Az online könyvbemutatón (ami utólag visszanézhető ITT) Gundel Takács Gábor kérdezte Dr. Bátki Anna klinikai szakpszichológust, pár- és családterapeutát, Dr. M. Ribiczey Nóra pedagógiai szakpszichológust a Családhatározó című kötet szerkesztőit, valamint Dr. Gombás Judit gyógypedagógust, aki kötet egyik szerzője is volt, és érintettként a fogyatékossággal élők családjairól írt. A beszélgetés vendége volt még, Dr. Kozma-Vízkeleti Dániel család-pszichoterapeuta, és Pál Márton emberi jogi aktivista, a #acsaládazcsalád mozgalom társalapítója is.
A kötetben 18, családokkal foglalkozó szakember válaszolja meg tudományos és gyakorlati oldalról is, mi a család, milyen családtípusok vannak. Dr. Bátki Anna és Dr. M. Ribiczey Nóra nemcsak szerzői és szerkesztői a kötetnek, hanem ötletgazdái is.
A Családhatározó ötlete nem egy pillanatban született, inkább egy folyamat eredménye. Bátki és Ribiczey az ELTE-n tartottak fejlődéslélektan és “a szocializáció színterei” kurzusokat, amikor azzal szembesültek, hogy nincs magyarul összefoglaló szakirodalom arról, hogy a hagyományosnak mondott nukleáris családszerkezeten kívül hányféle olyan szocializációs környezet van, ahol gyerekek nevelkedhetnek. Egy másik meghatározó pillanat volt az a tavalyi rádióbeszélgetés, amikor a Meseország mindenkié mesekönyv kapcsán szóba került, hogy
milyen keveset tud a magyar társadalom arról, hogy hányféle család van - miközben például egy átlag óvodában a gyerekek többsége már nem a hagyományos típusú nukleáris családban él.
A Családhatározó - bár a címéből lehetne erre következtetni - a szerkesztők szerint nem definiálni akarja, hogy mi az a család, hanem azt vizsgálni, hogy milyen családok vannak. A kötet alcíme A sokszínűség pszichológiája, mert azt akarták szemléltetni, hogy nem egyféle család működik, hanem a családok is sokfélék. Sokfélék abból a szempontból, hogy kikből állnak, hogyan keletkeznek, milyen változásokon mennek keresztül. Még így sem tudtak viszont minden családról írni, nem mutatják be például a nagyszülők által vezetett háztartásokat.
Bátki és Ribiczey elmondta, hogy a kötet összeállításakor először azt gondolták végig, miről szóljanak a fejezetek, majd a szerzők kiválasztásakor szempont volt, hogy olyanokat kérjenek fel, akik nemcsak kutatóként ismerik az adott területet, hanem a gyakorlatban is dolgoznak, tehát az elmélet mellett tisztában vannak a mindennapi nehézségekkel, erőforrásokkal, jellegzetességekkel is.
A szerzők a segítő szakmákból érkeztek: pszichológusok, gyógypedagógusok, szociológusok. Közös bennük az is, hogy szakemberként mind azzal szembesültek, hogy dolgozzanak bármilyen típusú családokkal (fogyatékkal élő szülők, pszichiátriai beteg szülők, egyedülállók, elváltak, szivárványcsaládok stb.), a szakmán túl a társadalom keveset tud ezekről. Éppen ezért a Családhatározóval az is cél volt, hogy ne száraz szakirodalom legyen a szakembereknek, hanem ellenkezőleg, lehessen mindenki tankönyve, aki gyerekekkel, családokkal foglalkozik: pedagógusoké, védőnőké, gyerekorvosoké, gyerekjogokkal foglalkozóké vagy bárki érdeklődőé.
Túl a hiányokon
A kötet szerkesztői azt is elmondták, hogy
túl akarják lépni a deficitszemléletet.
Vagyis szerintük ha egy család más (például a gyerek örökbefogadással érkezett vagy lombikprogrammal született meg), az csupán egy specifikum, de nem patologikus, nem hiányos.
Az egyes fejezetekben kitérnek arra is, hogy mi a társadalmi megítélése az adott családtípusnak, például, hogy a nevelőszülőkhöz máig negatív, pejoratív szemlélet tapad. Ennek kapcsán a beszélgetésben röviden tisztázták az örökbefogadó és a nevelőszülői családok közti különbséget. Azaz, hogy a nevelőszülő átmenetileg neveli az állami gondozásba került gyerekeket. Gundel Takács kérdésére, hogy mit ítél el ezen a társadalom, előkerültek az olyan történeti-irodalmi példák, mint az Árvácska, illetve hogy a nevelőszülők díjazást kapnak.
Ezzel szemben az örökbefogadás jobban benne van a köztudatban, mégis gyakran szemberülnek ezek a családok is sztereotípiákkal, téves elképzelésekkel. Sok ítélkezés éri például a gyerekükről lemondó szülőket, pedig Bátki szerint ők gyakran nagyon nehéz sorsú emberek, akik pont azzal gondoskodnak a gyerekükről, hogy állami gondozásba adják. De éri kritika az örökbefogadó szülőt is (hogy tudja más gyerekét nevelni) és előítélet a gyerekeket is (“majd kiütköznek a gének”).
Látássérült anyával az élet
A beszélgetésbe itt érkezett meg Dr. Gombás Judit gyógypedagógus, aki látássérült anya, a fia kilencéves lesz. Ő a szerzőtársával közösen írta azt a fejezetet, ami fogyatékkal élőkről szól. Gombás szerint azok a családok is nagyon változatosak, ahol a szülő fogyatékkal él - például az sem mindegy, hogy a fogyatékosság veleszületett vagy szerzett-e.
Gundel Takács megjegyezte, hogy eleve van egy távolságtartás a társadalomban a fogyatékkal élők felé, sokan nem tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel, és ezt csak fokozza, ha a fogyatékkal élők még gyereket is nevelnek. Gombás szerint túl udvarias társadalom vagyunk, az emberek elképzelnek valamit, és nem mernek kérdezni, nehogy megbántsák egymást. Pedig mindenkinek egyszerűbb lenne, ha mernének kérdezni.
Azzal kapcsolatban, hogy a fiát csúfolják-e, hogy látássérültek a szülei, Gombás elmondta, hogy tapasztalatai szerint
“a felnőttek tanítják meg a gyerekeiket hülyén viselkedni a fogyatékos emberekkel”.
Volt olyan, hogy a kisgyerek odaszaladt hozzá az oviban, hogy mi az a fehér bot nála, akkor ő elmondta. De olyan is történt, hogy hallotta az utcán, hogy egy gyerek kérdezi az anyját ugyanerről, de az anya lepisszegte a gyereket és elhúzta. Gombos szerint ez az utóbbi egyáltalán nem segíti, hogy elfogadjuk: rendben van, hogy valaki más - például fehér bottal jár.
Ennek kapcsán szóba került az a dilemma, hogy a fogyatékkal élő ember vállaljon-e gyereket. A szakemberek szerint ebben fontos lenne a társadalmi bizalom, amikor a társadalom elhiszi, hogy a fogyatékkal élő ember tud önmagáért és a gyerekért felelősséget vállalni.
Kinek kell segíteni, ha a gyerek teljesen más életutat választ, mint a szülei?
Dr. Kozma-Vízkeleti Dániel család- és pszichoterapeuta nem szerzője a kötetnek, de a téma szakértőjeként meghívást kapott a beszélgetésbe. Szerinte a családterápiában a definíciók nem segítenek, azt viszont egyetemi oktatóként is látja, hogy minden közösségnek van rá igénye, hogy meghatározza bizonyos fogalmak tartalmait. Most éppen újragondoljuk ezeket, ami szerinte izgalmas párbeszédeket eredményez.
A beszélgetésben itt előkerült, hogy mekkora nyomást gyakorol a társadalom, szomszéd néni, rokonok, ha valaki atipikus, a normának vélt verziótól eltérő családmodellben él.
Ennek kapcsán a szakemberek arról beszéltek, hogy
míg 25 éve a mozaikcsalád és az egyszülős család számított megítélést tekintve atipikusnak, ma már mindenkinek van olyan ismerőse, aki elvált vagy mozaikcsaládban él.
Most a szivárványcsaládok azok, akiket nehezebben fogadnak el, illetve a fogyatékos szülőt, a pszichiátriai betegséggel élő szülőt vagy a mélyszegénységben élő szülőt, akiket egyszerre állítanak be veszélyeztetettnek és veszélyeztetőnek.
Kozma-Vízkeleti szerint, amikor a gyerek nagyon másképpen él, mint a szülei, akkor mindenki segítségre szorul. A szülő azért, hogy ezt el tudja fogadni, mert a szakember szerint a szülőben ilyenkor megkérdőjeleződik, hogy vajon jó szülő volt-e. A gyereknek a lojalitáskérdésekkel kell szembenéznie, mert belső konfliktust okoz, hogy nem azt valósítja meg, amit útmutatásul kapott. A gyereknek ilyenkor a terápiában abban segítenek, hogy ez egy tudatosan meghozott, felvállalható, értékalapú döntés legyen.
Nem új családformák ezek
A könyvbemutató utolsó vendége Pál Márton emberi jogi aktivista, #acsaládazcsalád alapítója. Ő és a párja három és fél éve fogadták örökbe a kisfiukat, így ők nemcsak szivárványcsalád, hanem örökbefogadó család is, amire tudatosan készültek, például terápiás foglalkozásokon.
Szerinte nem olyan rémisztő ma Magyarországon szivárványcsaládként élni, mint azt sokan gondolják. Ő egy párhuzamos társadalmat lát: a mindennapokban az emberek sokkal elfogadóbbak, barátságosabbak ahhoz képest, mint amit a hírekben vagy a politikusoktól tapasztalunk.
Az ország első szivárványcsaládos mesekönyveként definiálja a Micsoda család!-ot a kötetet kiadó alapítvány, ami tárgyszerűen igaz is, a hangsúly közben mégis egészen máshol van.
A Családhatározó is foglalkozik ugyanakkor a kisebbségi stressz jelenségével, amiben ők is élnek, és ami a magyar társadalomban jelen van. A szorongás nála a mindennapokban az erős megfelelési kényszerben ölt testet, például mindig ő az első, aki befizeti az óvodai pénzt, vagy soha nem felejt el semmit, amit az óvodába kell vinni.
Gundel Takács kérdésére, hogy mennyire új jelenség a szivárványcsalád, Bátki elmondta, hogy
mindig is voltak egyszülős családok, mozaikcsaládok, és ugyanígy, valószínűleg mindig is voltak szivárványcsaládok is, csak nem lehetett róla beszélni.
Bátki szerint az egyetlen családmodell, ami elég új, a donoros család, ezt a modern technológia tette lehetővé.
M. Ribiczey hozzátette, hogy a Családhatározó fontos üzenete, hogy nem a család típusa, határozza meg, hogy jó-e benne a gyereknek, hanem a működése. Azaz a struktúra és a funkcionalitás nem egyenlő.
Pál szerint a gyerekek fejlődését ezen túlmenően a társadalom is meghatározza. Az a könyvből kiderül, hogy a kirekesztettséget, ítélkezést a gyerekek - egy ideig - jól kezelik, viszont a szivárványcsaládokban élő gyerekek ma Magyarországon joghátrányban élnek. Mivel a magyar jog csak az egyik szülőt ismeri el, Pál párja nem válthat ki a gyereküknek TAJ-kártyát, nem viheti külföldre, ha Pál meghalna, nem lenne automatikusan a hivatalos gyámja, miközben az első pillanattól fogva együtt nevelik a kisfiút.
A beszélgetés végén szóba került, mennyire tudja szűrni a szülő az ítélkezést, hogy óvja a gyerekét. Kozma-Vízkeleti szerint ebben nagyon számít, hogy van-e támogató közege a szülőknek. Bátki viszont azzal árnyalta, hogy minél nagyobb a gyerek, annál jobban beszűrődik az életébe a társadalom véleménye, és egyre kevesebbet tud szűrni a szülő. Ez nemcsak a szivárványcsaládokkal van így, hanem sokféle kisebbségre igaz ma Magyarországon, hogy pufferként, ütközőként kell védenie a szülőnek a gyerekét a külső ítélkezéstől. “Tehát bírnia kell a saját kisebbségi életét, és még puffereljen is.”
