Norman Rockwell: Breakfast Table
Ez az emlék az elmúlt napokban többször is élesen belémhasított, és még sok más mélyre temetett emlékkép követte, amelyben női mivoltom miatt alárendelt, megalázó vagy kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Abszurd dolog, de egy világméretű járvány közepén, amikor minden nap emberek betegednek és halnak meg, és amikor tömegek lába alól csúszik ki a talaj, úgy érzem, ebben a karanténnaplóban nekem a magyar nők helyzetéről kell írnom. Mert olyan stílusban beszél a nőkről ma az ország vezetése és néhány médium, ami nemcsak dühítő és torokszorító, hanem a bántalmazás fogalmát is kimeríti. És azérti is, mert a koronavírus miatti extra felhatalmazásával visszaélt a szinte csak férfiakból álló kormányunk, amikor egy nap alatt úgy döntött, Magyarországnak nem kell az Isztambuli Egyezmény.
Vannak dolgok, amik túlmennek a határon, amik nem engedhetők meg a közbeszédben. A gyűlöletkeltés, a másik dehumanizálása, a nemi alapú hátrányos megkülönböztetés például ilyenek.
Az elmúlt napokban sajnos mélyebbre süllyedtünk, mint korábban bármikor. Egy női parlamenti képviselőt mérgező, baktériumokat fröcskölő organizmusnak neveztek egy országos napilapban. A házelnök egy tévés interjúban fejtette ki, hogy szánalommal tekint azokra az ellenzéki képviselőkre, akiknek 2-vel kezdődik a személyi száma. Anyák napján pedig egy olyan publicisztikával örvendeztette meg a nőket egy kormánypárti lap, ami szerint a női politikusok vagy veszélyesen bugyuták vagy pedig eszelős, gyűlölködő fúriák. Az üzenet világos: a véleménynyilvánítás, a döntéshozásban való részvétel és a karrier az ő szemükben nem fér össze a nőiséggel és az anyasággal. Csak az a baj, hogy a nők nyilvános megalázása, lekezelése és ezek a fröcsögő, cinikus mondatok nem puszta szavak, amelyek elszállnak a semmibe. A társadalom súlyos árat fizet érte, ha a politikusok és a média azt sugallja, hogy szabad így beszélni a nőkről. Nem is beszélve arról, ha mindez a törvénykezésre is visszahat alig pár napon belül.
Ez a férfiak, férfiak, férfiak világa - Könyves magazin
Criado Perez érezhetően rengeteg munkával létrehozott szövege Margaret Atwood világhírű Szolgálólány-könyveinek tényirodalmi párja, vagy pesszimistább gondolatkísérletben dokumentarista előtörténete is lehetne. A nem a múlt magyarázata vagy a jövő elképzelése hangsúlyos. Criado Perez nem talál ki történeteket vagy főhősöket, olvasóként nincs új, egzotikus világ, amiben el lehetne merülni.
Ma Magyarországon a nők az átlagos órabéreket tekintve 14%-kal keresnek kevesebbet, mint a férfiak. Magyarországon élete során minden ötödik nő szenved el testi vagy szexuális erőszakot partnere részéről. Jelen pillanatban körülbelül 220 ezer nő él olyan párkapcsolatban, ahol a partnere bántalmazza.
És hetente egy nő meghal bántalmazás következtében.
A magyar nők helyzete tehát nem vicc. Az érzelmi, fizikai és verbális bántalmazás, valamint az alárendeltség (például anyagi függőség), ami mindennek megágyaz, nagyon sok családban, párkapcsolatban jelen van, és sajnos, mint láthatjuk, a mindennapi politikai életnek is része. Ennek pedig valahogy gátat kell szabni.
Hogy mit tekintünk pontosan bántalmazásnak, és hogyan lehet kilépni belőle, azt Tisza Kata Most című könyvéből tanulhatjuk meg. Szerintem ez az egyik legfontosabb kötet, ami az utóbbi időben megjelent, legszívesebben az egész országnak vennék belőle egy-egy példányt, mert annyira életbe vágónak tartom, hogy az ember megtanulja felismerni, ha bántalmazóval van dolga, akár párkapcsolati, akár társadalmi szinten.
Tisza Kata ebben a könyvben több olyan szempontot is ad, ami alapján a bántalmazó kapcsolatot fel lehet ismerni. Intő jel lehet például, ha egy társas rendszerben az egyik fél szempontrendszere megjelenhet, míg a másiké nem. Ha az egyik félnek sérül a szabadsága, az autonómiája, a döntésjoga. Ha az egyik világnézetet legitimnek, alanyi jogon egyértelműnek kiáltják ki, míg a másikért küzdeni kell. Ha az egyik fél nem gyakorol empátiát, nem akarja érezni, érteni a másik szempontját.
Tisza Kata: Nem mindig a bőrünkön hagy nyomot a bántalmazás - Könyves magazin
Fotó: Valuska Gábor Tisza Kata legújabb, fájdalmasan aktuális könyve, a Most - Túlélő leszel, nem áldozat a bántalmazó kapcsolatban élőkhöz szól, nekik próbál segíteni, utat mutatni. A testi-lelki-verbális erőszaktól szenvedőket igyekszik végigvezetni a felismeréstől a kimenekülésen-megmenekülésen át a gyógyulásig tartó hosszú úton. E gy olyan ördögi kör mozgatóit tárja fel, amelyből kiszállni nagyon nehéz, de egyáltalán nem lehetetlen.
„Társadalmi szinten ez úgy jelenik meg, hogy adott egy egyszempontú hatalom, adottak egyéb nézőpontok, azok ignorálva vannak, nem jutnak szóhoz. Teret kérnek, mire durvul a bánásmód: be lesznek tiltva, meg lesznek szüntetve, meg lesznek rágalmazva, akár semmisítve. Ha ellenállnak, le lesznek verve. Minden eszköztől megfosztva, nem marad más számukra, mint az erőszak. Utána az erőszak, ami itt tulajdonképpen egy védekezési forma, provokációként lesz címkézve, és ez legitimál további, még erőszakosabb lépéseket. Az egész rendszert átjárja a félelem. A definíciók elkentek. A szavak ellentétesek a tettekkel.
Mindenkit védünk, hangozhat a propaganda, de emögött valójában súlyos jogfosztások következnek be, ami diszkriminatív eljárásokat jelent, valamint különféle stigmatizáló folyamatokat.
Mindez a rend nevében, ami tehát egy félrevezető manipulatív manőver. Ezt szolgálja a kommunikációs csatornák kisajátítása, amiken keresztül az erőszakot rendként, a jogfosztást igazságszolgáltatásként, a védekezést támadásként, a lázadást pedig provokációként definiáljuk. Így néz ki a rettegésen, megfélemlítésen, a félrevezetésen alapuló diktatórikus rendszer, amely teljhatalmat gyakorol és módszeresen irt minden mást. Iránytól, ideológiától függetlenül. Így néz ki a nézőpontok megfordítása. Így lesz kizsigerelt áldozatból balhés bűnöző. (…) Így néz ki a bántalmazás tömörítve: kicsiben és nagyban.”
Ismerős?
Babarczy Eszter: Aki nem ismeri a határait, az nem tud igazából védekezni sem - Könyves magazin
„Ahogy visszanézek, valahol negyven és ötven között mégis nő lettem a végén. Hosszas ellenkezésem elsimult, a kitartó vágy, hogy nem lehetnék-e más, nem éppen férfi, de nem nő, mínusz-nő, elillant." Milyen ez a mínusz-nő? Ezt a mai genderfluid diskurzussal átitatott környezetben sokkal könnyebb megérteni, mint amikor leírtam, ez egy régebbi novella.
Most, a karantén alatt nagyon sok olyan ember van veszélyben, aki bántalmazó kapcsolatban él. A vírus egyik „szövődménye”, hogy sokan elszigetelten, a bántalmazójukkal összezárva kénytelenek túlélni valahogy a kijárási korlátozások időszakát. Az otthonokba nem lát be senki, a segítség távol van.
Felelős vezetőknek most nem azzal kellene foglalkozni, hogy milyen kivetnivalókat találnak az Isztambuli Egyezményben, hanem azzal, hogy miként tudnák ebben a helyzetben megvédeni azokat, akik most a legkiszolgáltatottabbak.
