Az átkelés

A+
Cormac McCarthy: Átkelés, Fordító: Totth Benedek

Magvető, 536 oldal, 2012.

Első mondat: „Amikor Boyd a családjával Grant megyéből délre jött még kisgyermek volt alig idősebb a nemrégiben alapított Hidalgo névre keresztelt megyénél."

Cormac McCarthy korunk egyik legzsinálisabb írója, a Nem vénnek való vidékből és a posztapokaliptikus aparegényéből, Az útból is készült film. Évek óta Nobel-díjra esélyesnek tartják. A Határvidék-trilógia második kötete is megjelent.

Senki nem tud úgy írni, mint ő. Prózájának olyan hatalmas, gyönyörű, félelmetes láttató ereje van, hogy azt hisszük, az ég, az ember, a szenvedés mind csak azért létezik, hogy McCarthy szavakba önthesse. Van egy csodálatos-rettenetes leírás, amivel McCarthy a Véres délkörökben egy vihar közeledtét ábrázolta kozmikus méretekben, végül mellékesen elhelyezve azt a nevetségesen aprócska emberi élet kontextusában, ami után majd füst sem marad, „csak annyi mint egy rossz álom".

A második világháború környékén játszódó könyv, Az átkelés első harmadában a 16 éves Billy szó nélkül hátrahagyja öccsét és szüleit, hogy egy csapdájába esett vemhes nőstényfarkast átvigyen a határon, és szabadon engedjen Mexikóban, ahonnan az átvándorolt az Államokba – azt a köteléket, azt a lelki rokonságot, amit akkor a farkassal, az élettel, a természettel érez, a végén már nem ismeri fel magában. Addigra évek teltek el, addigra túlságosan sokat kiölt belőle a világ. Fizikailag húszas évei elején jár, de pszichikailag, szellemileg kora felfoghatatlan, mérhetetlen. Az átkelés, akárcsak előzménye, a Vad lovak, a Határvidék-trilógia első kötete, a felnőtté válásról szól.

De ebben a felnőtté válásban nincs helye gyöngéd érzelmeknek, szerelemnek, nemiségnek, McCarthynál ez hidegségről, fájdalomról, elmúlásról, vérről, kegyetlenségről szól. Mert az, hogy a világ kinyílik előtted, még nem jelenti azt, hogy megérted és megismered – még akkor sem, ha ugyanazt az utat járod be újra és újra. Billy a könyv cselekménye során háromszor lépi át a határt Mexikóba (egyszer öccsével, Boyddal), mindháromszor személyes küldetéstől vezérelve, mindháromszor kudarcra ítélve, mindháromszor önmagában is átlépve egy határt gyerek- és felnőttkor vagy élet és halál közt.

Utazásai során különféle emberekkel találkozik, akik megosztják vele világnézetüket, bölcsességüket vagy éppen őrületüket – az epizodikus cselekmény efféle elemeiből olykor csak pár mondatra szorítkozó, olykor hosszú oldalakon elterpeszkedő ideológiák és elméletetek kerekednek ki a többnyire csendben hallgató, vélemény nélküli fiú előtt (akárcsak a gyerek a Véres délkörökben), amik látszólag ellentmondanak egymásnak, aláhúzva a világ – és Isten – megismerhetetlenségének tényét, mint a könyv alapvetését. A csúcspont ezek közül a romos templomban Istent átkozó, hitét vesztett öreg és az épületen kívülről az Isten igéjét hirdető pap eposzi méretűre duzzasztott verbális összecsapása, ami egyszerre Isten megvádolása és feloldozása, majd pedig a mindkettőhöz való jog és puszta lehetőség közröhejként való félresöprése.

Néhány ilyen „történet a történetben" szakasz olyan hosszú, olyan mély és olyannyira gondolatprovokáló, hogy olvasásuk közben hajlamosak vagyunk teljesen elfeledkezni a keretről. Mikor McCarthy visszaránt minket Billy szemszögébe, meglepődünk. Túl a történetmesélés vitathatatlan erején, ennek megvannak a hátulütői is. Az átkelés, ha egyszer elhagyjuk az intenzív, sodró első harmadot, sokkal lassabb, melankolikusabb, darabosabb, következetlenebbnek tűnő, mint a szerző könyvei általában – néha egy-egy cselekményszál elsikkad, egy tett következmények nélkül marad, egy cél elfüstöl a semmibe (részben ezért is kétesebb a megítélése, mint a Vad lovaké vagy a Véres délköröké). De ez nem véletlen. Ahogy Az út minimalizmusa is a szereplőket körülvevő posztapokaliptikus semmi stilisztikai megfelelője, úgy Az átkelés csapongása is a dialógusokban többször említett, kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan élet prózai leképezése. Jellemzően, a nagy, jelentős dolgok hirtelen, szinte figyelmeztetés nélkül történnek (vagy akár csak később értesülünk róluk), míg a hosszan felvezetett feszültségteljes jelenetek (mint egy klasszikus, westernes kocsmai konfrontáció) a várt erőszakkitörés nélkül maradnak lógva a levegőben, nem kevés feldolgozatlan frusztrációt hagyva maguk után.

Bár a szépség és a borzalom konstans jelenlévő ellentéte látszólag optimistább könyvet farag Az átkelésből, mint az említett Véres délkörök, de ez gonosz trükk csupán. Ne is számítsunk olyasféle megkönnyebbülésre, mint amilyennel Az út szolgált: hiába várják az utazót mindenhol melegszívű emberek, akik még azelőtt megosztják vele kevés ételüket, és befogadják házukba éjszakára, hogy egyáltalán a nevét megkérdeznék, ha tízpercnyi lovaglással odébb erőszaktevők, lótolvajok és torokmetszők lesnek áldozatukra. A gyönyörű tájleírások, McCarthy szokásos, egybefolyó, egyszerre ősinek és időtlennek tűnő szövegével sem azért vannak, hogy elvegyék a határvidéki borzalmak élét, épp ellenkezőleg: kegyetlen kontrasztként szolgálnak, pillanatokra felvillantva egy élhető életet, egy csipetnyi reményt, egy pislákoló fényt a sötétségben, mielőtt lecsap a soron következő értelmetlen tragédia, ami aztán annál jobban fáj. Ami pedig Istent illeti? Őt nem is érdekelhetné kevésbé.

A cikk megjelent a Könyves magazin 5. számában.