Carley Fortune: Minden elmúlt nyár
Fordította Kéri Andrea
Szüleimnek, amiért elvittek a tóhoz,
és Bobnak, amiért lehetőséget adott rá, hogy visszamenjek
1
Most
A negyedik koktél jó ötletnek tűnt. És a frufru is, ha már itt tartunk. E pillanatban azonban, a lakásom ajtajának zárjával folytatott küzdelem kellős közepén, kezdem úgy érezni, hogy reggelre meg fogom bánni azt az utolsó italt. És talán a frufrut is. June felvilágosított, amikor ma beültem a székébe egy hajvágásra, hogy a szakítós frufru szinte mindig rossz döntésnek bizonyul. De nem June volt hivatalos a barátja aznap esti eljegyzési partijára friss szingliként. Eljött hát a frufru ideje.
Nem mintha még szerelmes lennék az exembe; nem vagyok. Sosem voltam. Sebastian egy hangyányit sznob. Feltörekvő vállalati jogász, aki egy órát sem bírt volna ki Chantal partiján anélkül, hogy ne gúnyolódott volna a barátnőm kedvenc italán, vagy ne hivatkozott volna valami pöffeszkedő cikkre a New York Timesból, ami szerint az Aperol spritz „ideje lejárt”. Ehelyett úgy tett volna, mintha a borlapot tanulmányozná, és olyan idegesítő kérdésekkel bombázta volna a bárpultost, mint a terroár vagy a savasság, végül a válaszoktól függetlenül úgyis a legdrágább vörösből kért volna egy pohárral. Na nem azért, mintha olyan kivételes ízléssel bírna, vagy annyit tudna a borokról, mert ez nem igaz. Egyszerűen azért vesz drága cuccokat, hogy a kifinomultság látszatát keltse.
Sebastian és én hét hónapig voltunk együtt, ezzel elnyerve az eddigi leghosszabb kapcsolatomnak járó elismerést. A végén kijelentette, hogy nem igazán tudja, ki is vagyok valójában. És tulajdonképpen mondott valamit.
Sebastian előtt olyan pasikat választottam, akik szerettek szórakozni, és nem zavarta őket, hogy lazán kezeljük a kapcsolatunkat. Amikor találkoztam vele, úgy éreztem, hogy komoly felnőttnek lenni annyit tesz, mint találni valakit, akivel végre komolyra fordulhatnak a dolgok. Sebastian pedig épp beleillett ebbe a képbe. Vonzó volt, művelt, sikeres, és a leereszkedő stílusa ellenére bárkivel képes volt eltársalogni szinte bármiről. Mégis nehezemre esett túl sok mindent megosztani vele magamról. Régen megtanultam visszafogni az arra való furcsa hajlamomat, hogy a véletlenszerű gondolatok csak úgy maguktól, szűrő nélkül elhagyják a számat. Azt hittem, sikerült valódi esélyt adnom a kapcsolatunknak, ám Sebastian idővel felismerte az iránta tanúsított közönyömet, és igaza volt. Nem érdekelt igazán. Egyikük sem érdekelt.
Csak egyvalaki számított.
És annak már régen vége.
Szóval elszórakozom a férfiakkal, és tényleg nagyra értékelem, hogy a szex némi kiutat jelent az elmém börtönéből. Szeretem megnevettetni őket, szeretem a társaságukat, szeretem olykor félretenni a vibrátoromat, de sosem kötődöm senkihez, és sosem mélyülök el igazán semmiben.
Még mindig a kulcsommal bénázok – most komolyan, valami nem stimmel a zárammal? –, amikor rezegni kezd a telefonom a táskámban. Ami különös. Senki nem hív ilyen későn. Igazság szerint soha nem hív senki, Chantalt és a szüleimet leszámítva. Viszont Chantal épp a saját partiján van, a szüleim pedig Prágában vakációznak, és még nincsenek is ébren. A rezgés épp akkor marad abba, amikor sikerül kinyitnom az ajtót, és beesek az aprócska, egyszobás lakásomba. Belenézek a bejárat melletti tükörbe, és észreveszem, hogy a rúzsom teljesen elkenődött, a frufrum viszont észveszejtően jól fest. Bekaphatod, June.
Elkezdem kikapcsolgatni az arany szandálom pántjait, sötét hajzuhatagom az arcomba hullik, amikor újra megrezzen a mobilom. Előhalászom a táskámból, és fél lábamon cipővel a kanapé felé botladozom, miközben a homlokomat ráncolva fintorgok a kijelzőn felvillanó „ismeretlen szám” feliratra. Valószínűleg téves hívás.
– Halló! – szólok bele, ahogy lehajolok, hogy lehámozzam magamról a másik szandált is.
– Percyvel beszélek?
Olyan hirtelen egyenesedek fel, hogy meg kell kapaszkodnom a kanapé támlájában, nehogy elvágódjak. Percy. Ezen a néven már régóta nem hív senki. Mostanában Persephone vagyok szinte mindenkinek. Néha egyszerűen P. De sosem Percy. Nem voltam Percy már hosszú évek óta.
– Halló… Percy? – A hang mély és lágy. Ezt a hangot már több mint egy évtizede nem hallottam, de olyan ismerős, hogy hirtelen tizenháromnak érzem magam, aki 45 faktoros naptejben megfürödve a dokknál ücsörög, és olcsó ponyvákat olvasgat. Azután tizenhat vagyok, lehámozom magamról a ruháimat, hogy meztelenül és a Kricsmiben eltöltött műszaktól ragacsosan belevethessem magam a tóba. Majd tizenhét vagyok, és Sam ágyán, nedves fürdőruhában heverészve bámulom hosszú ujját, ahogy végigsimít az anatómia-tankönyve lapjain, amit a lábam mellett tanulmányoz. Hirtelen forró vér tolul az arcomba, a szívem ütemes, szakadatlan lüktetése berepeszti a dobhártyámat. Reszkető lélegzetet veszek, majd görcsbe ránduló hasizmokkal lehuppanok a kanapéra.
– Igen – sikerül kinyögnöm, mire a vonal másik végén lévő valaki megereszt egy hosszú, megkönnyebbült sóhajt.
– Charlie vagyok.
Charlie.
Nem Sam.
Charlie. A rossz testvér.
– Charles Florek – teszi hozzá, és belekezd a magyarázatba, hogyan nyomozta ki a telefonszámomat (valami barátom barátjáról beszél, és egy ismerősről a magazinnál, ahol dolgozom), de alig figyelek rá.
– Charlie? – vágok a szavába. A hangom élesen és feszülten cseng; egy rész spritz, két rész döbbenet. Vagy talán az egész totális csalódottság. Mert ez a hang nem Samhez tartozik.
Hát persze hogy nem.
– Tudom, tudom. Rég volt már. Jó ég, nem is tudom, mennyi idő telt el – mondja, és úgy hangzik, mint egy bocsánatkérés.
Én viszont tudom. Pontosan tudom, hogy mennyi idő. Számontartom.
Tizenkét év telt el, mióta utoljára láttam Charlie-t. Tizenkét év az óta a katasztrofális hálaadás-hétvége óta, amikor minden elromlott Sam és köztem. Amikor mindent tönkretettem.
Egykor számoltam a napokat, amíg a családom végre felutazott a bungalóba, és újra láthattam Samet. Most már csupán egy fájdalmas emlék, amit mélyen magamba temettem.
Azt is tudom, hogy több évet töltöttem Sam nélkül, mint vele. Azon a hálaadáson, ami pontosan hét évvel az utolsó beszélgetésünk után történt, pánikrohamot kaptam. Hosszú idő óta az elsőt. Azután belefojtottam a bánatomat másfél üveg rozéba. Meghatározó pillanat volt: hivatalosan is több évet voltam nélküle, mint amennyit együtt töltöttünk a tónál. Levegő után kapkodva bőgtem a fürdőszoba csempéjén, amíg el nem ájultam a kimerültségtől. Chantal másnap átjött egy adag zsíros gyorskajával, hátrafogta a hajamat, miközben könnyek patakzottak az arcomon, és kidobtam a taccsot, s mindent bevallottam neki.
– Egy örökkévalóság óta – mondom Charlie-nak.
– Tudom. És ne haragudj, hogy ilyen későn hívlak – feleli. Annyira hasonlít a hangja Samére, hogy az már fáj, mintha egy hatalmas tésztagombóc szorult volna a torkomba. Emlékszem, hogy amikor tizennégy évesek voltunk, szinte lehetetlen volt megkülönböztetni őket a telefonban. És arra is emlékszem, hogy más dolgokat is észrevettem Samen azon a nyáron.
– Ide hallgass, Pers. Híreim vannak – kezdi, ugyanazt a nevet használva, amin egykor szólított, de sokkal komolyabb hangot megütve, mint az a Charlie, akit valaha ismertem. Hallom, ahogy az orrán keresztül szívja be a levegőt. – Anya itt hagyott minket pár nappal ezelőtt, és én… nos, úgy gondoltam, hogy tudni akarnád.
A szavai cunamiként csapódnak nekem, alig tudom felfogni őket. Sue meghalt? Sue olyan fiatal volt…
Csupán annyit tudok kinyögni érdes hangon:
– Micsoda?
Charlie hangja kimerülten cseng, ahogy válaszol.
– Rák. Pár éve már küzdött vele. Persze nagyon megrázott bennünket, de már elege volt a betegségből, érted?
Nem először érzem azt, mintha valaki ellopta volna az életem forgatókönyvét, és teljesen elbaltázta volna. Lehetetlennek tűnik, hogy Sue beteg volt. Sue, a széles mosolyával, farmer forrónadrágjával és vakítóan szőke lófarkával. Sue, aki a világ legistenibb pirogját sütötte. Sue, aki lányaként bánt velem. Sue, akiből az álmaimban egy napon az anyósom vált. Sue, aki évekig betegeskedett, anélkül hogy tudtam volna róla. Tudnom kellett volna. Mellette kellett volna lennem.
– Annyira, de annyira sajnálom – fogok bele. – Én… nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Az anyukád… ő… – Úgy habogok, mintha kezdeném elveszíteni a fejem. Hallom a hangomon.
Szedd össze magad – mondom magamnak. – Réges-régen eljátszottál minden jogot Sue-hoz. Nem szabad összeomlanod.
Felrémlik bennem, hogy Sue egyedül felnevelt két fiút, miközben a Kricsmit vezette, és az első alkalom, amikor találkoztam vele. Átjött a bungalónkba, meggyőzni a nála sokkal idősebb szüleimet, hogy Sam jó gyerek, és biztosítsa őket arról, hogy rajtunk tartja majd a szemét. Eszembe jut, amikor megtanított, hogyan tartsak három tányért egyszerre, és amikor arra biztatott, ne hagyjam, hogy bármelyik fiú semmibe vegyen, beleértve a saját két fiát is.
– Ő volt… minden – nyögöm ki. – Olyan csodálatos anya volt.
– Igen, az. És tudom, hogy milyen sokat jelentett neked, amikor még gyerekek voltunk. Ezért is kereslek – mondja Charlie tétován. – Vasárnap lesz a temetése. Tudom, hogy rengeteg idő eltelt azóta, de szerintem ott kellene lenned. Eljössz?
Rengeteg idő? Tizenkét év. Tizenkét éve, hogy utoljára megtettem az utat északra, arra a helyre, ami sokkal inkább az otthonom volt, mint bármi más a világon. Tizenkét éve, hogy fejjel előre belevettem magam a tóba. Tizenkét éve, hogy az életem csúfosan letért a helyes útról. Tizenkét éve, hogy utoljára láttam Samet.
De csupán egyetlen válasz létezik.
– Persze hogy elmegyek.
