Ki volt Betty Friedan?
Az amerikai feminizmus egyik legfontosabb alakja, újságíró és nőjogi aktivista, aki nemcsak megalapította a National Organization for Women (NOW) nevű szervezetet, de a 60-as, 70-es években személyesen is komoly küzdelmet folytatott azért, hogy a nők számára is elérhetővé váljon a normális oktatás, az anyagi függetlenség, az önálló döntések és a kiteljesedés lehetősége.
Friedan 1921-ben született Betty Goldstein néven, egy Ukrajnából az Egyesült Államokba menekült zsidó családban. Az édesanyja feláldozta a karrierjét a gyerekvállalás oltárán, ez a példa pedig sok szempontból hatással volt Friedan későbbi gondolkodására. A Berkeley egyetemen diplomázott pszichológia szakon, majd újságíróként dolgozott. Karrierjét akkor sem engedte el, amikor teherbe esett, bár állandó újságírói állásából kirúgták, amikor várandós lett. Ezt követően szabadúszóként dolgozott, miközben három gyereket nevelt. Negyvenkét éves volt, amikor megírta A nőiesség kultusza című könyvét, amely elképesztő siker lett és rengeteg nőnek változtatta meg az életét. A kötetet öt éven keresztül írta és 1963-ban jelent meg. Ahogy arra Juhász Borbála genderszakértő is felhívja a figyelmet a magyar kiadás előszavában, a könyvnek elképesztően nagy hatása volt és van azóta is, a New York Times újságírója például a 20. század legfontosabb könyvének nevezte. Friedan elméletének azonban sok ellenzője is volt a maga korában: „mikor A nőiesség kultusza megjelent és óriási sikert aratott, a kisvárosi közeg, ahol éltek, egészen egyszerűen elüldözte a családját. Hirtelen elmaradoztak a vacsorameghívások, már nem akartak kávézni vele a szomszédasszonyok, a gyerekeit már nem vitték el az anyák által kalákában működtetett sofőrszolgálattal a különórákra”.
A nőiesség kultusza mindenesetre rögtön bestseller lett, és azóta is az egyik legnagyobb hatású könyvként tartják számon.
Friedan élete során végig a nők jogaiért és egyenlőségéért küzdött, több könyvet is írt. Magyarországon mindezidáig egy sem jelent meg ezek közül, A nőiesség kultusza az első könyve, amelyet magyarul is kézbe vehetünk, Szirmai Panni fordításában jelent meg.
Mérföldkőnek számít a feminizmus történetében Betty Friedan 1963-ban megjelent könyve, a feminizmus második hullámának elindítójaként szoktak rá hivatkozni. Olvass bele! 
„A nevenincs probléma”
A nőiesség kultuszának alaptézise, hogy az 50-es évekre az amerikai nők nagy részét egy komoly probléma gyötörte, amelyről nem beszélt senki. Betty Friedan csak „nevenincs problémaként” emlegeti ezt a könyvében. A jelenség lényege, hogy a feminizmus első hulláma után – amely során a nők sok-sok küzdelem árán kiharcolták az oktatáshoz és a munkához való jogot, valamint a választójogot is – az 50-es évekre a nők tömegesen döntöttek úgy, hogy az új lehetőségek helyett inkább az otthon nyugalmát választják. A tanulás és a karrier helyett ebben az időszakban a nőknek az lett a fő célja, hogy feleségként és anyaként teljesedjenek ki, ennek eredményeként aztán egyre fiatalabban házasodtak, egyre többen hagyták ott a felsőoktatást és egyre több gyereket vállaltak. A legtöbb amerikai nő főállású háztartásbeli családanya lett. A nő életének központja pedig ettől kezdve újra a konyha volt.
Rossz gyógyszerek, elszabott védőruhák, veszélyes közlekedés, kevés fizetés, nehéz előmenetel, ingyen munka, megfoghatatlan okostelefonok, nulla szabadidő, másodrangú élet. Mindez potenciálisan a népesség felét érinti. Az író, újságíró, aktivista Caroline Criado Perez világos adatokra támaszkodva, tűpontosan mutatja be férfiakra szabott világunkat.
Igen ám, csak – ahogy azt Friedan kutatásai és nőkkel készített interjúi megerősítették – a modern kertvárosi élet az anyák számára nem hozta el a boldogságot, sőt, nagyon sokan mentális és fizikai bajoktól szenvedtek, amelyet az orvosok – némileg cinikusan – csak „háziasszony-szindrómaként” emlegettek. Egyre több nő élte meg azt, hogy a házimunkával töltött napok nem adnak számukra semmit, hogy üresnek, hiábavalónak érzik magukat a nap végén, és hogy nincs jövőképük, kilátástalanság gyötri őket, úgy érzik, mintha nem is élnének. A korabeli média és tudomány a nők oktatását vádolta az elégedetlenségért, és arra biztatta őket, hogy fogadják el a helyzetüket, hiszen ilyen nőnek lenni. Esetleg próbálják meg az otthoni feladataikat kreatívabban végezni és koncentráljanak arra, hogy milyen szerencsések.
Betty Friedan volt az első, aki meglátta, hogy az “amerikai álmot” élő nők szorongásai és depressziója mögött valódi problémák húzódnak meg.
Ezeknek pedig az az oka, hogy a női kiteljesedés kulcsa valószínűleg mégsem a gyerekvállalás, hogy a nőknek szükségük van saját identitásra és saját célokra, olyanokra, amelyek függetlenek attól, hogy anyák és feleségek.
A nőiesség kultusza
Betty Friedan könyvének a legnagyobb kérdése az, hogy mégis miként lehetséges, hogy a feminizmus első hulláma után, amely során a nők olyan sokat léptek előre az alapvető jogok megszerzésében, a nők mégis tömegesen döntöttek úgy Amerikában, hogy nem kérnek ezekből, inkább visszavonulnak az otthonukba. A közhangulat és a nemekhez társított szerepelvárások néhány év alatt gyökeresen megváltoztak, megindult egy visszafejlődési folyamat. A női magazinok az okos, tanult, dolgozó, önálló nő képe helyett a fiatal, felszínes, passzív, gyerekes nő képét kezdték hirdetni, aki házimunkát végez, karbantartja a testét, megszerzi, illetve megtartja a férfit, az otthonon kívül azonban mással nincs dolga. A régi előítéletek és a megszokások újra feléledtek,
egyre inkább elterjedt a nézet, hogy a nőknek az egyetlen kötelességük a saját nőiségük kiteljesítése, ez pedig csak az anyaságon keresztül valósulhat meg.
Pár hete kezdett el keringeni a neten egy cikk arról, hogy mi a közös a jelenlegi helyzetet legsikeresebben kezelő országok között, mint Tajvan, Új-Zéland, Izland és Finnország. A válasz: mindegyiket nők vezetik. A hírt persze könnyedén félre lehet söpörni azzal, hogy micsoda demagógia. Önmagában persze lehet, valóban. Engem inkább az gondolkodtatott el, hogy meddig lesz még nálunk hírértéke annak, ha egy állam (vagy bármilyen más hatalmi tényező) vezetője nő.
Friedan nem tudott napirendre térni afelett, hogy amint minden szakma elérhetővé vált a nők számára, a „dolgozó nő” hirtelen szitokszó lett. Könyvében pontról pontra körbejárta a második világháború utáni időszak legmeghatározóbb társadalmi folyamatait, hogy megpróbálja megérteni, mi indokolhatta ezeket, közben pedig felidézte a feminizmus első hullámának történetét, legfontosabb alakjait és eredményeit is (a kötet ebből a szempontból is hiánypótló volt).
A nőiesség kultuszának elterjedéséhez Friedan több irányból is közelít és nagyon alapos elemzéseket ad a nők helyzetének változásairól:
- szó esik a freudi pszichológia utóhatásairól, amely a „péniszirigység” fogalma mentén a nőt olyan férfinak látta, akiből valami hiányzik, aki tulajdonképpen egy kasztrált férfi;
- kitér a fukcionalizmus elméletére, amely szerint a „női szereppel” nem összeegyeztethető a karrier, hiszen a nő elsődleges státusza, hogy ő a férje felesége, a gyerekei anyja;
- ír a nők biológiai lénnyé való degradálásáról, amely a szülést teszi meg a női teljesítmény csúcsának;
- vizsgálja a női szerepek vezérelte oktatást, valamint azokat az elméleteket, amelyek azt hangsúlyozták, hogy a nő az intellektualitásáért és a tudásáért a női tulajdonságok elvesztésével fizet;
- és rámutat a média, valamint a reklámok által sugallt nőképre is, amely a nőket csak fogyasztóként vette számba, és amely folyamatosan újratermelte a nőiesség kultuszát.
Friedan nagyon sok oldalról és összetetten közelítette meg az amerikai nők helyzetének problémáját, és nem ment el a nők saját felelősségének kérdése mellett sem.
A nőiesség kultuszának aktualitása
„A nőiesség kultuszához igazodó élet azt jelenti, hogy visszaforgatjuk a történelem kerekét, leértékeljük az emberi fejlődést” – írta Betty Friedan, aki úgy vélte, hogy körülbelül tizenöt év propaganda tevékenységgel sikerült elérni, hogy a 20. századi amerikai nők azt gondolják, csak akkor lesznek nőiesek, ha az alárendelt, passzív szerepet választják, ha lemondanak a saját énjükről és vágyaikról, és csak az otthonnak és a családnak élnek. Friedan szerint ezzel sikerült élve eltemetni több millió amerikai nőt, ráadásul ezek
a nők tömegesen tékozolták el az idejüket és a képességeiket a házimunkára az 50-es, 60-as években.
Azzal a gondolattal, hogy a nő csak egy oldalborda, és hogy a nők életének célja, hogy a férfiakat szolgálják és gyerekeket szüljenek, én nem A Szolgálólány meséjében találkoztam először, hanem egy családi karácsonyon, amikor olyan tíz-tizenegy éves lehettem. Az egyik nagybátyám fejtette ki mindezt nagy hangon, miközben a négy nyelven beszélő, többdiplomás felesége – aki nem mellesleg mindennap éjfélig dolgozott, hogy eltartsa a családját – csak ült mellette szótlanul. A szobában mindenki hallgatott, bennem viszont egyre gyűlt a düh, mígnem egyszer csak kirobbant belőlem a véleményem és megtörtem a csendet. A megszólalásom hatalmas veszekedést idézett elő, csak úgy röpködtek a személyeskedések és a sértegetések, majd ajtócsapkodás közepette ért véget a családi ünnep. Akkor tanultam meg, hogy közel sem mindenki hisz abban, hogy nőként nekem egyenlő lehetőségek és azonos bánásmód jár, mint a férfiaknak.
Érdekes módon ugyanebben az időszakban a szocialista országokban, így Magyarországon sokkal előremutatóbb volt a nők helyzete. Ebben a térségben egyre több nő tanult tovább és kezdett el dolgozni, az állam megoldotta a gyerekfelügyeletet, járt anyasági szabadság. A rendszerváltás után azonban nálunk is sok minden megváltozott, a gyereket vállaló nők sokszor nehezen boldogultak a munkaerőpiacon, egyre több anya maradt otthon akár évekig a gyerekeivel, és nálunk is felbukkantak azok a problémák, amelyek anno az amerikai háziasszonyokat érintették. A bajokat tetézte, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben a családpolitikában nagyon hangsúlyosan megjelentek a nők szerepével kapcsolatos erős elvárások, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a Friedan által emlegetett 50-es évekbeli propagandára. Elég csak Kövér László vagy Novák Katalin mondataira gondolni (a világ azoké, akik teleszülik, ugyebár). Újra egyre erősebbek a hangok, hogy a nőknek otthon a helyük, hogy a karrierjük helyett a gyerekvállalást kéne választaniuk, a politikába pedig jobb, ha nem szólnak bele azok, akiknek 2-vel kezdődik a személyi száma. Közben a női jogok terén nem léptünk előre, a bérszakadék továbbra is nagy a férfiak és nők között, még mindig nagyon kevés nő jut vezető pozícióba, még mindig a nők végzik a láthatatlan munka nagy részét, és továbbra is rengeteg nő lesz családon belüli erőszak áldozata. Betty Friedan kultikus könyve fontos figyelmeztetés a 60-as évekből, hogy nem érdemes visszafelé fejlődni, ha a női jogokról van szó. A nőiesség kultusza ugyanis éppen azt mondja el nekünk, hogy a társadalom csak akkor lehet egészséges, ha a nőket nem redukáljuk le a biológiai funkciójukra és nem száműzzük őket a konyhába, hanem hagyjuk, hogy szabadon dönthessenek arról, hogy a képességeiket és a kreatív energiájukat milyen területen szeretnék kamatoztatni.
