Ki máshoz is fordulhatnánk útbaigazításért, amikor a természet és az ember viszonya a természethez újra az egyik legmeghatározóbb kérdéssé válik, ha nem Fekete Istvánhoz? Könyveinek tükrében és megkérdezett szakértőink segítségével azt vizsgáltuk, vajon az az ország és az a természet, amelyhez ő egész lényével és életművével kapcsolódott és, amit a regényein keresztül mi is megismerhettünk, létezik-e még?
Kevés írót szeretnek annyira a magyar olvasók, mint Fekete Istvánt. Népszerűsége elsősorban annak köszönhető, ahogyan a magyar vadont és benne a természettel kapcsolatban álló embert megjelenítette. Úgy tudta személyiséggel felruházni a természetet és kedvenc állat-szereplőinket, hogy egy pillanatra sem emelte ki őket közegükből, megszemélyesítésükkel nem torzította el vagy antropomorfizálta őket, épp ellenkezőleg: főhősei ízig-vérig rókák, füles- és egyéb baglyok, gólyák, kutyák, vidrák. Személyiségük a természetükkel teljes összhangban jelenik meg történeteiben. Másik fontos szempont, hogy minket, „simabőrűeket” is mindig a természethez képest, ahhoz viszonyítva ábrázol. Ez a viszony pedig még drasztikusabb változáson ment keresztül az ő idejéhez képest, mint a környezeti válság okán a magyar táj és annak kis lakói.
Ha ugyanis nem ismerjük és tiszteljük a természetet, ahogyan a régiek ismerték és tisztelték, akkor mi fogjuk húzni a rövidebbet – figyelmeztetnek erre évek óta a tudósok, és már Fekete István is figyelmeztetett: „Ha majd az Időben eljön az a korszak, amikor az ember minden barlangot szétrobbantott, amit valami célra fel nem használhatott, és minden öreg fát már régen kivágatott,
akkor már késő lesz siránkozni a megbillent természeti egyensúlyon, amelyet helyreállítani sem atombombával, sem mindentudó elektronikus gépekkel nem lehet” – írta a Húban.
A magyar irodalom leghíresebb baglyának története ráadásul éppúgy egy háború előterében játszódik, ahogyan ma telnek hétköznapjaink az ukrajnai háború árnyékában.
Hú, Tás és Vuk jól vannak
Gyorsan tegyük is hozzá, hogy Hú, vagyis az uhu, éppen egy olyan faj, amellyel kapcsolatban aggodalomra semmi ok. Példányszáma ugyanis jelentősen gyarapodott Fekete István idejéhez képest – tudom meg Orbán Zoltántól, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szóvivőjétől, a Madártávlat magazin főszerkesztőjétől. „Fekete sokat írt ritka madárfajokról. Ezeknek a helyzete most többnyire sokkal jobb, mint a ‘70-es években volt. Kerecsensólyomból, parlagi sasból volt tízegynéhány pár akkor, ezzel szemben ma több száz pár fészkel az országban. Ezek megmentésébe óriási energiát fektettek a természetvédők, ezért tudnak gyarapodni, és vannak olyanok is, amelyek jobban képesek alkalmazkodni a civilizációs környezethez. Fekete István idején az uhu az egyik legritkább madarunk volt. A faj védetté nyilvánításának, valamint alkalmazkodókészségének köszönhetően ma már uhu állományrobbanásról beszélhetünk. Legnagyobb baglyunk napjainkban nemcsak a középhegységi kőbányákban, sziklafalakon, hanem akár sík vidékeken is költ. Hú tehát megmenekült.”
Orbán Zoltán elmondása szerint a ritka és veszélyeztetett madarak mellett a vadkacsák (Tás!), a tőkés réce állománya is „rendben van”, sőt, utóbbiak remekül megtanultak például a városi környezethez alkalmazkodni. A vízimadarak helyzete – mint a Tüskevárban is sokszor szereplő – bíbic egyelőre szintén kielégítő, rájuk a klímaváltozással járó szárazság, valamint az illegális nádas-irtások jelenthetnek veszélyt.
Ma már valószínűleg nem kiabálná kétségbeesetten szegény kicsi Vuk az erdőben, hogy „egyedül vagyok!”, a rókák és a vaddisznók állománya ugyanis túltartott az országban, és helyenként jelentős természeti károkat okoznak, például a talajon fészkelő madarak esetében. „A rókaállományt Fekete István idején a veszettség és a vadgazdálkodás tartotta egyensúlyban, ma azonban vakcinát tartalmazó csalétkekkel immunizálják a rókákat (ezzel csökkentve a betegség terjedését), így sokkal kisebb a természetes elhullás. Ugyanakkor az 1990-es években visszatért Magyarországra az aranysakál vagy nádi farkas, az Arany János által a Toldiban megörökített toportyán, ami természetes ragadozója a rókának” – mondja Orbán Zoltán.
Másik forrásunk – aki nem szeretett volna a témában névvel nyilatkozni – szerint megváltozott a vadászati kultúra is: a Fekete István-i vadászemberből egyre kevesebb van. Kiszélesedett a vadászengedéllyel rendelkezők rétege:
sok a puskás ember, de kevés a vadat és az erdőt ismerő és tisztelő vadász.
A rókavadászat például éppen egy nagyon izgalmas vadászati ág lenne, mivel a legszebb szőrméjű rókát téli bundával lehet lőni, azt pedig csak napokig éjszakázva a hóban lehet megtenni. Ennek egy vadászember kiteszi magát a vadért, míg egy puskás ember nem.
Kele állapota stabil
A fehér gólyákkal kapcsolatban az MME számadatai alapján egyik szemünk sírhat, a másik nevethet. Az 1900-ban született Fekete István negyvenes éveinek elején fészkelő 15 000-16 000 pár 1958-ra megfeleződött, de a csökkenést a ‘70-es években 5 000 pár körül sikerült megállítani – az 1974. január 6-án megalakult MME egyik első célja éppen a fehér gólya védelme volt –, és ez a szám a kedvezőtlen környezetei hatások ellenére még ma is 4 000-4 300 pár között alakul.
Csuri és Csí családjának fele kihalt
Napjaink igazi drámája a közönséges madárfajoknál kezdődik. Orbán Zoltán elmondása szerint „miközben hihetetlen összefogással és iszonyatos munkával megmentettünk ikonikus fajokat, mint külföldi viszonylatban a nagy panda vagy a kék bálna; Magyarországon a réti sas, a parlagi sas, a kerecsensólyom, a túzok, a nagy kócsag vagy a szalakóta, a táplálékpiramisban ezek alatt lévők tömegével és drámai, akár 90 százalékot is meghaladó mértékben tűnnek el. A Fekete István által megszemélyesített ritka fajok esetében pozitív a helyzet, a mintegy mellékesen megemlített közönséges madaraknál viszont óriási a gond. A fecskék (Fekete Istvánnál: Csí), verebek (Fekete Istvánnál: Csuri) fele-hatvan százaléka kipusztult a ‘60-as, ‘70-es évekhez képest.
A repülőrovar-biomassza 70 százaléka, az agrártáj madarainak 60 százaléka kihalt Nyugat-Európában. Ez az arányszám hazánkban, a madarak esetében 30 százalék. Kevesebb mint húsz év alatt.”
„Jön egy óriási traktor és leradírozza az egész élővilágot”
Ennek elsődleges oka pedig megkérdezett szakértőink szerint az agrártáj drasztikus átalakítása. Dr. Molnár Attila botanikus korábban egy alapos blogbejegyzésben vette sorra a Fekete István írásaiban szereplő növényfajokat. Szerinte az általa bemutatott növények mindegyike megtalálható még tájainkon, de vannak amelyek vészesen megritkultak, illetve az arányuk drasztikusan megváltozott. „Ha magunk elé képzelünk egy asztalt Fekete István idejéből, azon az asztalon körül-belül ugyanolyan arányban lenne alma, szőlő, szilva, ringló és még sorolhatnám. Egy mai asztalon lenne egy-két szem ringló, almából viszont rengeteg.”
Az egyedek arányszámában és szerkezetékben tehát óriási a változás, ami elsősorban a nagyüzemi mezőgazdaságnak és az ahhoz kapcsolódó vegyszerhasználatnak köszönhető. Fekete István idejében kaszáló rétek voltak, ő is ilyenre járt ki szülőfalujában, a Somogy megyei Göllén. „A falu lakói kis parcellákon, eltérő időben kaszáltak. Ilyen kaszáló réteken élt például a haris (Fekete István írásaiban: kétkés madár), amelyik így – ha az egyik területett lekaszálták – át tudott költözni egy másik, még le nem kaszált területre. Számos családi gazdaságnak adott szénát egy terület, amelyet ma egy sok tízmillió forintos traktorral egy nap alatt lekaszálnak – akár kotló madárral és fészekkel együtt. Tehát, jön egy óriási traktor és leradírozza az egész élővilágot.
Félmegyényi területeken ma nem több száz családnak, hanem néhány traktorosnak adnak munkát. Azok a traktorok pedig egyszer meg fognak állni.
Korábban, amíg lóval szántottak, addig fel sem merült a fenntarthatóság problémája. Hiszen, amíg süt a nap és esik az eső, tehát nő a fű a réten, addig lóval lehet szántani” – mondja Molnár Attila, aki szerint a ma érvényes szabályozás azért is fonák, mert ma a tulajdonos önmagában azért kap területalapú támogatást, mert övé a terület, így akkor is hasznot húzhat belőle, ha nem terem a földjén semmi. Ezek az elvek és szabályozások viszont nagyban meghatározzák azt, ahogy az élővilágunkkal gazdálkodunk és arról gondolkodunk.
A fejekben nagyobb a változás, mint az élővilágban
Fekete István országa Dr. Molnár Attila szerint ma már nem létezik és elsősorban azért, mert a régi, sokszor lenézett és lesajnált paraszi életmód eltűnt: „Nem találok szavakat arra az életmódbeli változásra, ami az elmúlt 50 évben lezajlott Magyarországon. Az emberi fejekben, mentalitásban, viselkedésben nagyobb a változás, mint az élővilágban. A modern ember azt hiszi, hogy az élelem a boltban „terem”, nem pedig a természetben. A növények az emberek szinte minden fizikai szükségletét kielégítik, belőlük származik minden táplálékunk, a levegő éltető oxigénje, de adnak gyógyszereket, ruha-, bútor-, építő- és fűtőanyagot, papírt, energiát és sorolhatnám. Ahogyan ma a legtöbb ember gondolkodik a világról, abban a növényeknek és az élővilágnak nincs szerepe és azt az illúziót kelti, hogy elválaszthatók vagyunk a természettől.”
Sok minden van, amitől jó okkal szabadult meg a 21. század embere: nem feltétlenül sírjuk vissza a bigott vallásosságot, azt, hogy a társadalmi mozgásteret csak az határozta meg, hová születtél, vagy a nők mainál is szűkebb mozgásterét. De ezzel együtt rengeteg értéket és tudást is kidobtunk, amihez lehetetlennek tűnik visszatérni.
„Kiürültek, elöregedtek, elnéptelenedtek, üdülő- vagy alvóvárosokkáváltak a falvak, alig van háztáji haszonállat-tartás, nincsenek Galamb Máté számadó juhászok.
Fekete István országa nem létezik. Ez az átalakulás azért sajnálatos, mert a magyar társadalom gerincét alakító parasztság nagyon takarékosan és fenntartható módon élt.
Fekete István szereplői a növényekre úgy tekintenek, hogy jó lesz-e tüzelőnek, seprűt kötni, kerítést vagy kosarat fonni és mely fa alá érdemes állni viharban, amibe nem csap a villám azaz: nem üt a ménkű. Ez a hozzállás a természethez a fenntarthatóság alapja és ezt elvesztettük. Ne csodálkozzunk, ha mikroműanyag kerül az ételünkbe, ha műanyag seprűvel seprünk, műanyag vágódeszkán vágunk, pedig rengeteg növény terem, amiből magunknak készíthetnénk seprűt és akkor nem kellene ezért Kínából bambuszt importálni. Vagy lehetne fa vágódeszkát használni. Ezeket az ismereteket korunk embere már nincs kitől megtanulja, a régiek pedig nem tartották fontosnak leírni, mert azt gondolták, hogy ezeket mindenki tudja” – véli Dr. Molnár Attila.
„Kegyes és jószívű állatkertekben”
Fekete István nem csak a vadat és az erdőt tisztelő vadász, de mezőgazdász és gazdatiszt is volt. „Pontosan tudta, hogyan lehetne fejleszteni a növénytermesztést, állattenyésztést, őt, még sajtüzemet is működtetett. Tudta, hogyan kellene működtetni a magyar gazdaságot, hogy ne szoruljunk külföldi behozatalra. Az volt az elve, hogy a föld lássa el a falut vagy a vidéket. Az az alapgondolat, hogy a földet meg kell művelni, Fekete István generációjának alap volt, mára eltűnt” – mondja Emőd Teréz, a Fekete István vándorkiállítás kurátora. „Az ember legyőzte a természetet és el is puhult: ha nincs villany, kétségbe esünk, ha nincs víz kétségbe esünk. Egyre inkább ahhoz igazodunk, ami van, ami kényelmes. Az ember burjánzik és az élete, minél kényelmesebb, annál több teret követel” – mondja a szakértő.
Fekete István saját szemeivel még nem láthatta azt a drasztikus átalakulást, amit az életmódunk okoz, de félelmei voltak ezzel kapcsolatban: „Természetesen nem gondolhatnak arra, hogy a szaporodó ember egyszer csak elborítja a Földet, s a vadállatok számára nem lesz már hely, csak a kegyes és jószívű állatkertekben, amelyek tanúi lesznek a szárnyas és négylábú szabad állatok végső kipusztulásának. És persze nem gondolhatnak arra sem, hogy utánuk már csak az ember következhetik” – írja a Húban.
Molnár Attila szerint ez azonban elsősorban nem a természetnek lesz rossz, hanem nekünk, embereknek. „Nagyzoló állítás, hogy az ember el tudja pusztítani a Földet. Lehet, hogy ki tudjuk pusztítani a fajok jelentős százalékát, de elsősorban saját magunkra jelentünk veszélyt.
Vagy észhez térünk és lelassul ez a folyamat vagy összeomlik a ma ismert civilizáció – és az emberiség egy része kihal –, de utána néhány millió év alatt ismét ki fog alakulni egy nagyon diverz, nagyon szép élővilág.
Csak azt sajnálom az unokáink és gyerekeink szempontjából, hogy azt az éghaljlatot, azt az ivóvizet, termőtalajt és levegőt tesszük tönkre, ami a létünket lehetővé teszi.”
Nem a természetet kell tehát félteni, hanem magunkat, ha nem találunk vissza a berekhez. Ha az szeretnénk, hogy unokáink lássák is, ne csak elképzeljék, mint mesebeli tájat, azt az erdőt, amiben a kis Vuk Tás után szimatol, azt a berket, ahol az esetlen, vézna és nyurga Tutajosból olyan ember lett, akinek „arcán a nyári nap derűs, egészséges barnasága, szája vonalában a megbízható elhatározás, szemében a felmérés és ítélet biztonsága és testének egész tartásában a hejlékonyság és keménység… amivé a berek és Matula nevelték.” (Téli berek)
Amikor Fekete István országát gyászoljuk, valójában egy olyan életformát gyászolunk, amelynek sok hátránya vagy visszatartó ereje mellett az értékeit is visszafordíthatatlanul elveszítettünk. És vele az embereket is, akik összekötöttek ezzel a vadregényes külső-belső vidékkel: nagyszülőket, nagybácsikat, Galamb Mátékat, Nancsi néniket és Matula bácsikat.
*
Fekete István 1900. január 25-én született Göllén és ma 52 éve, 1970. június 23-án halt meg, Budapesten. József Attila-díjas magyar író, számos regény, ifjúsági könyv és állattörténet írója. Az „erdész-vadász irodalom” egyik legismertebb művelője. Jókai mellett minden idők legolvasottabb magyar írója. 2002 decemberéig legalább 8 700 000 példányban adták ki műveit magyar nyelven. Külföldön tíz nyelven, 12 országban, 45 kiadásban jelentek meg könyvei. Vuk című könyvéből Dargay Attila készített legendás animációt, a Tüskevárból több filmadaptáció is készült. 2021-2022-ben legkedveltebb köteteit újra kiadta a Móra kiadó, Reich Károly rajzaival és Hitka Viktória borítóterveivel.