Négy ember tölti együtt a karácsonyt egy cornwalli házban. Hárman közülük rokonok, ám látszólag alig van több közük egymáshoz, mint a negyedik vendégnek, akit a véletlen sodort az útjukba. Art természetíró-blogger, aki túl van egy szakításon, ám nem akar egyedül érkezni az anyai házba, ezért magával viszi a buszmegállóban megismert Luxot, és ezer fontot fizet neki, ha három napig a barátnőjének adja ki magát. Anyja, Sophia mindent feláldozott a karrierjéért, nyugdíjas éveit magányosan tölti a hatalmas családi házban, ahová karácsonykor megérkezik a testvére, Iris.
A tékozló lány fiatalkorában elhagyta a családját, hogy környezetvédelmi és atomenergia-ellenes aktivista legyen, amit a húga még mindig nem tud megbocsátani neki. Az álbarátnő érkezése felforgatja a család életét, a rég szőnyeg alá söpört konfliktusok felszínre kerülnek, és hosszú évtizedek után a két testvér végre újra elkezd közeledni egymáshoz. Ali Smith az Évszak-kvartett második részében is a tőle megszokott empátiával és virtuozitással szövi bele egy család életébe a múlt és a jelen problémáit, felidézi a Greenham Common-i női béketábor történetét, tiszteleg Barbara Hepworth és Shakespeare művészete előtt, és a karácsonyi vacsorán olyan nehezen emészthető fogásokat tálal fel, mint a bevándorlás, az álhírek és a Brexit. A Tél édesbús történet családról, természetről, és arról, hogy mi történik, ha egyre kevesebb lesz körülöttünk a fény.
Ali Smith: Tél (részlet)
Fordította: Mesterházi Mónika
Art rájön, hogy másfél órája egyszer se gondolt rá.
Charlotte.
Charlotte-nak hívják, mondja.
Elneveti magát.
Mi olyan vicces, kérdi a lány.
Vicces, hogy ezt játsszuk, mondja, és a te nevedet még mindig nem tudom. És te sem az enyémet.
Talán nincs szükségünk nevekre, mondja a lány. Most mindenesetre Charlotte vagyok.
Oké, mondja Art. De komolyan. Art vagyok.
Tessék, tényleg?, kérdi. Ez a művészneved?
Az Arthur rövidítése, mondja Art. Tudod, a király után.
Melyik király is?, kérdi a lány.
Ezt nem kérdezed komolyan, mondja Art.
Nem?, kérdi a lány.
Ismered Arthur királyt, mondja Art.
Igen?, kérdi a lány. Na mindegy. Igazából Lux vagyok.
Hogy micsoda?, kérdi Art.
Úgy, mint el, aztán u és ix, mondja a lány.
Lux, mondja Art. Tényleg?
A Velux rövidítése, mondja Lux. Tudod, az ablak után.
Ezt most találod ki, mondja Art.
Igen?, kérdi a lány. Mindegy. Segíts kitalálni Charlotte-ot. Órát kell vennem Charlotte-ból.
Art elmondja neki, hogy az anyja sosem találkozott Charlotte-tal. Úgyhogy Charlotte lényegében bárki lehet.
Még én is, mondja Lux.
Nem így értettem, mondja Art.
Elpirul, Lux észreveszi.
Sértődős, ugye, ez a te Charlotte-od?, kérdi. Kicsit érzékeny?
Csak a rontás rajtam, mondja Art.
Akkor miért akarod hazavinni, ha csak rossz társ a bajban? Miért nem mondod meg a családodnak az igazságot –
Nem rossz társ: rontás.
– és hogy nem akarod hazavinni, mert egyszerűen úgy döntöttél?, kérdi Lux.
Ha mégsem szeretnéd ezt a munkát, khm, Lux, mondja Art (és azért áll meg a neve előtt, mert azt kérdi magától fejben, hogy vajon ez-e az igazi neve, vagy csak előhúzott egy nevet az agyából). Mármint egyáltalán nem bánom, ha meggondoltad magad. Olyan negyedóra múlva lesz egy állomás, és boldogan fedezem a visszautadat Londonba. Már ha valami nem tetszik ebben az alkuban.
A lány egy pillanatra pánikolni látszik.
Nem, nem, mondja. Megegyeztünk. Három teljes nap, 1000 font. Ami mellesleg úgy jön ki – nekem úgy jött ki –, hogy épp kevesebb mint 14 font per óra, és ha úgy döntenél, hogy kedden, amikor megvagyunk, fizetsz nekem még nyolc fontot, csak 8 fontot 27-én, mármint, ha végül 1008 fontot fizetsz, akkor kereken 14 font per óra jönne ki. Ami sokkal szebb, mint az az összeg, amit különben fizetnél.
Art nem szól semmit.
Nem mintha ne lenne teljesen rendben az eredeti ajánlatod az ezerrel, mondja Lux.
Kicsit rossz a lelkiismeretem, mondja Art. Miattam nem lehetsz a saját, elvonlak a saját családi karácsonyodtól.
Lux úgy nevet, mintha igazán viccesnek találná, amit mondott.
A családom nincs az országban, mondja. Ne legyen lelkifurdalásod. Én úgy gondolok erre, mintha, nem is tudom, a szállodaiparban dolgoznék. Ami azt jelenti, hogy karácsony után fantasztikus karácsonyom lesz, és amikor a ti karácsonyotok véget ért, akkor nekem még ott lesz az enyém, és a fizetésből fogom élvezni, amit azért adsz, mert átdolgozom a karácsonyt.
Ez a pénzdolog elég fura érzés, mondja Art.
Lux bájosan mosolyog.
Megegyeztünk, mondja. Így korrekt. Rajtad is segít, rajtam is segít. És ha az anyád sosem találkozott a te Charlotte-oddal, akkor egyszerű a helyzet. Mármint örülnék pár tippnek. Mondjuk ez a te Charlotte-od okos vagy buta? Kedves vagy sem? Szereti az állatokat? Ilyesmik.
A te Charlotte-od.
Charlotte, okos.
Charlotte, buta.
Charlotte, kedves.
Odanéz erre a lányra maga mellett, egy idegen, aki Charlotte nevét mondja.
Charlotte, szép. Szebb, mint bárki más. Több benne az érzés és a megértés, mint bárkiben, akit. Charlotte háta, Charlotte az ágyon, a szép csupasz hátával, a gerince vonala, ahogy felé fordul. Charlotte, káprázatos. További szavak Charlotte-ra? Zenei. Gondolatgazdag. Mindig tetten éri őt a sanda gondolkodásával, ahogy az oldalait hallja meg annak, amit mondasz, és arra válaszol, amiről nem tudtad, hogy mondtad, vagy amit próbáltál, de nem tudtál elmondani. Az önismeret teljes hiánya. A nevetni valóan őszinte egyetemi disszertációja, Gilbert O’Sullivan dalszövegeiről: Ooh Wakka Doo Wakka Day: nyelv, szemiotika és jelenlét az 1970-es évek szórakoztatóiparában. A kézírása. A parfümje. A nyakláncai és karperecei omladéka. A neszesszerének dudora az éjjeliszekrényen, a sminkje illata. A szenvedélyessége, mindenféle dolgok iránti szenvedélye. Hogy annyira a lelkére veszi a világot. A végtelen fájdalma és dühe a világ szomorúságai miatt, mintha mind személyes kérdés volna, személyes célzatú, személyes támadás. Az örökös érzései. Az örökös együttérzése mindennel. Az örökös együttérzése mindennel, kivéve ővele. Charlotte, fárasztó. Charlotte, őrjítő. Charlotte, aki azt az őrjítő dolgot csinálja, hogy mindig megáll bármilyen macska előtt, akit az utcán lát, bármilyen utcán, itt, ott, görögországi nyaraláson, bárhol, ahol lát egy kurva macskát, leguggol, és kinyújtja a kezét, mintha Art ott se lenne, mintha vele a macska amúgy se akarna beszélni, ha ott van is, mintha az egész világ csak Charlotte meg valami macska felé mozdult volna el, akit nem is ismer, mintha ő lenne az egyetlen ember a világon, akibe animális magnetizmus szorult.
Amikor Charlotte elment, magával vitte a spéci csavarhúzót, amire most szüksége lenne, csak hogy ne tudja összerakni a laptopját, és ne tudja kideríteni, hogy meg lehet-e rajta menteni bármit anélkül, hogy menne és venne magának egy másik ilyen csavarhúzót.
Nekidől egy hátizsáknak, bárkié is, ami a háta mögött van.
Hogy lehetne Charlotte-ot jellemezni, kérdi.
De végül is nem kell jellemeznie, mert a lány, a nő, Lux a fejét a karjára hajtva elaludt valaki más bőröndje fölött.
Art meghatódik ettől a bizalomtól. Bizalom kell hozzá, hogy elaludjunk valaki mellett, akit nem is ismerünk.
Aztán meghatódik a meghatottságától.
Narcisztikus. A lány azért aludt el, mert nem érdekled eléggé. (Charlotte, a fülében.)
Art tűnődik, végül le fog-e feküdni vele
narcisz –
annyira sovány és inas. A teste fiatalabbnak látszik, mint amit mond magáról. A feje nagyobbnak látszik, mint lennie kellene. A csuklója nem sokkal vastagabb, mint annak a gyereknek, aki még nemrég is lehetett, a bokája csupasz a bakancsa fölött és a vékonysága megható, de valahogy nyugtalanítóan. Az arca, ahol a fémeken megvillan a fény, kemény, és sokkal idősebbnek sejteti. A ruhái tiszták, de kopottak. A haja tiszta, de fénytelen. Most, hogy alszik, látszik, mennyire kimerült. Olyan, mint aki túl régóta nem eszik eleget. Olyannak látszik, mint akit az álom gyomorba vágott, és ide dobta le nagy magasságból erre a vonatfolyosóra.
Art megkérdezte tőle, miért ül odakint a hidegben, és nem a meleg könyvtárban, az utca túloldalán. A lány azt felelte, nézeteltérése volt az Ötletbazár pultjánál ülő könyvtáros hölggyel. Miről?, kérdezte Art. Ez csak rá meg rám tartozik, mondta a lány. Art felajánlotta, még a buszmegállóban, hogy vesz neki valamit a Chicken Cottage menüjéből. És képes lennél az én tökéletes képzelődéseimet elrontani a valósággal?, kérdezte a lány.
Art tűnődik, szép-e Lux a garbójában.
Megnézné a telefonján, hogy ő hogy néz ki, ha nem kellene hozzá bekapcsolnia a telefonját.
Narcisztikus.
Megrázza a fejét. Fogalma sincs, mit csinál. A lány olyan, mint egy sebesült madár.
St Erth!, mondja pár óra múlva a lány, amikor a vonat lassít az állomáson, és meglátja a táblát. Rosszul írták!, mondja majd.
És: mikor látjuk meg a falat?
Milyen falat?, kérdi majd Art.
A kukoricás cornwall falat, mondja majd Lux.
És: olyan itt, mint a régi képeslapokon, mondja majd, ahogy a vonat a tengerpart mentén halad. Mint a régi lapokon, ahol elhalványultak a színek. Az egy kastély? Igazi ez a hely? Te errefelé nőttél fel? Nem, mondja majd Art, Londonban nőttem fel, de az anyám pár éve itt vett házat, én még nem is láttam, de a nővére itt élt, azt hiszem, és talán ő küldött nekem könyveket, amikor kicsi voltam, vagy valami, mert tudom, hogy jó sok legenda meg történet szól róla, hogy a táj csupa alvó óriás meg hasonlók, és tudom, hogy olyan hely, aminek a nyelve is ősi, és a jelek szerint soha nem fog kihalni, mindig ellenáll, visszatér, hiába tűnik úgy, mintha halványulna, semmi nem öli meg. Tudod, speciális helyi nyelv. Idiolektus.
Minek neveztél?, kérdi majd a lány.
Aztán felhúzza a fél szemöldökét, mert rajtakapja Artot, hogy alábecsülte, és Art nevetni kezd, és ahogy a vonat begördül az állomásra, azon kapja magát, hogy a saját előítéletén nevet.
