Korábban újságíróként és szerkesztőként olyan magazinoknál dolgozott, mint a The Globe and Mail, a The Grind és a Toronto Life. Tudta hasznosítani az újságírói pályája során szerzett tudást?
Tizenhat éven keresztül dolgoztam újságíróként, és persze írtam is, de főleg mások szövegeit szerkesztettem. Akkor eszméltem rá igazán az írás felszabadító erejére, amikor belekezdtem a regénybe. Gyerekkoromban rengeteg mesét vetettem papírra, de felnőttként eszembe sem jutott, hogy fiktív történetbe vágjak bele. Az újságírásban tényeket kell közölni. Utánajárni mindennek, alátámasztani, betartani a szabályokat. A regényírásban nincsenek ilyen kötöttségek. Arra fut a történet, amerre én szeretném. Teljesen magával ragadott az érzés, hogy milyen jó egy kitalált világban létezni.
Emlékszem a pillanatra, amikor rádöbbentem, hogy a leírt sorok valójában csak a fejemben léteznek. Legalábbis, míg le nem írtam azokat.
Ha ilyen könnyen ment és felszabadította a kreatív munka, gondolom, nehéz volt megálljt parancsolni a képzeletnek.
Ez pontosan így történt. Felnőttként azt hisszük, hogy a gyerekkort követően kiveszik belőlünk a kreativitás. Amikor elkezdtem a regényt, dőltek belőlem a szavak. Az volt a legnehezebb, hogy pontot tegyek a történet végére. Ez az újságírásban könnyebb, mert a cikknek vannak terjedelmi keretei.
Egy interjúban arról mesélt, hogy minden nap hajnali ötkor kelt, így mire felébredt a családja, már végzett az írással. Mindössze négy hónap alatt elkészült a kézirat, ami nagyon gyors és nem is igazán szokványos. Milyen volt az alkotói folyamat?
Szerintem azért ment ilyen gyorsan, mert pontosan tudtam, hogy miről akarok írni. A regény Barry’s Bayben játszódik, én is itt töltöttem gyerekkorom nyarait, ahogy Sam (a regény egyik főszereplője - a szerk.) is, csupán annyi a különbség, hogy ő ott élte le az egész életét. Gyerekként naphosszat a tó mellett játszottam, a természet része volt a mindennapjaimnak. Ezt az élményt akartam megörökíteni a regényben. A pandémia alatt, 2020-ban dolgoztam a könyvön, gyakorlatilag az írásba menekültem a járvány elől. Éppen ezért semmilyen befejezést nem tudtam elképzelni, csak happy endet. Július közepén írtam meg az első bekezdéseket és az volt a célom, hogy év végére befejezzem a regényt. Nagyjából nyolcezer szavas kéziratot terveztem és kiszámoltam, hogy mennyi karaktert kell írnom naponta. Ami nem is olyan sok, főleg, hogy újságíróként ennek a többszörösét írtam egy nap, így hamarabb is befejeztem. Talán az is segített, hogy írás közben szándékosan nem szerkesztettem a szöveget, és csak arra koncentráltam, hogy meglegyen a történet.
A hat évet és egy hétvégét felölelő Minden elmúlt nyár elsöprő erejű történet a szerelemről, valamint az emberekről és döntésekről, amik örökre megváltoztatják az életünket. Itt írtunk a könyvről, amibe most beleolvashatsz!
Ezek szerint nem érezte azt a nyomást, amivel egyébként sok író küzd, hogy nem tudja befejezni a regényt.
Nem foglalkoztam vele, hogy milyen lesz, ha elkészül. Azzal sem, hogy vajon olvassa-e majd valaki. Ezt a regényt magamnak írtam. De az, hogy gyorsan és könnyedén sikerült befejeznem, nem azt jelenti, hogy jó vagyok. A második könyvemmel (Meet Me At The Lake - a szerk.) már rendesen megszenvedtem. Azt megírni közel sem ment ilyen egyszerűen, hiszen volt tétje.
Jó néhány hónapja olvastam a regényt és ha most visszagondolok rá, az első dolog, ami azonnal eszembe jut, az a táj. Most is élesen látom a tavat, az erdőt, szinte érzem az illatokat és Barry’s Bay atmoszféráját. Miért hat ilyen erősen ez a környezet?
Azért, mert pontosan ismerem. Bár a szüleim eladták a régi nyaralót, a járvány idején leköltöztünk a tóhoz. Ott született a történet, ahol játszódik. Nem kellett messzire mennem, elég volt kinéznem az ablakon és csak leírni, amit látok.
A regény egyik hangsúlyos eleme, ahogy a főszereplők kamaszként megélik a testük változását. Miért tartotta fontosnak, hogy a test átalakulása és a szexualitás legalább olyan hangsúlyos szerepet kapjon, mint a táj?
Kamasznak lenni elképesztően nehéz. Amellett, hogy meg kell küzdeniük a testi változással, óriási nyomás nehezedik rájuk. Definiálni kell önmagukat.
Kitalálni, hogy kik ők, mit akarnak, melyik egyetemen tanuljanak, egyáltalán mivel akarnak foglalkozni. Úgy tapasztalom, hogy Észak-Amerikában nem tiszteljük és nem vesszük elég komolyan őket. Legyintünk a problémáikra, és mindent a hormonokra fogunk. Erről, és a kamaszokról akartam regényt írni. Mielőtt belekezdtem a Minden elmúlt nyárba, végigolvastam a naplóimat. Hét- és húszéves korom között minden nap vezettem, és szerencsére megtartottam az összeset. Korábban sosem olvastam vissza, ezért teljesen lesokkolt, ahogy kamaszkorom összes helyszíne egyszer csak megelevenedett előttem. Elöntöttek az érzések. Megtaláltam az órai levelezéseinket a legjobb barátommal, és egy hatoldalas levelet, amiben egy fiú közli, hogy szakít velem. Azt nem volt könnyű elolvasni. Rábukkantam arra a levélre is, amit én írtam a gimnáziumi szerelmemnek, de sosem adtam oda neki. Ez segített beleélni magam a szereplők világába. Ahogy a táj, ez is erősen megteremti a regény hangulatát.
A történetnek, azt hiszem, két fontos üzenete van: az egyik, hogy mindig van második esély. Bár ezzel pont azt állítjuk, hogy senki nem tökéletes, Sue Florek karaktere (Sam anyja) túlzottan idealisztikus karakter. Miért fontos ez az ambivalencia?
Olyan regényt akartam írni, amelyben nem a tipikus férfi-női sztereotípiák érvényesülnek. Általában a nőt csalják meg, a nő az, akit támogatni kell, természetesen a férfi a hibás, és mindenki haragszik rá. Kíváncsi voltam, mi történik, ha megfordítom a szerepeket. Azt akartam megmutatni, hogyan küzd meg Percy (a női főszereplő - a szerk.) a múltjával, hogyan javítja ki a hibáit, hogyan kér bocsánatot. Az volt a célom – de ezt csak a második regényemben csináltam tudatosan –, hogy az olvasó úgy érezze, mintha észrevétlenül leskelődne a kulcslyukon, miközben megfeledkezik róla, hogy ez nem a valóság.
Egyébként nem gondolom, hogy mindent meg kell bocsátani, de abban hiszek, hogy ha képesek vagyunk rá, az egyfajta szupererő.
Ahogy az empátia is. Kevesen mondhatják el magukról, hogy rendelkeznek ezekkel a tulajdonságokkal, pedig minden sikeres kapcsolatnak ez az alapja. Ha valakinek van egy hétvégi háza, akkor tulajdonképpen két világban él. A regényben, ahogy az én életemben is, ez a tópart és a város. Teljesen különböző világok, ahol más ruhákban járunk, másképp viselkedünk, más társaságban vagyunk. Percy számára a tó jelenti a menekülést a városi élete elől. Egy biztonságos hely, ahogy a Florek család is. Sue-t valójában Percy idealizálja, hiszen ő is rengeteg hibát vétett élete során, de mi csak Percy szemüvegén keresztül látjuk őt. Ez is egyfajta tökéletlenség.
A másik fontos üzenet: a pánikroham. Viszonylag rövid leírásokat olvashatunk róla, de így is érzékelhető a fontossága. Nagyon aktuális kérdés, sokan küzdenek vele és egyre többen tisztában vannak a komolyságával. Nincsenek a regényben pontos évszámok, de néhány részletből arra következtettem, hogy a főszereplők a kilencvenes évek végén lehettek kamaszok, amikor kevesen voltak tisztában azzal, hogy mi a pánikroham. Mindeközben a történet mégis nagyon mai. Mi lehet ennek a titka?
Inkább a kétezres évek elején kamaszok, de igaz, hogy még nincs közösségi média. Szerintem az olvasók azért tudnak azonosulni vele, mert az érzelmek, a kételyek és a problémák nem változnak.
A meg nem értettség, az egyedüllét, a bizonytalanság mind időtlen, univerzális és örökérvényű érzések, amiket mindenki minden korban megtapasztal.
A pánikrohamot én is átéltem, és azt akartam megmutatni vele, hogy milyen monumentális erővel képes elsodorni. Valóban egyre gyakoribb. Bízom benne, hogy úgy csapódik le az olvasókban, hogy ez egyszerre nagy dolog és mégsem nagy dolog. Fontos, hogy beszéljünk róla, de nem szeretném, hogy ufóként nézzenek arra, akinek ilyen problémája van. Remélem, ha jobban bekerül a köztudatba, idővel nem kell majd magyarázkodnia annak, aki ilyen nehézséggel küzd.
