A bemutató elején Turi Tímea elmondta, hogy a különszám Valuska László, a Könyves Magazin főszerkesztője és Csejdy András közös ötletén alapszik, azaz, hogy nézzük meg, öt évvel a halála és a gyászidőszak letelte után, hogy áll az Esterházy-olvasás. Mi az, ami ebből megmaradt, mi eleven a könyvekből, az életműből, a hatásból. És mint kiderült, a lapszám sokszor arra is rámutat, hogy mi az, ami hiányzik. Ezen a ponton meg is kérdezte beszélgetőtársait, ők mit tapasztalnak az Esterházy-olvasásról.
Fehér Renátó szerint minden nagy szerző elvesztése esetén felmerül a kérdés, hogy mi történik a szerzővel, az életművével tíz évvel a halála után. Szerinte Esterházy elvesztése azért is érdekes, mert egy olyan korszakban halt meg, amikor a személye politikai és közéleti/közérzeti biztonságot is jelentett. Az eszmeiségéből és az életművéből sokat tanultak, miközben azóta is folyamatos támadás alatt van.
Szegő ehhez kapcsolódva elmondta, hogy azért is örül a lapszámnak, mert azzal is foglalkozik, hogy egy ekkora életmű esetében milyen veszélyt jelent, ha az alkotó személye, arca kitakarja a szövegeket.
Isten, haza, család - a címlapon látható felirat Turi szerint nemcsak rejtett alcíme, hanem vezérmotívuma is a kiadványnak. Kicsit provokatív, ugyanakkor egy mélységesen komolyan vett játék, ami azt is bemutatja, hogy ezeket a klasszikus fogalmakat milyen módon próbálta újraírni, és közben nagyon komolyan venni ez az életmű.
Az Istenről szóló blokk érthető okokból a lapszám végére került, itt egy beszélgetés olvasható Jelenits Istvánnal, aki Esterházy irodalomtanára volt a piaristáknál, e mellett pedig Várszegi Asztrik személyesebb visszaemlékező írása. Szegő szerint ez a két fantasztikus ember nagyon jól kiegészíti egymást itt, mert Jelenits visszafogott hűvösségéhez, szárazságához jól illeszkedik Várszegi empatikusabb, közvetlenebb megszólalása. Ráadásul Jelenitstől Esterházy fiatalkorából kapunk egy portrét, míg Várszegi az élete végéről mesél nagyon megrázóan. Fehér itt kiemelte, hogy azon túl, hogy megtudjuk, Esterházy hogyan élte meg a saját hitét, a lapszám reflektál arra a fontos identitásképző elemre is, hogy Esterházy piarista diák volt, ami megjelenik a szövegekben is.
Fehér szerint azért is jó, hogy a lapszám e három fogalom felől közelít az életműhöz, mert fontos feladata, hogy bátorítsa azokat, akik még nem olvasnak Esterházyt. Szerinte a lapszám olyan kukucskálókat kínál az életműbe, amik bizonyos értelemben bevezetések lehetnek az Esterházy Péter-féle irodalomba. Ez azért is releváns, mert mint elmondta, sokszor lát olyan kommenteket, amikben azt kérdezik, honnan kéne elkezdeni egy ilyen nehéznek mondott életművet.
Turi ezen a ponton vezette be Szegő cikkét arról, hogy milyen kihívásokkal találkozhat az, aki korszakolni szeretné az Esterházy-életművet. Turi szerint ugyanis
az életmű olyan, mintha egy fraktál lenne, tehát bárhol megfogunk egy részletet, az egészhez is el tudunk jutni.
Szegő elmondta, hogy szerinte a korszakolás mindig konszenzus kérdése is. Ő próbált egy olyan rövid útvonalat adni, hogy ha az életmű kronológiáját nézzük, akkor azon belül milyen műnemek voltak a meghatározók, mik a korszakok közötti olyan átjárók, amik zsilipszerűen segítséget adtak, hogy Esterházy valamin túl legyen vagy valamit elkezdjen. Szegőt ezért a folyamatos építkezés és átépítés érdekelte. Szerinte azt is izgalmas megnézni az Esterházy-kritikatörténetben, hogy a kritikusok milyen hamar kezdik el érzékelni, hogy itt nem arról van szó, hogy van egy fiatalember, aki évente ír egy-egy különleges könyvet. Hanem hogy ezek a különleges könyvek rendszereket alkotnak és értelmezik magukat. Szegő számára emiatt is fájdalmas ez a korai vég, mert akkor zárult le az életmű, amikor Esterházy éppen egy új kaput nyitott ki magának az egyszerű történetekkel.
Turi itt felhívta a nézők figyelmét a Fehér Renátó háta mögött látható poszterre, ami a különszám melléklete, és Ottlik-másolatként vagy Ottlik-gobelinként vált híressé. Ezen Esterházy egy lapra másolta le, és tette ezzel olvashatatlanná Ottlik Iskola a határon című regényét. Így ez egyszerre tiszteletadás és annak a megmutatása is, hogyan válik olvashatatlanná a tiszteletadás gesztusai között ez a mű. Az Ottlik-gobelinről Kelemen Pál írt a különszámba hosszabban.
Szintén ebben a blokkban olvasható Sipos Balázs intertextualitásról szóló tanulmánya, aminek kapcsán a beszélgetésben hosszasan elidőztek azon, hogy nekik milyen volt megtalálni egyetemistaként az utalásokat Esterházy szövegeiben. Hogy van-e, és ha igen, mi lehet a generációs különbség az Esterházy-olvasásban és -értésben. Turi elmondta, hogy bízik benne, a szövegek az utalások nélkül is működnek. Illetve arra gondol, hogy ez is lehet egy oka annak, hogy sokaknak Esterházy életműve ijesztőnek tűnik, mert - azt gondolják - az olvasása/megértése nagy műveltséget előfeltételez. A témához kapcsolódik Szilágyi Zsófia írása arról, hogy miben változik meg az Esterházy-olvasás ma az internet előtti korhoz képest. Illetve Szilágyi beszámol arról is, hogy a mai diákoknak már nemcsak Esterházyval, hanem Esterházy mítoszával is meg kell küzdeniük. És mintha nekik nehezebben nyílna meg az életmű.
Turi számára nagyon izgalmasak voltak Bencsik Orsolya, Harag Anita, Mécs Anna, Totth Benedek és Fehér Boldizsár kis szövegei. Ezektől a szerzőktől ajánlókat kértek olyanok számára, akik még nem olvastak Esterházyt, és a válaszaik megerősítették Turit abban a gyanújában, hogy az Esterházy-olvasás maga is egy narratív természetű dolog. Azaz, mintha mindenkinek meglenne a saját története, hogy hogyan lett Esterházy-olvasó.
Turi itt Szegő kérésére elmesélte, hogy ő egy osztálykiránduláson találkozott először Esterházy-szöveggel, ami annyira rabul ejtette, hogy míg a többiek buliztak, ő inkább olvasott. Szegő azt idézte fel, hogy kamaszként tudta, ez felnőtteknek való irodalom, mégis szórakoztató volt, és volt benne valamiféle felszabadult beavatottság-érzés. Fehérnek az a tapasztalat maradt meg, hogy úgy érezte,
Esterházyt olvasni olyan, mintha egy zsebóráról leszednéd a számlapot, és egyszer csak látod a sztori mögött a mozgatókat, ahogy az órában a fogaskerekeket.
És hogy ez egyszerre adja meg azt a gyerekkori örömet, amikor mindenről tudni akarjuk, hogyan működik, de közben sokkal bonyolultabban és komolyabban is néz ki, tehát nagyon felnőtt dolog.
Ebbe a blokkba tartozik még Forgách Kinga riportja arról, hol tart jelenleg Esterházy Péter és Gitta könyvtárának feldolgozása. A hatalmas gyűjtemény az evangélikusokhoz került, és a cikkből háttérinformációkat is megtudhatunk a folyamatról és magáról a gyűjteményről.
Mérő László cikke egyfajta átvezetés is Esterházy szövegeinek politikai töltetű félreolvasásai felé, amiről Fehér írt. Az Így gondozd a magyarodat! című hangjáték kapcsán előkerültek a kilencvenes évek politikai vitái, amik mémesedve a mai napig élnek. Fehér a cikkéről mesélve felidézte, hogy Torgyán József 1996. március végén egy parlamenti felszólalásban számon kérte a közoktatási minisztert, hogy Kossuth-díjjal jutalmazzák-e a haza- és vallásgyalázókat - itt Petri György és Esterházy Péter Kossuth-díját kérdőjelezte meg. Az Esterházy-szöveg 1991-ben született, és mire eljutott a parlamentig, a szélsőjobboldali szellemi holdudvar műhelyeiben végbement a feldolgozása. Fehért a cikke első felében az érdekelte, hogy milyen konfliktusok mentén, és miért pont ezt a szöveget értették félre szándékosan. A cikk második fele már a jelenkori szöveg- és nyelvhasználatra reflektál, amihez képest a kilencvenes évek szélsőjobboldalisága Szegő szerint ma már megmosolyogtató.
Fehér elmondja, hogy - ahogy arra Valuska László előszava is utal - amikor 2016-ban elveszítettük Esterházy Pétert, az már egy olyan korszak (Brexittel, Donald Trumppal), amiben nincs tér a diskurzusra, nincsenek egymásnak feszülő mondások, hanem a hamisságokat, a hazugságokat is kiüresítik. A nyelvet megbénítják, hogy ne lehessen ellentmondani, ne lehessen cáfolni. A post-truth, az igazság utáni korszak tulajdonképpen az, amiben a nyelv használhatatlanná válik. Itt hozza be Fehér az 1979-es Termelési-regényt, amiben Esterházy kifordítja azt a bürokratikus bikkfanyelvet, ami eluralta az évtizedet, és ezzel a gesztussal tulajdonképpen fel is szabadítja a nyelvet. Fehér szerint így válik a Termelési-regény a magyar irodalom egyik korszakhatárává is. Szerinte most az a feladata az irodalmároknak és szerzőknek (“a szakmának”), hogy újra feltalálja a nyelvet.
Azaz el kell tanulni Esterházy Pétertől és a Termelési-regényből, hogyan kell a korszak ellenében használható nyelvet szerezni magunknak.
Itt következik a különszámban Cserna-Szabó András írása, ami a pacaltól a homárig vezetve bemutatja Esterházy Péter konyháját és mindenevő, ínyenc karakterét, amivel tovább színesedik a kirajzolódó Esterházy-portré.
A következő nagy téma a család, ami Fehér szerint Esterházy esetében nagyon összetett. Kérésére a beszélgetőtársai elmondták, hogy nekik melyik mű ugrik be először az életműből, ha családról van szó. Turi számára a Harmonia caelestis első fele a nagyon meghatározó: hogy hogyan lesz a családtörténet az a múlt, amire támaszkodni lehet, amivel játszani lehet, összerakni és szétszedni. Szegő szerint a Harmonia caelestis ennek a családnak a nemzeti parkja, szupererdeje.
A lapszámban Várkonyi Gábor cikke foglalkozik az Esterházy család történetével, és áttekinti a meghatározó családfőket. Fehér szerint Esterházynál a család mint történelmi jelenség és mint intimitás nagyon erősen összeér, főleg, ha ráolvassuk a Harmoniára a Javított kiadást, ami már csak egyetlen apáról szól, de ő a maga intimitásában mégis csak a történelembe van elképesztő módon belevetve. Ezek a művek Fehér szerint azt mutatják be, hogyan lesz a tágan értett történelem a családunk része, és hogyan lesz a legszűkebben értett családunk a történelem elszenvedője, részese, együttműködője.
Ebben a blokkban kapcsolódik be a különszámba a következő generáció is, Esterházy Péter fia, Esterházy Marcell képzőművészként és egy gazdag képanyag összeállításával is részt vett a munkálatokban. Esterházy Péter testvérével, a válogatott labdarúgó Esterházy Mártonnal Takács Márton készített interjút, ami Szegő szerint új szemszögekkel tovább gazdagította, hogyan látjuk Esterházyt.
Fehér szerint az Esterházyhoz való tartozás tapasztalata átlép az országhatárokon. A különszámban ugyanis arról is olvashatunk, hogyan gondozzák a Berlini Művészeti Akadémián Esterházy Péter irodalmi hagyatékát, és hogyan lesz ott kutatható a hagyaték. Szegő megjegyezte, hogy Berlint lassan át kéne nevezni Széphalomra, hiszen ott van Kertész Imre és Konrád György hagyatéka is.
Turi itt ragadta meg az alkalmat, hogy jelezze, hogy szerinte már azért az 1977-es Esterházy-fotóért is érdemes beszerezni a különszámot, amit Nádas Péter készített az íróról, és Nádas szövege mellett látható a lapban.
A beszélgetés zárásaként Turi elismerte, hogy egyfajta gyámoltalanságot érez, és hogy úgy tűnik, Esterházy a hiányában van jelen. Amikor Turi elkezdett dolgozni a különszámon, nem erre számított, mégis folyton ez a hiány tért vissza a szövegekben. Aztán ahogy elkezdett összeállni a lapszám, az is kiderült számára, hogy az Esterházyt övező kultusz nemcsak elválaszt vagy távolít, hanem össze is köt. Szegő ehhez csatlakozva annyit tett hozzá, hogy számára az a pezsgés és öröm is kiemelkedik a lapszámból, hogy akik írnak Esterházyról, értik egymást, és mintha a cikkeikkel is beszélgetnének. Azt reméli, ezzel talán új olvasóknak is kedvet csinálhatnak hozzá.
