Beszéljünk róla
Fontos könyv, mert fontos témáról beszél. Biztosan mindannyian találkoztunk már valamilyen formában azokkal a gondolatokkal, hogy örök hálával tartozunk az anyukánknak, amiért világra hozott, hogy nem szabad elítélnünk, mert amióta megszülettünk, ő mindig mindent csak értünk tett, s hogy mindezt szeretettel és jó magaviselettel kell viszonoznunk. Még sorolhatnánk azokat az alaposan beágyazódott társadalmi és kulturális véleményeket, amik miatt
rengeteg emberben jelenik meg a bűntudat, félelem és a szorongás olyankor, amikor mégis valamilyen negatív érzelmet élnek meg az édesanyjukkal szemben.
Ez pedig senkinek sem jó, ha rosszul érezzük magunkat, amiért rosszul érezzük magunkat, az máris dupla probléma, ha pedig ezzel nem kezdünk valamit, akkor – ahogy Webster is gyakran írja – mindezt szépen eltesszük későbbre, azokra az időkre, amikor majd mi válunk szülőkké.
Éppen ezért jelentős mérföldkő, hogy megjelent, és nemcsak a szakmán belül, hanem már a köztudatban is egyre inkább ismert az anyaseb fogalma, ami így hozzájárul ahhoz, hogy ne tabuként kezeljük az anyánkkal való rossz kapcsolatunkat. Vagy az anyánkkal való kapcsolatunk rossz elemeit – ez így pontosabb megfogalmazás, a könyv radikális stílusa néhol indokolt, néha viszont kevésbé, s ez épp ilyen: lehet, hogy minden nőnek van anyasebe, de nem minden anyaseb jelent teljes egészében rossz anya-lánya kapcsolatot. Egy a lényeg, merjünk beszélni róla és merjünk dolgozni azzal, amit okoz bennünk.
A könyv részletesen bemutatja azt is, hogyan tegyük ezt. Végigvezeti az olvasót annak felismerésétől, hogy valami nem oké, a tünetek és az okok feltárásán, a gyászmunkán át addig, ami “az anyaseb után” jön.
De mi az az anyaseb?
Emlékszem, hogy az egyetemi képzésünk irodalomterápiás önismereti csoportján találkoztam először ezzel a szóval. Ott úgy utaltak/utaltunk rá, mint arra
a szükségszerű sérülésre, amit az anyánkról való leválás folyamata során szerzünk, és ami heget hagy maga után mindkét elszakított félben.
Tágabban értelmezve ez jelentheti az összes olyan lelki súrlódást, karcolást, horzsolást, amit felnőtté, anyánkkal egyenrangú és önálló személyiséggé érésünk során elszenvedünk. Beszéltünk arról is, hogy ennek vannak szélsőséges változatai, de alapvetően valahol nagyon is természetes dologról van szó. Néhány évvel később Bethany Webster könyvében a következő definíciót olvasom:
“Az anyaseb egy, a patriarchális rendszerben gyökerező társadalmi jelenség, ami négy szinten jelenik meg: személyes, kulturális, spirituális és globális szinten.” Az anyák és lányaik közti konfliktusok és nehézségek a különböző szinteken a következő módokon jelennek meg: “A személyes anyaseb olyan korlátozó hiedelmek és mintázatok összessége, amely a korai életszakaszból, az anyánkkal való kapcsolatunkban megtapasztalt dinamikából származik, és sokféle problémát okoz felnőtt életünkben. Meghatározza, milyennek látjuk önmagunkat, egymást, és milyen képességeket tulajdonítunk önmagunknak.
A kulturális anyaseb a nők sokféle szempontú, rendszerszintű leértékelése a világ nagy részén dominánssá vált, gyarmatosításban gyökerező patriarchális kultúrákban, illetve az ebből fakadó, világszerte meglévő diszfunkcionális egyensúlyzavar.
A spirituális anyaseb a felsőbb erőtől és az élettől való elszakadás és elidegenedés. A globális szintű anyaseb nem más, mint az olyan káros hatások (az erdőirtás, a fajok tömeges kihalása, a klímaválság stb.), amelyek a bolygónkon kialakult életet veszélyeztetik. Az egész a személyes szinten kezdődik. Ha meggyógyul a személyes szintű anyaseb, jobban tudunk kapcsolódni önmagunkhoz, egymáshoz és a természethez.”
Ebből a definícióból jól látszik, hogy mennyire összetett jelenségről is van szó, ami értelmében mennyire nem (csak) az anyánkat kell hibáztatnunk. Éppen ezért nekem bátor vállalásnak tűnik mindebből öngyógyító (még csak nem is önsegítő) könyvet csinálni: egyszerre menteni meg magunkat, belső gyermeki énünket, nőtársainkat, rombolni le a patriarchátust és még a klímaválságot is megállítani – talán sok lesz egyszerre.
Dühös DIY gyógyulás
Az önsegítő könyvekkel sokszor meggyűlik a bajunk, bár a népszerűségük elég töretlen, ezért jobb, ha időről időre megpróbáljuk megérteni és megfelelő módon olvasni, felhasználni őket. Sajnos gyakran a pszichológusok konkurenciáiként tűnnek fel, de remélem, nem szorul különösebb magyarázatra, hogy ez miért téves elképzelés. Annál inkább szerencsés, ha – leendő vagy már önismereti, terápiás folyamatba járó – kliensként és szakemberekként egyaránt a kettő (szakszerű segítség és önsegítő könyvek) kibékítésére törekszünk.
Az ilyen típusú könyvek segíteni is tudják a szakemberek munkáját: sokan nagyon gyakran azután kérnek professzionális segítséget, hogy elolvastak egyet, és úgy érzik, hogy az olvasmányélmény elindította őket egy úton, amin szeretnének tovább haladni.
Ugyanúgy hasznos lehet, ha egy már meglévő terápiás folyamatba vonunk be egy ilyet, és a közös munkában időt és figyelmet szánunk arra, hogy az olvasottakra reflektáljunk, megvitassuk és feldolgozzuk a benne megjelenő gondolatokat, kérdéseket. Mindenképp kiemelendő pozitív tulajdonságuk – még ha könnyen túlzásba is esnek – a saját felelősség hangsúlyozása. Ahhoz, hogy változtassunk valamin, valóban el kell hinnünk, hogy nekünk kell megtennünk az első lépést.
Viszont csak és kizárólag a könyvtől várni a gyógyulást, minden problémánk megoldását, kész tényként kezelni minden szavát és elhinni, hogy semmi másra nincs szükségünk, csak rá és az akaraterőnkre, na az nem fog működni. Ez egy picit azért is érdekes, mert a könyvet egészen interaktívvá tevő önreflektív kérdések és kipipálható tünet- és céllisták mellett Webster folyamatosan beszámol arról, hogy ő maga hogyan ment keresztül mindezen – több évtizednyi terápia segítségével. Ezzel néhol ellentétes üzenetet közvetít azzal az igencsak szuggesztív és a világra látványosan dühös stílussal, amivel az olvasókat is változásra, saját maguk által vezérelt és kivitelezett változásra buzdítja. Számomra hamar értelmet nyert, hogy a fülszövegben Bethany Webster neve után miért jön előbb a feminista gondolkodó, és csak azután a pszichológus titulus. Tulajdonképpen maga a szakmai tartalom a könyv egyharmadában elfért volna, a többi nekem igen szűkre szabott szókészlet módszeres és szinte hangos ismételgetése, amitől könnyen azt érezzük, hogy annyira meg akar minket gyógyítani, és annyira tennünk kell valamit most azonnal, hogy szinte bánjuk, ha nincs saját anyasebünk (vagy a miénk inkább csak kisebb, kevésbé traumatikus), mert ebből kigyógyulni maga a paradicsom, aki ezen nem megy végig, az valamiből nagyon kimarad. Az nem csatlakozhat a “Vissza kell utasítanunk, hogy a “vérünkkel tápláljuk” éhező anyánkat, nem engedhetjük neki, hogy burkolt vetélkedéssel és bűntudattal a mi álmainkból merítsen energiát” mozgalmához, nem “lovagolhatja meg a gyógyulás hullámait”, és nem térhet be saját belső istennőjének templomába, hogy ott kislány énjét kézen fogva szembeszálljon a patriarchátussal.
Az önálló felnőtt élet megteremtése, a határokkal rendelkező, ugyanakkor szabad személyiség kialakulása, a gyermekkorban megélt hiányok, veszteségek, sérelmek megértése és feldolgozása vitathatatlanul fontos, és nagy érdeme a könyvnek ezek bemutatása és hangsúlyozása. Csak talán egy kicsit túlzásba vitte a hangsúlyozást.
