A régiek nagyon pontosan tudták, hogyan hasznosítsanak mindent, ami körülöttük él – ez nemcsak az állatokra, de a növényekre is ugyanennyire igaz. Tudták, miből lehet seprűt, kerítést, tetőt készíteni, kosarat, kötelet vagy akár bútort fonni, mi az, ami takarmánynak, mi tüzelőnek, mi orvosságnak való. A nád, a vessző, a rőzse, a fű megújuló erőforrás, amíg a nap süt, van víz és levegő, újra nő. Korábbi cikkünkben annak jártunk utána, létezik-e még Fekete István országa, most pedig azt vesszük sorra, milyen ötleteket meríthetünk fenntarthatóbb életmódra a szereplői által is használt növényi eredetű tárgyakból.
1. Matula bácsi nádkunyhója
„A kunyhó maga volt a lomha jóság sötét odúja, a nádszagú otthon” – olvashatjuk a Tüskevárban, amit Fekete „nádfedelű szentély”-ként is emleget. Gyula (Tutajos) számára fontos szimbólum a kunyhó – vagy ahogyan Matula bácsi mondja: „gunyhó” –, ember és természet összefonódásának, a fiú férfivá érésének színtere, ahol kalandokkal teli nap után elnyújtózhatott.
Mivel „felette nádtető, alatta jó szagú széna” volt ilyenkor, arra következtethetünk hogy a fekhelyek is növényi eredetűek voltak, ahogyan a kunyhó fala is: „Tutajosnak most nincs semmi terve, csak nézi a nádtetőt, a pókhálós szelemeneket, a polcokat, s a csendben hallja a mocorgást a nádfal között, ami lehet egér, lehet darázs, de lehet kígyó is...”
Mérsékelt övi környezetben, így a Kárpát-medencében is a házak fala egyébként legtöbbször nem növényi eredetű alapanyagból készül. Kivételt jelentenek a növényi alapanyagot is tartalmazó vályogházak és az úgynevezett paticsfal, ami a hazai népi építészet egyik legrégibb és legelterjedtebb falszerkezete volt. Ennek alapját vesszőfal adta, amelyet több rétegben pelyvás sárral tapasztottak be – tudhatjuk meg Fráter Erzsébet Miből készült? Növényi eredetű tárgyaink nyomában című gazdag könyvéből.
Ki máshoz is fordulhatnánk útbaigazításért, amikor a természet és az ember viszonya a természethez újra az egyik legmeghatározóbb kérdéssé válik, ha nem Fekete Istvánhoz? 
Matula jól tudhatta, hogy nem lehet időtálló a nádfal a hazai időjárási viszonyok között – vélhetőleg ezért épül végül kőház a Téli berekben a kunyhó helyére, ami rendkívül fenntartható módon készült: „A padlást Matula lánya sározta le, s a padlót az öreg maga döngette agyagból, ami olyan lett, mint a beton, csak sokkal melegebb.
A kis ház koronája azonban a nádtető volt.”
Ha házak építésénél nem is, a háztetők készítésénél magyar nyelvterületen is rendkívül változatosan használták fel a rendelkezésre álló növényi alapanyagokat. A tetőfedéshez jó minőségű nádra van szükség, előnyös tulajdonságai szinte a végtelenségig sorolhatók: magas kovasavtartalma miatt jobban ellenáll a rothadásnak, kiváló hőszigetelő és tartósabb, mint a zsúp- vagy a zsindelytető. Javításokkal akár száz évig is betöltheti szerepét – tudhatjuk meg Fráter Erzsébet könyvéből.
2. Nádkerítés
Az a kerítés is minden bizonnyal nádból készült, amiről Csámpás, a Bogáncsban szereplő szamár az ottfelejtett bortól becsípve leverte a köcsögöket, amelyek az ittas állat szemszögéből „határozottan nevetségesek voltak zöld pocakjukkal, kajla fülükkel”.
A vesszőkerítés az egyik legáltalánosabb és talán legnagyobb múltra visszatekintő növényi anyagú kerítés. Rendkívül egyszerű módon készül, az egymástól lépésnyi távolságra földbe szúrt kihegyezett karók köré fonják az egyenes vesszőket. (…) A Kárpát-medencében a legegyszerűbb kerítések szalmából, nádból, kukoricaszárból vagy sásból készültek, az erdőben gazdag területeken pedig a kerítések legfőbb alapanyaga a fa volt – fejti ki Fráter Erzsébet.
3. Seprű
Ha beljebb lépünk a nádkerítésen vagy szétnézünk Matula bácsi kunyhója körül, minden bizonnyal látunk egy sor növényi eredetű használati tárgyat is: kosarakat, seprűt, kötelet, teknőt a kunyhó környékén halászhálókat és fanyelű bicskát.
A seprű a háztartások nélkülözhetetlen eszköze szerte a világon, az udvar és a gazdasági épületek tisztán tartására inkább gallyakból kötötték, benti használatra finomabb esésű fűseprűk terjedtek el. Valószínűleg ilyesmi lehetett az a seprű is, amit Tutajos kivesz Matula bácsi kezéből a Téli berek egyik jelenetében:
„Közben kireggeledett, de az ég felhős volt. Valahol varjú károgott, és Matula kinyitotta az ajtót, hogy a szoba kiszellőzzön. A két kutya kiszaladt, Tutajos pedig kivette Matula kezéből a seprűt.
– Ez a mi dolgunk, Gergő bácsi.
– Nem bánom, én meg hozok be fát.”
4. Hálók, kosarak, kötelek
De mi minden lehetett még a kunyhóban és környékén? Halászathoz használt kosarak, hálók, kötelek egészen biztosan. „A háztartási és mezőgazdasági munkák, a közlekedés, a hajózás és a halászat, vadászat egyaránt sokféle és nagy mennyiségű kötözőanyagot, különböző minőségű, szakítószilárdságú, vastagságú köteleket igényelt. Rafia kell a szőlőkötözéshez, vízálló kötél a vitorlázáshoz, finomzsinór kell a népviseletek sokféle ruhadarabjára, durva spárga a rőzsegyűjtéshez” – írja Fráter Erzsébet
A kötélhez hasonlóan a hálókat is maguknak kötötték a halászok Fekete István világában, ahogyan a kosár is elengedhetetlen kelléke volt hétköznapi tevékenységeiknek: Tutajos és Matula hálót és madzagot használ halászathoz, rákászáshoz, és amit fogtak,vesszőből font kosarakba teszik.
5. Játékok: csutkababa és seprűnyél
Bár a kisebb gyerekek nem főszereplői Fekete Istvánnak, azért tudhatjuk, hogy a növényeket és az azokból készült tárgyak voltak a gyerekek alapvető játékai is: kukoricacsutkából baba készült, kis kosárral, kis seprűvel utánozhatták a felnőttek „játékait”, állíthattak babszemekből hadsereget, különböző hüvelyesekkel töltött zsákokat lehetett dobálni vagy a csutkababa fekhelye lehetett. Egy seprűnyél pedig valószínűleg a falovat és a hintát is helyettesíthette.
A felnőtté váló kamaszt pedig a természet, ember és a természet adta tárgyak egysége töltheti el semmivel sem pótolható megelégedettséggel:
„Gyula csak feküdt a széna- és nádszagú magányba, és a derűs, telt, holnaptalan nyár szétáradt szívében.
Úgy érezte, hogy ami kívül van, az belül is szól, repül, él, holnap is nap lesz, ugyanilyen nap, ami nem hozhat megoldhatatlan feladatot. A nap süt, a tűz ég, a folyó lomhán kúszik, s az időnek semmi jelentősége nincs.”
Borítóképünkön: Tutajos és Matula az 1967-ben készült Tüskevár című televizós sorozatban.