Az étteremben, ahol dolgozom, minden nap olyan emberek találkoznak, akik nem kedvelik egymást.
Amikor a vacsora végén megkérdezem őket, mindennel elégedettek voltak-e, általában igennel válaszolnak. (Ma már senki nem mond szemtől szembe nemet. Az emberek emailben vagy telefonos üzenetben szeretnek nemet mondani.) Közben persze tudom, hogy min mentek keresztül, mire jóllakottan hátradőlhettek.
Túl vannak a nehéz, körülményes tervezésen, bonyolult embereken, bonyolult barátokon, akik között az egyértelmű információk addig forognak körbe, amíg a program egyetlen résztvevője sem biztos már benne, mi hogyan lesz. „Ki megy?” „Mikor érsz oda?” „Ők mikor érnek?” „Hányra van a foglalás?” „Át lehet tenni?” „Mikor kell átvenni?” „Miért pont az a hely?” „Miért nem viszel el?” „Miért nem viszlek én el?” „Hány kocsival?” „Nem esik útba.” „Dehogynem!” „Én akkor még nem vagyok éhes.” „Én olyankor már ettem.” „Kinek az ötlete volt, hogy erre a helyre menjünk?”
Még soha nem fordult elő, hogy akár csak két ember is a megbeszélt időpontra érkezzen.
Egy kerekded, tömött bajszú férfi toporzékolva áll az előtérben a feleségével, izzadságtól nyirkos a homloka, és vékony, vörös hajszálerek kusza térképe van az arcán. A nő csinos, nyugtalan és mozdulatlan. Azt hiszik, késtek, mert az étterem körül lehetetlen leparkolni. Legalább fél órán át kell csigalassúsággal körözni a tömb körüli mellékutcákban, mire lehetséges szabad helyet fogni. A parkolóóra makacsul visszagurítja az összes aprót, amit nem nyel el, és amikor nagy sokára sikerül kinyerni belőle a jegyet, már az autó szélvédőjére tűzték a büntetést.
Általában mindenki azt hiszi, hogy késett, vagy késni fog, vagy szándékosan késik el, mert tudja, hogy a többiek is késni fognak. (A többiek, akik szintén azért nem indultak el időben, mert tudják, hogy úgy sem lesz ott senki időben.)
Amikor a férfi és a felesége nem találnak ismerős arcokat, a férfi előveszi a telefonját, és felhív valakit a társaság másik feléből.
– Már úton vagyunk – mondják neki.
Erről mindenki tudja, hogy jelenthet egy percet is, és jelentheti azt is, hogy még otthon vannak, és a kocsikulcsot keresik. Senki nem érkezik meg egy perc alatt, aki egy perc múlvára ígéri magát. Az egy perc bármennyit jelenthet, fel egészen tizenöt percig. Tizenöt perc késés bármennyit jelenthet, fel egészen harminc percig. Aki már tudja, hogy harminc percnél többet fog késni, az inkább azt mondja: „Rohanok, ahogy tudok.”
Senki nem vallja be pontosan, mennyit fog késni, pedig úgy is pontosan ki fog derülni, amikor megérkezik.
– Addig üljünk le, és kérjünk valamit inni – javasolja a feleség, jó hangosan, hogy én is halljam, mintha attól félne, hogy a pincérek megjegyzéseket tesznek, ha túl sokáig várják a többieket, és nem rendelnek semmit. (Tesznek is.) A táskája keményre van tömve átlagos, létfontosságú dolgokkal, amelyek teljesen haszontalanok. A nők mindig igyekeznek elkerülni, hogy túl nagy táska legyen náluk. (Mitől félnek? Vajon mi történne, ha ez egyszer bekövetkezne?)
Az étteremben, ahol dolgozom, az emberek nem tudnak rendelni, amíg nem biztosak benne, mit esznek mások. (Én pedig nem értem, miért van ez.) Az asztal egyik végétől a másikig áthajolva kérdezgetik egymást, teljesen mindegy, mekkora az asztaltársaság.
– Te mit fogsz kérni? (Miért fontos, hogy mit fog kérni?)
– Én a kecskesajtot.
– A kecskesajtot? (Most mondta, hogy a kecskesajtot.)
– Nem kívánok nehezet. (Senki nem kérdezte.)
– Mit mondott, mit fog kérni? (Miért érdekli őt is?)
– A kecskesajtot néztem ki, de ez a rizottó is jól hangzik. (Ez akkor mit jelent?)
– A bárányt láttad? (Nyilván látta.)
– Láttam. (Na, ugye.)
– Én azt kérem. (Senki nem kérdezte.)
– Szerintem én maradok annál, amit először néztem. (Miért nem a pincérnek mondod?)
És aztán mindig van egyvalaki:
– Én a konfitált libacombot eszem, de megkérem őket, hogy a hagymás tört krumplit cseréljék le zöldséges tócsnira, aszalt gyümölcsöt ne tegyenek rá, a párolt káposzta helyett pedig jobb lenne ez a szezámmagos kevert saláta, bár lehet, hogy azt csak előételként adják, de akkor majd kérem úgy, és megmondom, hogy hozzák ki előbb. Ez így sokkal jobban fog menni a kacsamájhoz, amit a libacomb helyett fogok kérni. Remélem, nem csinálnak belől ügyet.
Amikor az asztalukhoz lépek, riadtnak és meglepettnek tűnnek. „Te már tudod? „Én már tudom.” „Azt hiszem, én is.” „Én még nem... na jó, tudom.” „Ti is tudjátok?” „Mi tudjuk. Ők tudják?” Mi is tudjuk.” „Akkor jó. „Én még nem tudom!”
Mindig van valaki, aki „még nem tudja”. Ez előre engedi a többieket, mert biztos akar lenni, hogy nem verték át. Elég egyetlen embernek megváltoztatnia a rendelését, hogy újból összezavarodjon.
– Hogyhogy nem a rizottót kérted? – kérdezi a mellette ülőt szelíd, érdeklődésbe burkolt szemrehányással. – Azt hittem a rizottót fogod kérni. Miért gondoltad meg magad?
Most minden bukik, újra kell gondolnia az egészet!
Megköszörüli a torkát, hogy visszanyerje az érzelmei fölött az uralmat, bocsánatkérőn néz rám, de nem tud megszólalni. Segítek neki, előzékenyen felajánlom, hogy pár perc múlva visszajövök.
– Te mit is kértél? Kérjem én is azt? – hallom abban a pillanatban, ahogy elfordultam.
Italt mindig könnyebben választanak. Az kisebb elköteleződés.
Valamiért nem vagyok képes tisztelni azokat, akik összefognak, hogy fele-fele elosztásban rendeljenek ételt. (Ezt persze mindig jól leplezem.) Ugyanez vonatkozik azokra is, akik nekiállnak körbekóstolni a többiek ételét. Úgy érzem, felnőtt embereknek tudniuk kellene egyetlen ételt választani, és aztán méltósággal kitartani a döntésük mellett.
Az étteremben, ahol dolgozom, az emberek gyakran harsányak, és nem tudnak róla. Nem veszik észre a többi asztalnál ülő vendég ellenséges pillantásait sem. A lármázás legjobban azokat az asztalokat zavarja, ahol nem halad úgy az este, mint remélték. Ezeknél az asztaloknál gyakran elcsendesednek és unatkoznak, leszedik a matricát az üvegekről, kibontják a fogpiszkálókat, csak hogy csináljanak valamit a kezükkel. Rokonok ülnek egymással szemben, akik évente kétszer találkoznak, és ebből ez az egyik. Nem azért jönnek össze, mert kedvelik egymást, hanem azért, mert ennyivel tartoznak a látszatnak, hogy ők rokonok. A haltartásról, a biciklizésről és a nyaralásról beszélgetnek, és most sem ragadják meg az alkalmat, hogy megpróbálják megismerni egymást. Ugyanolyan üresen mennek haza, ahogy jöttek (leszámítva természetesen a túlárazott, fáradságosan kiválasztott, ízletes ételeket).
Mindenki tudja, hogy legalább másfél-két órát maradnia kell, ha már eljött az étterembe, hacsak nem készült előregyártott, rafinált kifogásokkal, vagy ötletes, titkos kézjelekkel, amelyekkel jelezni tud a társának, hogy indulni szeretne.
Az ablaknál fiatal pár ül. A lány lassan, feltűnés nélkül az ujjával körözni kezd a pohár szélén, mire a fiú nyomban tudja, mit kell tennie: a homlokához kap, elnézést kér, amiért kiment a fejéből, hogy még munkája van. A másik pár, akivel vacsoráznak, csalódott, de megértő.
Kérik a számlát. Összerakják a pénzüket, mindenki pontosan ad, mégis aki fizet, az valahogy röviden jön ki a végére.
Amikor kilépnek az étteremből, még udvariasan váltanak néhány szót, búcsúzkodnak, majd ugyanabba az irányba indulnak hazafelé.
