Ma van 125 éve, hogy egyik legismertebb írónk, Fekete István megszületett. Generációk nőttek és nőnek fel mindmáig ifjúsági könyvein és állattörténetein. Népszerűsége elsősorban annak köszönhető, ahogyan a magyar vadont és benne a természettel kapcsolatban álló embert megjelenítette. Állatszereplőit úgy személyesítette meg, hogy egy pillanatra sem emelte ki őket közegükből, azok ízig-vérig rókák, baglyok, kutyák és gólyák maradtak.
Legsikeresebbek azok az állatregényei, amelyeket 1940 és 1966 között vetett papírra. Ki ne ismerné Csí, Kele, Lutra vagy Bogáncs történeteit, amikhez ráadásul az ihletet többnyire a saját élményeiből merítette? A Vuk pedig nemcsak nálunk volt sikeres: német, orosz és angol fordítás is készült róla. (Olvass el itt 10 izgalmas tényt, amit lehet, hogy nem tudtál az íróról.)
Az évforduló alkalmából a Könyves Magazinnak írók, gyerekkönyvek szerzői, pedagógusok idézték fel a Fekete István szövegeivel kapcsolatos első találkozásukat. Elárulták, hogy mit jelentettek számukra gyerekkorban az író regényei, és azt is, hogy változott-e a véleményük róla felnőttként, alkotóként. Berg Judit, Durica Katarina, Kádár Annamária, Milbacher Róbert és Wéber Anikó osztotta meg velünk gondolatait.
Berg Judit: Beszippantott, megdöbbentett
„Az első Fekete István könyv, amit elolvastam, a Tüskevár volt. Nehezen ment az olvasás, harmadikosként még hatalmas erőfeszítés volt számomra egy ilyen hosszú és komplex szöveg olvasása. De annyira lenyűgözött a Kis-Balaton világa, hogy azonnal sort kerítettem a Téli berekre is, ami – a megszerzett gyakorlatnak köszönhetően – már sokkal könnyebben ment.
Berg Judit – Fotó: Kenéz Kira
Lelkesedésem láttán szüleim megvették nekem az akkor elérhető teljes sorozatot, így szisztematikusan végigrágtam magam az állatos könyveken. A Bogáncs és a Lutra lenyűgözött, tetszett a Csí, a Kele, a Hú, legkevésbé talán a Vuk, mert nem tudtam elvonatkoztatni a rajzfilm bájos karaktereitől és vidám jeleneteitől. Pedig nagyon beszippantottak ezek a könyvek, megdöbbentett a természet gazdagsága és kegyetlensége, megértettem, hogyan zajlik a mindennapos harc a túlélésért,
és zavarba jöttem a felismeréstől, hogy én budai kislányként milyen védett burokban élek.
Az is lenyűgöző élmény volt számomra, hogy a természetet szavakkal is meg lehet úgy jeleníteni, hogy szinte orromban érzem a nedves föld szagát, az őszi erdő és a hajnali párák illatát. A sorozat része volt a Kittenberger Kálmán élete is, de ebbe alsó tagozatosként beletört a bicskám, később pedig elsodortak a kalandregények.
Felnőttként nem jutottam még odáig, hogy újraolvassam Fekete István könyveit, bár biztos vagyok benne, hogy nagy élmény lenne, és egészen új rétegeket fedeznék fel bennük íróként és természetjáróként is.”
Durica Katarina: Ez fiúknak való!
„Ez fiúknak való, mondták nekem a kisvárosi könyvtárban, a szülővárosomban. A könyvtáros a kezében tartotta Fekete István Tüskevár című könyvét, majd visszatette a polcra, azzal, hogy válasszak valami lányosat. Utánanyúltam és mégis hazahoztam a Tüskevárat és a Téli berket is. Emlékszem, a nyári szünet alatt olvastam őket, körülbelül annyi idős lehettem, mint a könyvekben szereplő fiúk és városi gyerekként teljesen beszippantott.
Durica Katarina – Fotó: A szerző Facebook-oldala
A természet ábrázolása, a nádas, a horgászát, a bicska, városi, Bravo Girl-ös gyerekként nekem nagyon tetszett. Emlékszem, bennem is megfogalmazódott, hogy milyen jó lehet ilyen helyen, ilyen nagybácsival tölteni a nyári vakációt.
A Vuk a gyerekeimnek éppolyan kedves, mint amilyen nekem is volt.
Nemzeti szimbólummá vált, minden magyar gyerek, szülő és nagyszülő is ismeri. Kevés ilyen mesénk van, amit ekkora kultusz övez. A gyerekeimmel sokat jártunk a Vukkos játszótérre, a rajzfilm dalát szerintem mindenki ismeri. Felnőttként újraolvasva is erős, viccesek és élethűek a figurák, egyszerre valósághűek és meseszerűek, szórakoztatók, de mégsem bugyuták. A részeges libák, a pletykáló kutyák, pimasz kis Vuk mind szerethető, jófej karakterek.”
Kádár Annamária: Titokzatos és elérhetetlen, mégis otthonos
„A Tüskevár című regény volt az első, amit olvastam Fekete Istvántól. Mai napig él bennem a regény hangulata, a nyári vakáció, a kenuzás és a természet felfedezése, a két fiú, Tutajos és Bütyök barátsága, valamint Matula bácsi tanításai a túlélésről és az önállóságról. A szabadság, a természet iránti tisztelet és az izgalom érzését adta a regény – és a kíváncsiságot, hogy vajon milyen titkokat rejthet még a vadregényes nádas. A Tüskevár nemcsak egy történet volt, hanem egy különleges atmoszféra, amely gyermekként magával ragadott.
Ez a világ egyszerre volt titokzatos és elérhetetlen, mégis otthonos.
Fekete István regényei tele voltak „csodákkal”: a vadkacsák, a horgászat, az éjszakai csend, a madarak és az állatok világa mind-mind olyan élményeket nyújtottak, belső képek formájában, amelyek élénken éltek és élnek bennem. A Vuk érzelmi hatása egy életen át elkísért, de mégsem a gyász, a veszteség maradt meg belőle, hanem az életigenlés, kitartás, remény.
Kádár Annamária – Fotó: Tóth Orsi (A szerző Facebook-oldala)
Felnőttként újraolvasva a regényeket és felolvasva a lányaimnak, szembetűnik Fekete Istvánnak az élet alapvető értékeihez való viszonyulása, az ember és természet kapcsolatának mélysége. Az élet körforgása, az elmúláshoz való viszony nagyon finoman jelenik meg a sorok között.
A regényeiben a tanítás sosem didaktikus,
hanem a történetbe ágyazva, cselekvésben és megélésben, szinte észrevétlenül jelenik meg. Újraolvasva a könyveket nosztalgia kerít hatalmába, mivel hangulatuk egy olyan világot idéz fel, amely a rohanó, digitalizált hétköznapokban eltűnni látszik.”
Milbacher Róbert: Zseniális szemléletmód
„Mint a korosztályomból annyiunknak, gyerekkoromban nekem is meghatározó élmény volt Fekete István regényeinek olvasása. Nemrégiben újraolvastam a Hajnal Badányban című könyvét, ugyanis rájöttem, hogy onnan datálódott bennem a vízimalmokhoz való vonzódásom, és végre sikerült egy működőképes vízimalmot belülről is megnéznem. A másik közelmúltban újraolvasott mű a Lutra volt, amely gyerekkorom legfontosabb szövege volt – egyidőben olvastuk és beszéltük meg gyerekkori szerelmemmel, szóval érzelmi szálak is kötnek hozzá –, ugyanis megnéztünk a gyerekeimmel egy vidra-parkot, és valahogy muszáj volt elővenni a regényt.
Milbacher Róbert – Fotó: Gulácsi Zsuzsanna
Kicsit félve kezdtem olvasni, ugyanis attól tartottam, hogy elmúlt a varázsa, de azt kellett megállapítanom, hogy még most is remek, ugyanis nem humanizálja az állatokat, vagyis mindig az adott állat perspektívájából láttatja a történéseket. Csak annyit mond el pl. a tópartról, amennyit feltételezhetően egy vidra láthat belőle a víz alól, nem többet. Szerintem ez zseniális, ugyanis egyfajta pre- vagy transzhumán szemléletmódot tesz lehetővé. És ennek kapcsán próbáltam átgondolni, hogy mitől is volt vonzó gyerekkoromban Fekete világa, és arra jutottam, hogy számomra akkoriban azért lehetett fontos, mert
képes volt elhitetni velem, hogy az emberen kívüli természeti világ nem néma, hanem nagyon is beszédes és élettel teli.
A körülöttem lévő táj, állat- és növényvilág beszél hozzám, csak meg kell érteni, mit mond.
Mindezt úgy éri el, hogy nem panteista illúziókba ringat, vagyis nem azt sugallja, hogy istennel van átitatva a természeti környezet, hanem nagyon is önértékénél, a létezés önértékénél fogva teszi szemlélhetővé és átélhetővé az emberi kultúrán kívüli világot. Minden egyéb, Feketével kapcsolatos ideológiai fenntartásom mellékes és elhanyagolható ehhez a belátáshoz képest.”
Wéber Anikó: A ravasz rókából érző főhős
„Egészen korai emlékeim vannak Fekete István Vuk című regényéről, ami édesapám egyik kedvence volt, ezért többször is felolvasta nekem esténként. Bármennyiszer is hallottam, mindig magával ragadott a történet, különösen úgy, hogy apukám a különböző szereplőket mind más és más hangon szólaltatta meg. A könyv azóta is felidézi bennem a közös felolvasások emlékét. Eszembe juttatja, milyen jó volt összebújni a szüleimmel, és együtt izgulni a kisrókáért.
Wéber Anikó – Fotó: a szerző Facebook-oldala
A legelső saját olvasmányom is Fekete István műve volt, A koppányi aga testamentuma, amit iskolai feladat miatt vettem a kezembe másodikos koromban, de annyira megtetszett, hogy később édesanyámmal felváltva is felolvastuk a fejezeteit az öcsémnek.
Ekkor tapasztaltam először, milyen hihetetlen nézni a fekete-fehér lapokat, miközben egy történet is kibontakozik a lelki szemeim előtt.
Egyszerre láthatom a betűket és a kalandokat, várakat, vitézeket. Mindezt igazi varázslatnak tartottam, és még ma is annak tartom!
A Vukot is újra elővettem kisiskolásként, és már egyedül olvastam, nem is egyszer. Gyerekként azt szerettem benne leginkább, hogy megmutatta nekem, ha változtatunk a perspektíván, a világ is teljesen más lesz körülöttünk. A ravasz rókából lehet érző, értő, szenvedő, szerethető főhős. Akitől félünk, talán épp ugyanannyira retteg tőlünk. Aki elsőre támadónak, bántalmazónak tűnik, talán ugyanannyira áldozatnak érzi magát, mint mi. Ez a felismerés velem maradt akkor is, amikor pedagógusként kezdtem dolgozni, és később is, amikor a diákoknak kezdtem regényeket írni.”
