Révay József: Aranygyűrű (1957)
Polla 14 éves, azaz hivatalosan is eladósorba került, az apja pedig egy piperkőc és pöffeszkedő kérőnek ígéri a kezét, miközben a lány a gyenge egészségű, de okos és tehetséges Pudenst szereti - ezzel a fordulattal kezd el igazán bonyolódni az Aranygyűrű. Révay József klasszika-filológus irodalomtörténész története igazi klasszikus lányregény, többgenerációs Pöttyös könyv. Azt hiszem, kellett ez is, mármint hogy anyu olyan lelkesen és szeretettel mesélt róla, hogy végül ráfanyalodtam, hiszen kiskamaszként első-, másod-, és harmadsorban is a kalandregényeket faltam, különösen, ha indiánosak voltak. A romantikus regénnyel később sem lett szorosabb a viszonyom, az Aranygyűrűre viszont én is szeretettel emlékszem vissza, részben, mert összeköt anyuval, aki már nincs velünk.
Azt pedig, hogy elolvastam, bakfisként sem bántam meg, hiszen az ókortudós Révay élénken festette le egy patríciuscsalád mindennapjait: a napirendet, az ételeket, az öltözködést, a rítusokat, a családtagok közötti viszonyokat és kicsit a politikát is. Persze mai szemmel az Aranygyűrű kedvesen naiv és abszolút régimódi, ugyanakkor mégis csak ez a könyv mutatta be nekem az első szerelem bája mellett azt is, hogyan érdemes vagy lehet jól szeretni: hogy a kölcsönös megbecsülés és tisztelet az alapja az egésznek. És persze nem elhanyagolandó az sem, hogy a korabeli társadalom patriarchális viszonyai között a regény főbb szereplői, Polla, az anyja és a rabszolgából lett barátnője mind önazonos, erős nők, akik kiállnak azért, ami és aki fontos a számukra - ki a császár, ki a családfő ellenében -, míg végül szépen elrendeződik minden. (SA)
Kazuo Ishiguro: Napok romjai (1989)
Az ezerkilencszázötvenes évek derekán Darlington Hall főkomornyikja, Stevens útra kel, hogy megpróbálja visszacsábítani régebbi posztjára a ház egykori házvezetőnőjét, Miss Kentont. Az út során folyamatosan visszatekint a múltra, azokra az időkre, amikor még élt az illúzió, hogy Darlington Hall netán valamiféle apró szerepet játszhat a világtörténelem alakulásában. Kívülállóként persze nem nehéz kiszúrni azokat a helyzeteket, amelyekben Stevens emberileg megbukott, noha végig élt benne a meggyőződés, hogy helyesen, értékrendjének megfelelően cselekedett - merevsége, kérlelhetetlensége ugyanakkor eltávolítja alakját nemcsak az olvasótól, hanem attól is, hogy boldog életet élhessen. Stevensnek csak a kezét kellene kinyújtania, hogy boldog lehessen és boldoggá tehessen egy másik embert, a hivatástudatból és büszkeségből épített páncélján viszont semmilyen érzelem nem hatol át - se ki, se be. A regényből készült film hangsúlyosabban jeleníti meg a Stevens és Miss Kenton közti érzelmeket, de Ishiguro regénye annál sokkal érzékenyebb és sejtelmesebb. A dolgok kimondatlanul maradnak, és csak egy-egy elejtett mondatból következtethetünk arra, hogy valójában egyikük sem volt közömbös a másik iránt. A Napok romjai nem egy tipikus szerelmes regény, sőt, igazából nem is klasszikus szerelmi regény, de a meg nem élt és ki nem mondott, vagy épp az elvesztegetett lehetőségek szerelme is szerelem, még ha tragikus és kicsit szívfájdító is. (RO)
Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején (1985)
A történet rövid és egyszerű, a kidolgozás igazi Márquez-féle mestermunka: a fiatal Florentino Ariza első látásra beleszeret a tizennégy éves Fermina Dazába, aki viszonozza is ezt a szerelmet, és szenvedélyes levelezésbe kezdenek. A lány aztán váratlanul mégis máshoz megy feleségül, a város népszerű orvosát választja. Az összetört szívű Ariza azonban évekkel később sem képes úrrá lenni a szenvedélyén, és bár nem zaklatja a házaspárt, soha, egy percre sem mond le szerelméről. Mikor öt évtized múltán Fermina megözvegyül, azonnal megjelenik nála, és megvallja szerelmét. Mit lehet kezdeni ezzel a kései szerelemmel? Van-e második esély? Lehet-e egy életen át reménytelenül szeretni ugyanazt az embert? Ariza soha el nem múló szerelme nem olyan, amivel könnyen azonosulni lehet, bár személy szerint sohasem az enyémhez hasonló, hanem az attól eltérő élethelyzetekről olvastam és olvasok szívesen. Fogalmam sincs, milyen lehet ötvenegy évet várni valakire teljes reménytelenségben. Azt sem tudhatom, milyen az, ha idős korban, bőven hetven év fölött lesz a miénk az, akire vágyunk. De talán éppen azért nyűgöz le ennyire a történet, mert megmutatja azt, hogy a szerelem nem más, mint színtiszta irracionalitás. Ezért nincs rá definíciónk, ezért nem értjük. Nincs köze a realitáshoz, sokkal inkább valamiféle érthetetlen megszállottság, ami az őrülettel rokon. Amikor Ariza a frissen megözvegyült Fermina elé áll, hogy megvallja soha el nem múló szerelmét, akkor abban az udvarias, jól öltözött, idős férfiban akkora gátlástalanság, szabadság és őrültség van, hogy muszáj rajongani érte. (KO)
John Updike: Gyere hozzám feleségül (1977)
“Gyere hozzám feleségül!” - a klasszikus királylányos mesék, szerelmes filmek kulcsmondata: mire ehhez a ponthoz ér a történet, már minden veszély és akadály elhárult, a gonosz kiiktatva, jöhet a hétországra szóló lakodalom és a “boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Nem számít sem a származás, sem a kémia, se a lagziköltség, a közös jövő rezsije, karrier-ambíciók, a gyermekvállalás- és feladatmegosztás kérdéskörről már nem is beszélve.
Jerry és Sally se vágyik másra, minthogy elhangozhassék köztük a nagy kérdés, csakhogy mindketten házasok már: Jerrynek ott a kissé szürke Ruth, míg Sallynek a faragatlan Richard, plusz a gyerekek mindkét oldalon. Updike regényének alaphelyzete teljesen szokványos történet: egy-egy unalmas és boldogtalan házasságban vergődő férfi és nő szerelemre találása, vágyai, tervei, álmodozása és ezek ütköztetése a valósággal.
Először egyetemistaként találkoztam a könyvvel és pont ez az ütközés volt benne a legizgalmasabb, a felnőttséggel járó realitások és felelősség felismerése. A rádöbbenés, hogy bár ideig-óriáig rengeteg muníciót adnak az olyan önmegvalósító mantrák, mint hogy egy életünk van, mindenkinek jár a boldogság, jogod van a szerelemhez stb., de bármerre is lépünk, életünk szövevényes érzelmi-kapcsolati hálózata szintúgy mozgásba lendül. Miután befejeztem a regényt, úgy éreztem, minden párkapcsolati tanulságot levontam a történetből, tudom a buktatókat, a jeleket, amire figyelni kell, hogy ne csússzon el semmi. Persze a gyakorlatban mindez korántsem ennyire egyszerű, de annyit biztosan megtanultam belőle, hogy a legsablonosabb történetnek is számtalan olvasata van, attól függően, épp ki meséli, ki keresi a maga igazát és miért. (SzK)
Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi (1995)
Egy listához mi más illene a jobban, mint egy listázós regény: Nick Hornby a kilencvenes évek közepén a Pop, csajok, satöbbivel a kilátástalan, helyenként bunkó, mégis önreflexív, érzékeny, mániákus férfi történetét mesélte el, aki egy ideig büszkén listázza a szuper csajait, de amikor a lista mögé néz, akkor nem a csajokat, hanem saját magát ismeri meg. A londoni Championship Vinyl lemezbolt tulajdonosa, a harmincas évei közepén járó Rob egyfelől egy szakítás után találja magát, másfelől a zeneipar is megváltozik, és ez a két szélsőséges korszakhatár mindenkinek túl sok lenne, Robnak is.
A kilencvenes évek nemcsak azzal telt, hogy gyerekfejjel megértem a taxisblokádot, Horn Gyulát, az Aranykéz utcában a robbantgatásokat és az MTV videoklipjeit, hanem a lehetőségekhez képest igyekeztem felnőni, próbálkoztam a bajusszal és a csajozással is, elég reménytelenül mindkettőben. A szerelmes történetek cikik voltak, a szerelem meg elérhetetlen, miközben a szerelem hiánya elérhető. Megtanultam a Trainspottingból, hogy a drog az rossz, a Pop, csajok, satöbbiből pedig azt, hogy a szerelem is. Mindkettő függőséget okoz, felszámolja az ént, és hát akkoriban azt egyáltalán nem felszámolni, hanem megmutatni akartam.
Nick Hornby regényének főhőse, Rob listákat készít, mindent szisztematikusan rendszerezni akar, a lemezeket, a nőket, vagyis végerdményben saját magát, mert az eluralkodó káoszban meg kell találni a rendet. Nem készítettem másoknak válogatáskazettákat, az önkifejezésnek ez az eszköze nem foglalkoztatott, pedig megértettem, hogy ha képtelen vagyok kommunikálni, akkor egy kazetta segítségével is beszélhetek. Viszont azt megértettem, hogy a szerelem és a szakítás elválaszthatatlan. Kéz a kézben járnak, és az is a szerencsétlen Rob példáján keresztül derült ki, hogy az ember általában nem akkor tudja, hogy szerelmes, amikor benne van a kapcsolatban, hanem amikor már az a kapcsolat megszűnik, és a szerelmet nem ketten, hanem egyedül kell megélni. Ezt nevezik hiánynak, beláthatatlan tájnak, magánynak, egy olyan helynek, ahol megszűnik a jövő, hamissá válnak a történetek, vagyis a kamaszkoromnak. (VL)
