"Az én szereplőim csupán átlagos, neurotikus, középosztálybeli családok, nem rosszabbak bárki másnál. Ha kevésbé lennének neurotikusak, és simán boldogok lennének, akkor nem lenne nagyon mit írni róluk" - mondta néhány évvel ezelőtti interjúnkban Jonathan Franzen, aki új regényében szintén kedvenc témájához, a családhoz tér vissza. Ebben a chicagói Hildebrandt család keresztúthoz érkezett. A családapa, Russ (aki mellesleg lelkipásztor) kész rá, hogy kitörjön a házasságából, amelyet örömtelennek érez - hacsak nem előzi meg a kitörésben leleményes és labilis felesége, Marion.
1971-ben járunk, egy nappal szenteste előtt. Legidősebb fiuk, Clem hazajön az egyetemről - feltüzelte idealizmusa, és olyan döntést hozott, amelynek hallatán apja összeroppan. Húga, Becky régóta az egyik legnépszerűbb lány volt a gimnáziumban, de most az ellenkultúra kerítette hatalmába. Perry öccsüknek elege lett abból, hogy füvet kell árulnia ahhoz, hogy füvezhessen, és megfogadja: megjavul. A család minden egyes tagja szabadulni próbál valamitől, de ehhez a többieknek is lesz egy-két szava.
A Keresztutak egy trilógia első könyve. A Minden mitológia kulcsa címet viselő regényfolyam három nemzedék életének foglalata, és egészen napjainkig eljutva jeleníti meg társadalmunkat, kultúránkat. A trilógia első kötete a Hildebrandt család életén keresztül mutatja be az elmúlt ötven év politikai, szellemi és társadalmi mozgásait, és azok előzményeit.
Jonathan Franzen: Keresztutak (részlet)
ADVENT
A délelőtti ég, amelyet New Prospect csupasz tölgyei és szilfái alaposan megtördeltek, bőséges csapadékot ígért abból a két szürke frontrendszerből, amelyek cinkosan összejátszottak a fehér karácsony érdekében, amikor Russ Hildebrandt a Plymouth Fury kombijában szokás szerint meglátogatta az egyházközsége ágyhoz kötött és szenilis tagjait. A hitközség egyik tagja, bizonyos Mrs. Frances Cottrell önként jelentkezett, hogy segít neki játékokat és konzerveket vinni az Isten Közösségébe aznap délután, és noha Russ tisztában volt vele, hogy csak lelkészként van joga örülni a szabad akarat eme megnyilvánulásának a nő részéről, nem is kérhetett volna jobb karácsonyi ajándékot az Úrtól, mint hogy négy órát kettesben tölthet Francesszel.
Három éve, Russ megaláztatása után az egyház rangidős lelkésze, Dwight Haefke a segédlelkészre testálta a hitközségi tagok lelki gondozásának oroszlánrészét. Hogy Dwight mihez kezdett azzal az idővel, amit Russ így megspórolt neki, már azon kívül, hogy még gyakrabban utazgatott és még többet dolgozott a rég várt verseskötetén, az nem volt világos Russ előtt. Viszont jólesett neki, hogy flörtölve fogadja az amputált Mrs. O’Dwyer, akit súlyos ödéma kényszerített az egykori étkezőjében felállított kórházi ágyba. Jólesett neki, hogy mások szolgálatára lehet, főleg azokéra, akik vele ellentétben nem emlékeznek semmire három évvel azelőttről. A hinsdale-i idősotthonban, ahol a karácsonyi fenyőkoszorúk és az öregek székletének keveredő szaga az arizonai fennsík árnyékszékeit juttatta eszébe, Russ az öreg Jim Devereaux kezébe adta a templom új, képes tagkönyvét, amit beszélgetésindítónak használtak, és megkérdezte Jimet, emlékszik-e a Pattison családra. Az adventi szellemtől megfickósodott lelkész számára Jim ideális bizalmas volt, kívánságkút, amelyben a beledobott fémpénz sosem ér feneket és sosem csörren.
– Pattison… – ismételte meg Jim.
– Volt egy lányuk, Frances. – Russ az öreg tolószéke fölé hajolt, és a C betűhöz lapozott. – Most már a férje nevét viseli: Frances Cottrell.
Otthon véletlenül sem mondta ki a nő nevét, még amikor teljesen természetes lett is volna, mert attól félt, hogy a felesége meghall valamit a hangjában. Jim közel hajolt a képhez, amely Francest mutatta a két lányával. – Á… Frannie? Frannie Pattisonra emlékszem. Mi lett vele?
– Visszajött New Prospectbe. Másfél évvel ezelőtt elvesztette a férjét… rettenetes. Tesztpilóta volt a General Dynamicsnél.
– Most hol van Frannie?
– Visszajött New Prospectbe.
– Ó, hm. Frannie Pattison. Most hol van?
– Hazajött. Most már Mrs. Frances Cottrell. – Russ a képre mutatott, és megismételte: – Frances Cottrell.
Úgy volt, hogy fél háromkor találkoznak a First Reformed-templom parkolójában. Russ már 12.45-kor odaért, mint a gyerek, aki nem bírja kivárni a karácsonyt, és a kocsiban ette meg a csomagolt ebédjét. A rossz napjain, amikből bőven akadt az utóbbi három évben, körülményes kitérőre fanyalodott, ha el akarta érni a saját irodáját – a gyűléstermen keresztül be a templomba, fel egy lépcsőn, és végig egy folyosón, amit betiltott énekeskönyvek kupacai szegélyeztek, át egy raktáron, ahová elpateroltak csálé kottaállványokat, egy betlehemet, amit utoljára tizenegy adventtel ezelőtt állítottak ki, egy rakás fabárányt meg egyetlen jámbor, portól szürke ökröt, ami iránt szomorú szimpátiát érzett, aztán le egy keskeny lépcsőn, ahol csak Isten láthatta és ítélhette meg, majd az oltár mögötti lambéria „titkos ajtaján” át be a szentélybe, végül pedig ki a szentély oldalsó ajtaján –, hogy kikerülje az ifjúsági program igazgatójának, Rick Ambrose-nak az irodáját. Az Ambrose irodája előtt nyüzsgő kamaszok túl fiatalok voltak,
személyesen nem lehettek tanúi a megaláztatásának, de kétségtelenül tudtak róla,
és Russ nem bírt úgy Ambrose-ra nézni, hogy ne kelljen szembesülnie azzal a tudattal, hogy képtelen a Megváltó példáját követve megbocsátani neki.
A mai azonban egy nagyon jó napnak ígérkezett, és a templom folyosói még kongtak az ürességtől. Egyenesen az irodájába ment, befűzött egy lapot az írógépbe, és töprengeni kezdett a prédikációján a karácsonyt követő vasárnapra, amikor is Dwight Haefke ismét elutazik. Meggörnyedt a széken, és a körmével fésülgette a szemöldökét, összecsippentette az orrnyergét, meg-megérintette szögletes arcát, amiről későn derült ki, hogy a feleségén kívül is sok nő vonzónak találja, és arra gondolt, hogy a South Side-ra szállított karácsonyi ajándékokról fog prédikálni. Túl sokszor prédikált már Vietnámról, túl sokszor a navahókról. Azt az elképzelt örömöt, hogy a pulpitusról hangosan, bátran kimondja azokat a szavakat, hogy Frances Cottrellnek és nekem jutott az a megtiszteltetés – kimondja a nő nevét, miközben az a negyedik padsorban hallgatja, és a gyülekezet tekintete, talán irigyen, összekapcsolja kettejüket –, ellehetetlenítette a felesége, aki mindig előre elolvasta a prédikációit, és szintén ott fog ülni, és aki ráadásul nem is tudja, hogy Frances ma elkíséri.
Az irodája falait képek borították: Charlie Parker meg a szaxija, Dylan Thomas meg a cigije; egy kisebb, bekeretezett kép Paul Robesonról, mellette pedig egy röplap Robeson látogatásáról a Judson-templomba 1952-ben; Russ diplomája a New York-i Papneveldéből; és egy felnagyított fénykép róla meg két navahó barátjáról, ami Arizonában készült 1946-ban. Tíz éve még, amikor segédlelkész lett New Prospectben, ezek a nagy műgonddal válogatott személyiséglenyomatok visszhangra találtak azoknál a kamaszoknál, akik növekedéséért Krisztusban ő volt a felelős. Viszont ezek a gyerekek, akik manapság tolongtak a templom folyosóin trapéznadrágban meg kertésznadrágban, fejkendőben, csak az ő avíttságának bizonyítékait látták bennük. Rick Ambrose irodája, ezé a göndör fekete hajú és fénylő fekete bőrű Fu Manchué inkább óvodába illett: a falakat és polcokat megtöltötték az ifjú tanítványai otromba mázolmányai, a tőlük kapott különleges jelentésű kövek, megfakult csontok és vadvirágnyakláncok, olyan jótékonysági koncertek szitanyomott poszterei, amelyek nem álltak látható kapcsolatban semelyik Russ által ismert vallással. A megaláztatás után az irodájában rejtőzött el, és egy olyan fiatalkor fakuló totemjei között nyalogatta a sebeit, amelyet a feleségén kívül már senki nem talált érdekesnek. És Marion nem számított, mert Marion űzte New Yorkba, Marion szoktatta rá Parkerre, Thomasra meg Robesonra, Marion, aki áhítattal hallgatta a navahó történeteit, és meggyőzte, hogy a lelkészi hivatásra született.
Marion elválaszthatatlan volt attól az identitástól, ami megalázónak bizonyult.
Frances Cottrell tudta csak megváltani.
– Istenem, ez maga? – kérdezte Frances, amikor először járt az irodájában előző nyáron, és a navahó rezervátumban készült fényképet nézte. – Úgy néz ki, mint a fiatal Charlton Heston.
Gyásztanácsadásra jött, ami szintén Russ feladatai közé tartozott, és enyhén szólva nem volt a kedvence, mivel az eddig őt ért legsúlyosabb veszteség a gyerekkori kutyája, Csámpi elvesztése volt. Megkönnyebbülve hallotta, hogy Frances legnagyobb panasza, egy évvel a férje texasi tűzhalála után, az üresség. Amikor azt tanácsolta neki, hogy csatlakozzon a First Reformed egyik női csoportjához, Frances csak legyintett. – Én nem fogok nőkkel kávézgatni – jelentette ki. – Tudom, hogy van egy fiam, aki most kezdi a középiskolát, de még csak harminchat vagyok. – Valóban petyhüdtségtől mentes, pocaktalan, hájtalan, ránctalan volt, maga a megtestesült vitalitás kényelmes, keleti mintás ujjatlan ruhában, a haja természetes szőke és fiúsan rövid, a keze fiúsan kicsi és szögletes. Russ számára nyilvánvaló volt, hogy hamarosan újra férjhez fog menni – hogy az üresség, amit érez, valószínűleg alapvetően egy férj hiánya –, de még emlékezett, mennyire haragudott, amikor az anyja Csámpi halála után túl hamar kérdezte meg, hogy akar-e másik kutyát.
Van egy olyan női csoport, mesélte Francesnek, ami más, mint a többi, ő maga vezeti, és a First Reformed belvárosi partneregyházával, az Isten Közösségével működnek együtt.
– Azok a hölgyek nem kávézgatnak. Házakat festünk, bozótot irtunk, szemetet szedünk. Orvoshoz visszük az időseket, segítünk a gyerekeknek a házi feladatban. Minden második kedden ezt csináljuk, egész nap. És meg kell mondanom, várom azokat a keddeket. Ez a hitünk egyik paradoxonja: minél többet ad az ember a kevésbé szerencséseknek, annál teljesebbnek érzi magát Krisztusban.
– Olyan könnyen kimondja a nevét – jegyezte meg Frances. – Három hónapja járok vasárnapi istentiszteletre, és még mindig arra várok, hogy érezzek valamit.
– Még az én prédikációm se hatották meg?
Frances bájosan elpirult kissé.
– Nem így értettem. Gyönyörű hangja van. Csak…
– Őszintén szólva nagyobb az esélye, hogy az egyik ilyen kedden érezzen valamit, mint vasárnap. Én is inkább lennék a South Side-on, mint hogy prédikálok.
– Az egy néger templom?
– Fekete templom, igen. Kitty Reynolds a bandavezérünk.
– Kedvelem Kittyt. Ő tartotta nekem az angolt negyedikben.
Russ is kedvelte Kittyt, noha érezte, hogy a nő kételkedik benne, mivel Russ is hím; Marion felvetette azt a lehetőséget, hogy Kitty, aki sosem ment férjhez, feltehetően leszbikus. Amikor kéthetente elmentek a South Side-ra, favágóöltözékben jelent meg, és gyorsan kisajátította Francest, ragaszkodott hozzá, hogy mindkét irányban az ő autójában menjen, ne Russ kombijában. Kitty kétkedésének tudatában Russ átengedte neki a terepet, de
várta a napot, amikor Kitty valami miatt nem tud jönni.
A hálaadás utáni kedden, amikor influenzaszerű megfázás ért el sokakat, csak három hölgy, három özvegy jelent meg a First Reformed-templom parkolójában. Frances olyan kockás pamut vadászsapkában ugrott be a Fury első ülésére, mint amilyet Russ viselt gyerekkorában, és le sem vette a kocsiban, talán mert a Fury fűtőrendszere szivárgott, és ha Russ nem tartotta lehúzva az ablakot, bepárásodott az ablak. Vagy talán Frances tudta, hogy Russ milyen gyomorszorítóan, hitpróbálóan, elbűvölően androgünnek látja abban a sapkában? A másik két hölgy tudhatta, mert egész úton a városba, el a Midway reptér mellett és át az Ötvenötödik utcán, a hátsó ülésről célzott kérdésekkel sorozták Russt a feleségéről meg a négy gyerekéről.
