Fehér Boldizsár: Sztella a csillagfényben

Sztella nővér, a DPC kórház kezdő ápolónője volt, vidám, hetyke, csinos és elégikusan magányos.

Sztella gyengédségre és szerelemre vágyott, szelíd pillantásokra a gyertyafényes asztal fölött, egy pohár vörösborral, lágyságra, könnyű flörtökre, és nem tudta, kitől kaphatná ezt meg, abban mindenesetre biztos volt, hogy nem attól a bohócdoktortól, aki még csak megszólítani sem merte, de valahányszor találkoztak, szerelmes csipkelődéssel lespriccelte őt a mellcsokrával.

Sztella úgy érezte, baljós átok ül rajta, mert azok a férfiak, akik érdekelték, nem érdeklődtek iránta, akik érdeklődtek, azok iránt pedig ő nem érdeklődött. A jóképű bőrgyógyásszal, aki randevúra hívta, mindenesetre ígéretesen indult. A vacsora végén a lakásán kötöttek ki, de amikor ledobta a ruháit, együttlét helyett a férfi nagyítóval vizsgálni kezdte az anyajegyeit. Egy újabb csalódás.

– Olyan nagy kérés egy jóképű, intelligens, erős férfi, aki fejből idéz Shakespeare-t, és a redőnyt is képes megszerelni? – kérdezte egy este, amit a barátnőivel töltött. A barátnői már mind házasok voltak, és arról álmodoztak, hogy elválnak.

– Mióta olvasol te Shakespeare-t? – kérdezte az egyikük.

– Én nem – mondta Sztella. – De azt szeretném, ha ő olvasna.

– Túl válogatós vagy. És mindenkiben csak a rosszat látod.

Anett megpörgette a szívószálat az italában, aztán a mutatóujját szónokian a magasba lökte.

– A férjemnek van egy kollégája, aki szerintem tökéletes lenne neked. Ha szeretnéd, szívesen összehozlak benneteket.

– Nem is tudom. Milyen?

– Magas, jóképű és intelligens. Szeret teniszezni és kirándulni.

– Jóképű könyvelő? Ezek nem ellentmondó fogalmak?

– Sztella, mi lenne, ha előbb megismernéd?

– És mi van, ha megtetszünk egymásnak? Ha összeházasodunk, egy ponton biztosan el kell majd mennem vele kirándulni is – magyarázta Sztella, csalódottan babrálva a koktélszalvétáljával. – Tudjátok, hogy nem jövök ki jól a természettel. A növények is meghalnak a nappalimban. Én románcot akarok! Zenét! Nem ülni a fűben és madarakat nézni a távcsövemmel. Nincs is távcsövem!

– A legfontosabb, hogy jó munkája legyen – mondta Sztella egy másik barátnője, tequilában ázó őszinteséggel.

A többiek helyeslően mormoltak.

– Ez a valóság, Sztella. Szállj le a földre – mondták.

Sztellának a kórházban reggel hatkor ért véget a műszakja. Egy férfinak meghalt az anyja, és neki kellett beszélnie vele, aztán mehetett haza. A férfi sármos volt és atletikus. Sztellának nagyon tetszett. Miután megmondta neki, hogy az éjjel meghalt az anyja, még ott maradt vele egy kicsit, abban reménykedve, hátha a férfi elhívja őt randevúra. Feszesen betűrte a felsőjét, és még egy sztetoszkópot is akasztott a nyakába, hogy teljessé tegye a fantáziát, de hiába.

Talán tényleg itt az idő leszállni a földre, gondolta.

Villamossal ment haza, lezuhanyozott, kimosta a fertőtlenítő szagot a hajából, aztán aludt egyet. Ébredés után tompán a telefonja után nyúlt, és felhívta Anettet.

– Add meg neki a számom – döntött. – Annak a könyvelőnek.

– Nem fogod megbánni – ígérte Anett.

– Már most megbántam – felelte Sztella borús, komor arccal.

Péntek este idegesen lóbálta a retiküljét és nyűgös rosszkedvvel várt Zoltánra a Kőleves előtt. Próbálta magát minden eshetőségre felkészíteni. („Ha zsinóron lóg a nyakában a szemüvege, elfutok”, gondolta.) Mindenre, kivéve arra, ami ezután történt.

A lemenő nap fényében emeletes, egymásra omló, szürke viharfelhők verődtek össze. A következő pillanatban esni kezdett. Először nagy, súlyos cseppekben, aztán pár pillanat múlva nekieredt, és a nehéz kopogás szünet nélküli, halk suttogássá szelídült az aszfalton és a házak tetején.

– Sztella? – szólalt meg valaki mögötte.

Sztella megfordult, és elakadt a lélegzete. Azonnal tudta, hogy erre a magas, sötéthajú férfira várt egész életében. Élesen metszett, világító, intelligens szemei voltak, tökéletes fogsora, olyan mosolya, ami játékos flörtök és viharos izgalmak változatos sorát ígérték Sztellának.

– Elnézést a késésért – mondta Zoltán.

– Milyen késésért?

– Elkéstem – ismételte bűnbánó mosollyal Zoltán.

– Én késtem el – legyintett Sztella zavartan.

– Te már itt voltál.

– Dehogy is. Te voltál itt.

Anett igazat mondott. Zoltán nem csak a görög olimpikonok testi adottságaival rendelkezett, Sztella még soha nem találkozott senkivel, akinek a tudása az övéhez fogható lett volna. Zoltán az egész vacsora alatt olyan gördülékeny szakértelemmel beszélt a kamatlábakról, könyvekről, operáról, hogy Sztella hirtelen elbátortalanodott. Ezután hogy vallhatná be, hogy az egyetlen könyv, amit valaha olvasott, a Mackó anya dajkát keres volt?

– Ismered La Rochefoucauld-t? – kérdezte Zoltán.

– Nem, de rendelhetünk, ha szerinted finom – mondta Sztella az étlapot böngészve.

– La Rochefoucauld egy francia író – mondta Zoltán elnéző mosollyal.

Sztella elpirult, aztán nevetni kezdett.

Hosszan beszélgettek a hátterükről, és hogy ki mit szeret. Sztella a csillagok között volt, és egy rövid ideig úgy érezte, még gombát szedni is hajlandó lenne az erdőben, ha a férfi nagyon ragaszkodik hozzá. Zoltán azok közé a kivételes emberek közé tartozott, akik pontosan tudták, mivel lehet levenni egy nőt a lábáról, hogyan kell beszélni a pincérrel, és még a bordeaux-i sem jött ki az orrán nevetés közben, mint Sztellának, amikor valami mulatságosat hallott.

– Bocsánat, csak annyira vicces vagy – szabadkozott, amikor már harmadjára történt meg. Közben szünet nélkül azon gondolkodott, tudna-e Zoltánnal élni Velencében vagy Párizsban. (Bizonyára tudna, ha nem kellene állandóan a tangóharmonikát hallgatnia.)

– Mit gondolsz? – kérdezte Zoltán, visszarántva Sztellát az álmodozásból. – A desszertről.

– Nagyon finom – mondta Sztella.

– De még nem is rendeltünk.

– Tényleg?

– Mit szólnál, ha inkább mennénk?

Sztella a férfi szemének egyetlen feszült rándulásából tudta, mi következik. Izgatottan kirohant a mosdóba, hogy felfrissítse magát. A vágy vadul felpumpálta a vérnyomását, kiszárította a torkát, és nyugodt bókokkal kellett megnyugtatnia magát a tükörben. A félelme, hogy esetleg nem sikerül lenyűgöznie a férfit, elpárolgott, és helyette buja szikrákat szórtak az érzékszervei. A győzelem magabiztos tudatával tért vissza az asztalukhoz.

De már nem volt ott senki. A pincér épp leszedte a tányérokat.

– Nem látta azt a férfit, aki itt ült? – csodálkozott Sztella.

– De igen – mondta a pincér. – Már elment.

– Elment?

– Elment.

– Hová?

– Nekem nem mondta meg – felelte a pincér.

– Hogy érti, hogy elment?

– Amíg a kisasszony a mosdóba ment, egyszerűen csak felállt és elfutott.

Sztella először nem értette, aztán dühös lett, és átverve érezte magát. Kifizette a számlát, majd letörten és zavartan indult haza. Az eső már elállt, az ég kitisztult felette. Alig várta, hogy felhívja Anettet, és az orra alá dörgölje, mekkora seggfejjel hozta őt össze. Ő persze tudta előre, hogy egy könyvelő nem üthet meg a közepesnél magasabb mércét. Pedig egy rövid pillanatig úgy tűnt, mintha minden meglenne benne, amit keres. „Legközelebb majd nagyobb szerencsém lesz”, gondolta.

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Fehér Boldizsár: Piros alma

A legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat 2019-ben Fehér Boldizsár nyerte el Vak majom című regényével, mostantól havonta jelentkezik Hogyan legyünk népszerűek és szerezzünk barátokat című tárcasorozatával. 

...
Nagy

Fehér Boldizsár: Igyekszem a saját írásaimban nem megmondani az igazságot

...
Nagy

Fehér Boldizsár: Kicsit félre akartam vezetni az olvasót

Az évtized könyve
...
Nagy

Hogyan lesz egy magyar könyvből világsiker?

...
Nagy

Az évtized legfontosabb magyar könyvei 5.

...
Nagy

Az évtized legfontosabb magyar könyvei 4.

Polc

A medvék szemében az ember csak egy kizsákmányoló, oktondi lény

...

Trevor Noah a dél-afrikai apartheidben született, Hollywoodban ért a csúcsra

...

Ez itt a Déli Krónika, a hírmondó: Tom Hanks

...

Ian McEwan új könyvével eléggé kiborította a sci-fi rajongókat

...