Fehér Boldizsár: Sztella a csillagfényben

Sztella nővér, a DPC kórház kezdő ápolónője volt, vidám, hetyke, csinos és elégikusan magányos.

Sztella gyengédségre és szerelemre vágyott, szelíd pillantásokra a gyertyafényes asztal fölött, egy pohár vörösborral, lágyságra, könnyű flörtökre, és nem tudta, kitől kaphatná ezt meg, abban mindenesetre biztos volt, hogy nem attól a bohócdoktortól, aki még csak megszólítani sem merte, de valahányszor találkoztak, szerelmes csipkelődéssel lespriccelte őt a mellcsokrával.

Sztella úgy érezte, baljós átok ül rajta, mert azok a férfiak, akik érdekelték, nem érdeklődtek iránta, akik érdeklődtek, azok iránt pedig ő nem érdeklődött. A jóképű bőrgyógyásszal, aki randevúra hívta, mindenesetre ígéretesen indult. A vacsora végén a lakásán kötöttek ki, de amikor ledobta a ruháit, együttlét helyett a férfi nagyítóval vizsgálni kezdte az anyajegyeit. Egy újabb csalódás.

– Olyan nagy kérés egy jóképű, intelligens, erős férfi, aki fejből idéz Shakespeare-t, és a redőnyt is képes megszerelni? – kérdezte egy este, amit a barátnőivel töltött. A barátnői már mind házasok voltak, és arról álmodoztak, hogy elválnak.

– Mióta olvasol te Shakespeare-t? – kérdezte az egyikük.

– Én nem – mondta Sztella. – De azt szeretném, ha ő olvasna.

– Túl válogatós vagy. És mindenkiben csak a rosszat látod.

Anett megpörgette a szívószálat az italában, aztán a mutatóujját szónokian a magasba lökte.

– A férjemnek van egy kollégája, aki szerintem tökéletes lenne neked. Ha szeretnéd, szívesen összehozlak benneteket.

– Nem is tudom. Milyen?

– Magas, jóképű és intelligens. Szeret teniszezni és kirándulni.

– Jóképű könyvelő? Ezek nem ellentmondó fogalmak?

– Sztella, mi lenne, ha előbb megismernéd?

– És mi van, ha megtetszünk egymásnak? Ha összeházasodunk, egy ponton biztosan el kell majd mennem vele kirándulni is – magyarázta Sztella, csalódottan babrálva a koktélszalvétáljával. – Tudjátok, hogy nem jövök ki jól a természettel. A növények is meghalnak a nappalimban. Én románcot akarok! Zenét! Nem ülni a fűben és madarakat nézni a távcsövemmel. Nincs is távcsövem!

– A legfontosabb, hogy jó munkája legyen – mondta Sztella egy másik barátnője, tequilában ázó őszinteséggel.

A többiek helyeslően mormoltak.

– Ez a valóság, Sztella. Szállj le a földre – mondták.

Sztellának a kórházban reggel hatkor ért véget a műszakja. Egy férfinak meghalt az anyja, és neki kellett beszélnie vele, aztán mehetett haza. A férfi sármos volt és atletikus. Sztellának nagyon tetszett. Miután megmondta neki, hogy az éjjel meghalt az anyja, még ott maradt vele egy kicsit, abban reménykedve, hátha a férfi elhívja őt randevúra. Feszesen betűrte a felsőjét, és még egy sztetoszkópot is akasztott a nyakába, hogy teljessé tegye a fantáziát, de hiába.

Talán tényleg itt az idő leszállni a földre, gondolta.

Villamossal ment haza, lezuhanyozott, kimosta a fertőtlenítő szagot a hajából, aztán aludt egyet. Ébredés után tompán a telefonja után nyúlt, és felhívta Anettet.

– Add meg neki a számom – döntött. – Annak a könyvelőnek.

– Nem fogod megbánni – ígérte Anett.

– Már most megbántam – felelte Sztella borús, komor arccal.

Péntek este idegesen lóbálta a retiküljét és nyűgös rosszkedvvel várt Zoltánra a Kőleves előtt. Próbálta magát minden eshetőségre felkészíteni. („Ha zsinóron lóg a nyakában a szemüvege, elfutok”, gondolta.) Mindenre, kivéve arra, ami ezután történt.

A lemenő nap fényében emeletes, egymásra omló, szürke viharfelhők verődtek össze. A következő pillanatban esni kezdett. Először nagy, súlyos cseppekben, aztán pár pillanat múlva nekieredt, és a nehéz kopogás szünet nélküli, halk suttogássá szelídült az aszfalton és a házak tetején.

– Sztella? – szólalt meg valaki mögötte.

Sztella megfordult, és elakadt a lélegzete. Azonnal tudta, hogy erre a magas, sötéthajú férfira várt egész életében. Élesen metszett, világító, intelligens szemei voltak, tökéletes fogsora, olyan mosolya, ami játékos flörtök és viharos izgalmak változatos sorát ígérték Sztellának.

– Elnézést a késésért – mondta Zoltán.

– Milyen késésért?

– Elkéstem – ismételte bűnbánó mosollyal Zoltán.

– Én késtem el – legyintett Sztella zavartan.

– Te már itt voltál.

– Dehogy is. Te voltál itt.

Anett igazat mondott. Zoltán nem csak a görög olimpikonok testi adottságaival rendelkezett, Sztella még soha nem találkozott senkivel, akinek a tudása az övéhez fogható lett volna. Zoltán az egész vacsora alatt olyan gördülékeny szakértelemmel beszélt a kamatlábakról, könyvekről, operáról, hogy Sztella hirtelen elbátortalanodott. Ezután hogy vallhatná be, hogy az egyetlen könyv, amit valaha olvasott, a Mackó anya dajkát keres volt?

– Ismered La Rochefoucauld-t? – kérdezte Zoltán.

– Nem, de rendelhetünk, ha szerinted finom – mondta Sztella az étlapot böngészve.

– La Rochefoucauld egy francia író – mondta Zoltán elnéző mosollyal.

Sztella elpirult, aztán nevetni kezdett.

Hosszan beszélgettek a hátterükről, és hogy ki mit szeret. Sztella a csillagok között volt, és egy rövid ideig úgy érezte, még gombát szedni is hajlandó lenne az erdőben, ha a férfi nagyon ragaszkodik hozzá. Zoltán azok közé a kivételes emberek közé tartozott, akik pontosan tudták, mivel lehet levenni egy nőt a lábáról, hogyan kell beszélni a pincérrel, és még a bordeaux-i sem jött ki az orrán nevetés közben, mint Sztellának, amikor valami mulatságosat hallott.

– Bocsánat, csak annyira vicces vagy – szabadkozott, amikor már harmadjára történt meg. Közben szünet nélkül azon gondolkodott, tudna-e Zoltánnal élni Velencében vagy Párizsban. (Bizonyára tudna, ha nem kellene állandóan a tangóharmonikát hallgatnia.)

– Mit gondolsz? – kérdezte Zoltán, visszarántva Sztellát az álmodozásból. – A desszertről.

– Nagyon finom – mondta Sztella.

– De még nem is rendeltünk.

– Tényleg?

– Mit szólnál, ha inkább mennénk?

Sztella a férfi szemének egyetlen feszült rándulásából tudta, mi következik. Izgatottan kirohant a mosdóba, hogy felfrissítse magát. A vágy vadul felpumpálta a vérnyomását, kiszárította a torkát, és nyugodt bókokkal kellett megnyugtatnia magát a tükörben. A félelme, hogy esetleg nem sikerül lenyűgöznie a férfit, elpárolgott, és helyette buja szikrákat szórtak az érzékszervei. A győzelem magabiztos tudatával tért vissza az asztalukhoz.

De már nem volt ott senki. A pincér épp leszedte a tányérokat.

– Nem látta azt a férfit, aki itt ült? – csodálkozott Sztella.

– De igen – mondta a pincér. – Már elment.

– Elment?

– Elment.

– Hová?

– Nekem nem mondta meg – felelte a pincér.

– Hogy érti, hogy elment?

– Amíg a kisasszony a mosdóba ment, egyszerűen csak felállt és elfutott.

Sztella először nem értette, aztán dühös lett, és átverve érezte magát. Kifizette a számlát, majd letörten és zavartan indult haza. Az eső már elállt, az ég kitisztult felette. Alig várta, hogy felhívja Anettet, és az orra alá dörgölje, mekkora seggfejjel hozta őt össze. Ő persze tudta előre, hogy egy könyvelő nem üthet meg a közepesnél magasabb mércét. Pedig egy rövid pillanatig úgy tűnt, mintha minden meglenne benne, amit keres. „Legközelebb majd nagyobb szerencsém lesz”, gondolta.

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Fehér Boldizsár: Piros alma

A legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat 2019-ben Fehér Boldizsár nyerte el Vak majom című regényével, mostantól havonta jelentkezik Hogyan legyünk népszerűek és szerezzünk barátokat című tárcasorozatával. 

...
Nagy

Fehér Boldizsár: Igyekszem a saját írásaimban nem megmondani az igazságot

...
Nagy

Fehér Boldizsár: Kicsit félre akartam vezetni az olvasót

Polc

Mégis minden félbemaradt - Térey János 50

...

Az élet egy kártyavár, és nem te osztod a lapokat

...

Az életünket akkor tudjuk helyre tenni, ha ismerjük a családi múltunkat

...

A Lovecraft földjén a horror és a rasszizmus határait mossa össze

...