az arcom felé.
Kezdek nagyon ingerült lenni. Mindjárt összecsapom a mappát, és megyek lefeküdni. Karola, a másik éjjeliőr jött, és… uram bocsá’, rettenetes sokat beszél. Ez a hibája. Hiába szimpatikus valaki, ha sokat beszél, nem bírom. Pusztán azért. Legyen benne ezer más, ami vonzó.
1. 1942 május–júniusában számos illegális kommunista lebukott, aminek kapcsán szociáldemokratákat is letartóztattak, köztük a Népszava főszerkesztőjét is; a kommunisták azonban tagadták a vele való kapcsolatot, így hamarosan szabadlábra helyezték (lásd Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához, szerk. Nyírő András és mások, Budapest, Interart Stúdió, [1989,] 313 skk.).
2. A Szakácsi Áron aláírással megjelent vers címe Női név a börtön falán. „Annám! / E név virágzik cellám / penészes falán. / Talán / a nő, kié e név volt / már rég holt, / vagy virágzik még valahol / s ékes, miként a pávatoll? / Vagy egyszerű, sápadt, szegény. / Regény / az élete: / kedvese ítélete. / Vagy felejtett mindent s újra él, / énekel, tréfál és beszél, / szeret és hogyha csókra lel: / régi sóhajra nem felel. / Annám! / Cellám falán / e név ragyog. / Egyedül vagyok… / Vajjon hol lehet / ki e nevet / álmában is csak ezt kiabálta / és körmével a kemény falba vájta? / Ezt az örök üzenetet, / mert nagyon szeretett, szeretett...” Népszava, 1942. június 14., 17.
*
Ma rettenetes dolog történt velem. Pofon ütöttem valakit.
Nagyon rosszul érzem magamat. Úgy történt, hogy az esti mosakodásnál kiabálásra figyeltem föl. Odamentem, és látom, hogy a kivilágított mosdóhelyiség kellős közepén, ott a tisztálkodók között egy asszony a vödör fölött guggol, és bűzt árasztva belepiszkít. Hirtelen valami olyan rettenetes indulat öntött el, hogy úgy hátulról pofon ütöttem. Megfordult, rám nézett. Hallgatott. Egy idősebb asszony volt. Úgy éreztem, rögtön rosszul leszek. Zúgott, szédült a fejem. Odavánszorogtam az asztalunkhoz, ráborultam, és elkezdtem zokogni.
Nem bírom tovább csinálni ezt a munkát. Egészen el fogok durvulni. Ma reggel is ordítanom kellett, hogy menjenek már ki a mosdóhelyiségből, mert indulni kell munkára, és ha itt maradnak, nekem lesz bajom. Rekedtre kellett ordítani magam. Most ez a pofon mindent betetőzött. Vagy abbahagyom, vagy eldurvulok. És én nem akarok eldurvulni!! Jöjjön, bármi jöjjön, csak el ne durvuljak. Hiába vigasztaltak többen is, hogy igazam volt. Hogy megengedhetetlen dolog, amit ez az asszony tett. Nekem beszélhettek, én csak sírtam és sírtam. Én itt nem bírom tovább így a munkát. Ezt a pofont, amelyet én adtam, soha nem fogom elfelejteni. Amíg élek, szégyenleni fogom.
És minderről a németek tehetnek. Ők teremtették meg ezt a szörnyű helyzetet is. Őmiattuk van, hogy egyik deportált ki akarja uzsorázni a másikat, hogy lopnak, hogy ez az asszony már szégyellni sem bírja magát, hogy én pofon ütöttem az idős nőt. Miattuk vannak a tetvek, szenny. Minden… minden rossz miattuk van, mert ők kényszerítettek minket e szörnyű helyzetbe. Békésen éltünk otthonainkban, tiszták voltunk. És idehurcoltak minket a lágerekbe. Mert ez is láger. Ha kicsi is, ha még nincs is kegyetlenkedés, akkor is láger. Szennyel, tetvekkel, kínlódással, emberroncsokkal teli láger.
S ha nem volna bennünk remény, hogy hamarosan felszabadítanak bennünket a közeledő oroszok, akkor legtöbbünk már megőrült volna.
Ez a szörnyű eset teljesen felkavart, valami megpattant bennem.
Valami befejeződött, ami még jó volt a keservek között. Úgy érzem, ezek után már nem tudok majd minduntalan a múltban élni. Eddig úgy éreztem, nem vagyok, csak voltam. És gondolataimban a múlt életemet éltem. De ez a szörnyű jelenet valamit lezárt bennem. Hogyan zsonghatnának bennem továbbra is a versek, amikor ilyen durvaságot követtem el?! Most már tudomásul kell vennem szörnyű valóságában a jelen életemet.
Nem tudom, mit tegyek. Próbáljam kérni, hogy fektessenek be a Revierbe, vagy kérjem magam külső munkára? De hiszen ez őrültség. Igaz, hogy a 12 éven át tartó tbc betegségem az auschwitzi levegő meggyógyította, de én nem vagyok munkabíró. És az ödémás lábam, a fekélyeim. Ha már eddig megmenekültem, nem akarom most elpusztítani magam!
Gondolkodom pár napig, majd elválik, mi lesz erősebb bennem.
Meg kell próbálni kiharcolni, hogy befekhessek a Revierbe. És ha ez nem megy, maradni a helyemen. Nem fogom elpusztítani magam, most, mikor már rövid időn belül felszabadítanak az oroszok.
