A váratlan helyzetekben gazdag történet elbeszélője Ernest Cunningham, egy befolyásos, de kissé rendezetlen múltú család tagja, aki nemcsak mesélője, hanem szereplője is a sztorinak, ahogyan ő fogalmaz: „(…) egyszerre vagyok Watson és Detektív, tehát író és nyomozó, ezért kötelességem, hogy megvilágítsam a nyomokat, és feltárjam előttetek a gondolataimat”. A narrátor tehát amellett, hogy nyomoz, azt is folyamatosan rögzíti, hogyan születik a keze alatt a szöveg.
Egyébként a műfaj kiváló ismerője, hiszen a történetből kiderül, abból él, hogy leendő krimiíróknak ad pontokba szedett tanácsokat.
A vele történtek során azonban összeér az elmélet és a gyakorlat, a sokéves „tanácsadás” után végre ő maga is ír egy detektívtörténetet, méghozzá olyat, mely kézelfogható valóság a számára, hiszen a feldolgozott bűneset és a nyomozás épp az ő környezetében történik.
A könyv elején a szerző Donald Knox detektívregényekkel kapcsolatos 1929-es „tízparancsolatát” idézi, azokat az elemeket veszi számba, melyek elengedhetetlenek egy jó krimi megírásához, olyan kitételekkel mint hogy „Tilos magának a detektívnek elkövetnie a bűncselekményt”; „Egynél több titkos helyiség vagy rejtekfolyosó alkalmazása tilos”, vagy „Véletlen esemény nem jöhet a detektív segítségére, s a detektív nem rendelkezhet kellően meg nem alapozott megérzéssel, mely végül is igaznak bizonyul”. Az elbeszélő, Ernest krimijét azonban az élet írja (természetesen a fikció határain belül, hiszen tudjuk jól, hogy a szerző a már említett ausztrál komikus), így nem biztos, hogy megfelel az összes alapszabálynak.
Ettől függetlenül az elbeszélő mindvégig eminens módon számol be a krimi keletkezésének állomásairól, az általa alkalmazott fogásokról, rámutat arra, krimiíróként mit miért csinál. Ezzel a „metázással” (krimit ír a krimiírásról) azonban nem teszi átlátszóvá a struktúrát, nem veszi el a meglepetés erejét (még akkor sem, ha már az előszóban pontosan megadja azokat az oldalszámokat, ahol hullákkal találkozhatunk), mert a regény tényleg megdöbbentően váratlan fordulatokat produkál, és a végső csavar is egészen meghökkentő.
A cselekmény legnagyobb része egy világtól elzárt helyen játszódik, egy ausztrál síparadicsom közepén, ahol a címben említett család egy hosszú hétvégét tervez tölteni. A valaha szebb napokat látott szállót és környékét aztán egyre inkább ellepi a folyamatosan szakadó hó, elvágva az ott tartózkodókat a külvilágtól. A családban mindenféle személyiségű és múltú alakok helyet kapnak, és
ahogy az a nagycsaládokban lenni szokott, a kapcsolataik tele vannak a múltban gyökerező konfliktusokkal.
A könyv fejezetei egy-egy családtag köré épülnek, mindig más áll a középpontban, miközben a cselekmény jól követhetően halad a végkifejlet felé. A börtönből frissen szabadult báty, a depresszív anya, a sebész mostohatestvér, a titokzatos mostohaapa, a hisztérikus sógornő, a kontrollmániás nagynéni is hozzáteszi a történethez a magáét, és adott ponton mindannyian gyanússá is válnak. Mert ahogy az előre sejthető, a szeretettelinek és békésnek tervezett összejövetel hamar felbolydul, hiszen a szálló környékén egy sorozatgyilkos szedi áldozatait. Különös és kegyetlen módszerrel gyilkol, és ahogy szűkül a gyanúsítható emberek köre, egyre valószínűbb, hogy nem lehet más, csak a család egyik tagja. Vagy mégsem? Mert hogy ki tartozik a családba, az sem mindig egyértelmű, erre az elbeszélő többször is így reflektál:
„A család nem azt jelenti, hogy kinek a vére folyik az ereidben, hanem hogy kiért vagy hajlandó vért ontani.”
A szerkezet alapvetően nem bonyolult, egy (el)zárt helyszínen (ezt mindössze egyszer hagyja el az elbeszélő), egy átlátható létszámú család történetét két idősíkon követjük, hiszen a gyilkos kilétét felfedni akaró kétségbeesett nyomozás során egyrészt meg kell ismerni a múltat, másrészt a korábbi események felderítése közben nem áll le a cselekmény, így a jelenre is minden pillanatban koncentrálnia kell az okos és dörzsölt elbeszélőnek.
A családomban mindenki gyilkos egyik legnagyobb erőssége az arányérzék, mellyel a humort és az érzékeny témákat adagolja, mert miközben végig nevetünk, egyúttal olyan komoly kérdések is felmerülnek, mint a házastársi hűtlenség, a meddőség, az orvosi műhibák, az alkoholizmus vagy a gyógyszerfüggőség. Mindezeket az egyéni és társadalmi problémákat Stevenson a humorral átitatott történetben is komolyan veszi, nem vicceli el. Egyértelmű, hogy a mai életünk fonákságaira és ellentmondásaira is érzékeny a szerző, mint ahogy
az is nyomot hagy az elbeszélésmódján, hogy közönséghez szokott komikus.
Igazi showmanként kommunikál ugyanis, folyamatosan tartja a kapcsolatot a „publikummal”, rengetegszer szól ki az olvasóihoz: „Egy ilyen krimiben minden szó nyomként értelmezhető, sőt még a központozás is. Ha nem értitek, miről beszélek, gondoljatok csak bele, mit is tartotok a kezetekben. Ha egy gyilkos úgy bukkan fel a könyvben, hogy jó néhány oldal lapul még a jobb hüvelykujjatok alatt, nem lehet ő az igazi tettes, egész egyszerűen azért, mert túl sok van még hátra a sztoriból”.
Az ausztrál író rengeteg mindent gyúr össze, nagyon vicces, miközben véres és kegyetlen is. Regénye rafinált, mégis klasszikus szerkezetű, mely tiszteleg a nagy krimiíró elődök előtt, de nem hagyja érintetlenül a hagyományt. Felidézi és felfrissíti a bűnügyi történetek tradícióját,csavar rajtuk egyet, és megfűszerezi őket, olyan regényt alkotva ezzel, mely egyszerre kiváló szórakozás és elgondolkodtató időtöltés lehet hosszú őszi vagy téli estéken.
Szerzőportré: Monica Pronk
