"A családomban mindenki gyilkos. Néhányan - az eszelősebbek - többször is öltek már. Tudom, hogy ez így elég drámaian hangzik és előítéleteket szülhet, de hidd el, nem vagyunk rossz emberek. Vagy legalábbis nem mindannyian. Engem Ernest Cunninghamnak hívnak, de nyugodtan szólíts Ernnek vagy Ernie-nek. És igen, bárcsak végezhettem volna azzal a nyomorulttal, aki kitalálta, hogy a nagy családi összejövetelünk egy síparadicsomban legyen, mert akkor most nem ragadtunk volna itt egy haláleset miatt, amihez esküszöm, semmi közöm nincs. De ennél ez egy hosszabb történet. Remélem, van időd meghallgatni."
A családomban mindenki gyilkos Agatha Christie és Arthur Conan Doyle találkozása a Tőrbe ejtve-filmekkel és A csütörtöki nyomozóklubbal. Ördögien csavaros történet, ami a klasszikus krimik szabályrendszerét tiszteletben tartva nyújt valami felejthetetlenül újat. Az ausztrál Benjamin Stevenson rendkívül eredeti és humorban bővelkedő műve hazája egyik legnépszerűbb megjelenése volt tavaly: vezette az eladási listákat, és nem meglepő módon az HBO jelentkezett be a megfilmesítési jogokért.
Benjamin Stevenson: A családomban mindenki gyilkos (részlet)
Fordította Orosz Anna
A bátyám
Első fejezet
A függönyön átszűrődő fénysugárból tudtam, hogy a bátyám épp behajtott a ház elé. Kilépve a bejárati ajtón először azt tűnt fel, hogy nem ég a bal fényszórója. Másodszor pedig a vér.
A hold már eltűnt, a nap még nem kelt fel, de még a sötétben is pontosan tudtam, miféle sötét foltok pettyezik az összetört fényszórót, és mi kenődött az eléggé behorpadt sárvédőre.
Alapesetben nem vagyok éjjeli bagoly, de Michael fél órával korábban hívott. Az a fajta telefonhívás volt, amikor az ember álmos szemekkel az órára pillant, és tudja, hogy nem azért keresik, mert nyertek a lottón. Van pár haverom, akik úton hazafelé néha felhívnak az Uberből, hogy elmeséljék, milyen fene jól mulattak aznap este. Michael nem tartozik közéjük.
Ez valójában hazugság. Nem barátkoznék olyanokkal, akik éjfél után telefonálnak.
‒ Találkoznunk kell. Most.
Zihálva beszélt. Nem jelezte ki a számot, egy fülkéből hívhatott. Vagy egy bárból. A következő fél órát remegve töltöttem, pedig vastag kabát volt rajtam, és a párát törölgettem a bejáratra néző ablakomról, hogy azonnal lássam, ha ideért. Miután feladtam az őrködést, és lefeküdtem a kanapéra, a szemhéjam mögött felizzott a kocsija fényszórója.
Morgást hallottam, ahogy leparkolt, aztán a motort is leállította, de a gyújtást rajta hagyta. Kinyitottam a szemem, és egy pillanatra kiélveztem a plafon látványát, mintha tudtam volna, hogy amint felállok a kanapéról, az életem örökre megváltozik. Kimentem a ház elé. Michael a kocsiban ült, a fejét a kormányra hajtotta. Félbevágtam a magányosan árválkodó reflektorfényt, ahogy a motorháztetőhöz léptem, és megkocogtattam az ablakát. Kiszállt. Hamuszürke volt az arca.
‒ Szerencséd van ‒ mondtam, az összetört fényszóró felé biccentve. ‒ A kenguruk jól ki tudnak cseszni az emberrel.
‒ Elütöttem valakit.
‒ Aha. ‒ Félálomban voltam, ezért alig fogtam fel, hogy valakit mondott, nem pedig valamit. Fogalmam sem volt, mit szokás ilyenkor mondani, úgyhogy arra jutottam, egy ilyen helyzetben talán jó ötlet egyetérteni vele.
‒ Egy fickót. Elütöttem. Hátul van.
Ettől rögtön magamhoz tértem. Hátul?
‒ Hogy a francba érted azt, hogy hátul van?
‒ Halott.
‒ A hátsó ülésen, vagy a csomagtartóban?
‒ Mit számít?
‒ Ittál?
‒ Nem sokat. ‒ Habozott. ‒ Talán. Egy kicsit.
‒ A hátsó ülésen? ‒ Egy lépést tettem az ajtó felé, és kinyújtottam a kezem, de Michael odatartotta a magáét. Megtorpantam. ‒ Kórházba kell vinnünk ‒ mondtam.
‒ Meghalt.
‒ Nem hiszem el, hogy ezen vitatkozunk. ‒ Beletúrtam a hajamba. ‒ Michael, ide hallgass. Biztos vagy benne?
‒ Nem kell neki kórház. A nyaka totál kicsavarodott. Kilátszik a fél koponyája.
‒ Ezt inkább egy orvos mondja meg. Felhívhatnánk Sof…
‒ Lucy megtudná ‒ vágott a szavamba. Az, hogy szóba hozta a nőt, méghozzá ilyen kétségbeesetten, világossá tette, mi jár a fejében: Lucy el fog hagyni.
‒ Minden rendben lesz.
‒ Ittam.
‒ Csak egy kicsit ‒ emlékeztettem.
‒ Ja. ‒ A szünet elnyúlt. ‒ Csak egy kicsit.
‒ A rendőrök biztosan megér… ‒ kezdtem bele, de mindketten tudtuk, hogy a Cunningham név az őrsön gyakorlatilag felér a szellemidézéssel. Utoljára a búcsúztatáson voltunk egy szobányi rendőr társaságában, kék egyenruhák tengerében. Elég magas voltam már ahhoz, hogy anyám karjába csimpaszkodjak, ahhoz viszont elég kicsi, hogy ne mozduljak mellőle egész nap. Hirtelen átfutott az agyamon, vajon Audrey mit gondolna most rólunk, ahogy a dermesztő hajnali órákban valakinek az életéről vitatkozunk, de elhessegettem a gondolatot.
‒ Nem azért halt meg, mert elütöttem.
Valaki lelőtte, én utána ütöttem el.
‒ Aha. ‒ Igyekeztem olyan hangot megütni, mintha hinnék neki, ugyanakkor megvan az oka annak, hogy a színjátszói karrierem leginkább néma szerepekből állt ‒ haszonállatok, gyilkosságok áldozatai, cserje ‒, amelyeket iskolai színdarabokban alakítottam. Újra a kilincs felé nyúltam, de Michael elállta az utat.
‒ Egyszerűen csak felnyaláboltam. Nem is tudom… arra gondoltam, jobb, mintha csak úgy otthagynám az úton. De azt nem tudtam, mihez kezdjek ezután. Így kötöttem ki nálad.
Nem szóltam semmit, csak bólogattam. A család maga a gravitáció.
Michael a szájára simította a kezét, és az ujjain keresztül beszélt. A kormánykerék apró piros benyomódást hagyott a homlokán.
‒ Mindegy, bárhova is visszük ‒ szólalt meg végül.
‒ Oké.
‒ El kéne ásnunk.
‒ Oké.
‒ Ne mondogasd már ezt.
‒ Rendben.
‒ Mármint azt, hogy mindenben egyetértesz velem.
‒ Akkor vigyük el a kórházba.
‒ Most velem vagy, vagy sem? ‒ A hátsó ülésre pillantott. Visszaült a kocsiba, és beindította a motort. ‒ Helyrehozom a dolgokat. Szállj be.
Azt már tudtam, hogy be fogok szállni. Nem tudom, miért. A lényem egy része, gondolom, arra jutott, hogy ha én is az autóban vagyok, talán sikerült hatnom a bátyámra. De valójában csak annyit tudtam, hogy ha előttem áll, és azt mondja, minden rendben lesz, akkor nem számít, hány éves vagy ‒ öt vagy harmincöt ‒, ha a bátyád azt mondja, helyrehozza a dolgokat, hiszel neki. Gravitáció.
Gyorsan megjegyzem, hogy amikor ez történt, harmincnyolc éves voltam, és most, amikor majd visszatérünk a jelenhez, negyvenegy, de arra gondoltam, ha lefaragok pár évet a koromból, az ügynökömnek talán sikerül eladnia a sztorit egy sztárszínésznek.
Beszálltam. Az anyósülés lábterében egy nyitott Nike sporttáska hevert. Tele volt készpénzzel, amit nem kötöttek csinos kis kötegekbe befőttesgumival vagy papírcsíkokkal, mint a filmekben, csak ott hevertek a bankók egymás hegyén-hátán, a padlóra hányva. Fura érzés volt rátenni a lábam, mert sok volt belőle, és mert azt gyanítottam, ezért a pénzért halt meg a hátsó ülésen fekvő fickó. Nem néztem bele a tükörbe. Na jó, párszor odapillantottam, de csak egy nagy fekete árnyat láttam, ami inkább tűnt valamiféle lyuknak a világban, mint valódi holttestnek, és valahányszor túlságosan kiélesedni látszott,
nyápic módon megfutamodtam előle.
Michael kitolatott a ház elől. Egy felespohár vagy valami olyasmi gurult át a műszerfalon, és legördült az ülés alá. Halvány whiskey-illat terjengett a levegőben. Ezúttal örültem neki, hogy a bátyám füvezni szokott a kocsiban, mivel a kárpitba ivódott szag elnyomta a halál bűzét. Ahogy a kocsi döccent egyet a járdaszegélyen, megcsikordult a csomagtartó. Elromolhatott a zárja.
Szörnyű gondolat hasított belém. A bátyám autójának betört a lámpája, és a csomagtartója is. Mintha kétszer ütött volna el valamit.
‒ Hova megyünk? ‒ kérdeztem.
‒ He?
‒ Tudod, hova megyünk?
‒ Ja. A nemzeti parkba. Az erdőbe. ‒ Felém fordult, de nem állhatta a tekintetemet, ezért lopva a hátsó ülésre pillantott, majd mintha megbánta volna, inkább maga elé meredt. Remegni kezdett. ‒ Nem is tudom. Még soha nem ástam el senkit.
Több mint két órája utaztunk, mire Michael arra jutott, elég sok földúton hajtott keresztül ahhoz, hogy a döcögő küklopsszal ráforduljon egy tisztásra. Pár kilométerrel korábban letértünk egy erdészeti magánútról, és azóta a terepen kanyarogtunk. A napfelkelte veszélye fenyegetett. Csillogó, puha zúzmara borította a talajt.
‒ Itt jó lesz ‒ szólalt meg Michael. ‒ Minden oké?
Bólintottam. Legalábbis azt hittem. De biztosan mozdulatlan voltam, mivel csettintett az arcom előtt, kényszerítve, hogy szedjem össze magam. A világtörténelem legapróbb biccentését sikerült produkálnom, mintha a csigolyáim berozsdásodott béklyók lettek volna. Michaelnek elég volt.
‒ Ne szállj ki ‒ mondta.
Meredten néztem magam elé. Hallottam, hogy kinyitja a hátsó ajtót, és kivonszolja a férfit ‒ a világon tátongó lyukat ‒ az autóból. Az agyam azt üvöltötte, csináljak valamit, de a testem elárult. Moccanni sem bírtam.
Pár perc elteltével Michael visszajött. Izzadtan, piszkos homlokkal. A kormány fölött odahajolt hozzám, és így szólt:
‒ Gyere, segíts ásni.
Végtagjaim engedelmeskedtek parancsszavának. Arra számítottam, hogy hideg lesz a talaj, és hallani fogom a reggeli zúzmara ropogását, de bokáig érő fehér fátyolban gázoltam. Alaposabban szemügyre vettem. A talajt nem hó, hanem pókháló borította. A kemény fűszálak közé szőtték a pókok, jó harminc centi magasan, és olyan vastagon keresztezték egymást, és annyira hófehérek voltak, hogy szinte szilárdnak hatottak. Amit csillogó zúzmarának hittem, az a pókháló finom szálainak ragyogása volt. Michael lábnyomai átütötték a hálót, mintha porban keletkeztek volna lyukak. A pókhálók az egész tisztást beszőtték. Fenséges volt a látvány, és békés. Igyekeztem nem tudomást venni a foltszerű alakról a pókhálós tisztás közepén, ahol Michael lábnyomai véget értek. Követtem a bátyámat, és olyan volt, mintha egy lebegő ködön tapostam volna keresztül.
Távolabb vezetett a holttesttől, feltehetően azért, nehogy összeomoljak.
Volt egy kisebb vakolókanala, de azt akarta, hogy én a kezemet használjam. Nem tudom, miért egyeztem bele az ásásba. Egész úton azt hittem, a félelme, a kisebb dózisú remegés, amit induláskor tanúsított, megteszi majd a hatását. Lennie kellett volna egy pillanatnak, amikor ráébred, milyen helyzetbe került, és megfordul az autóval. Ám pont az ellenkezője történt. Ahogy kiértünk a városból, és beköszöntött a hajnal, Michael nyugodtabbá, sztoikusabbá vált.
A holttest nagy részére egy régi törülközőt borított, de ki tudtam venni egy fehér könyököt, ami úgy meredezett kifelé a pókhálókból, akár egy fáról leesett ág.
‒ Ne nézz oda ‒ szólt rám Michael, valahányszor odasandítottam.
Tizenöt percig ástunk szótlanul, amikor hirtelen abbahagytam.
‒ Áss tovább ‒ mondta Michael.
‒ Mozog.
‒ Mi van?
‒ Mozog! Nézd. Figyelj.
Épp, ahogy mondtam, megrándult a pókhálós felszín. Jelentőségteljesebben, mint a tisztáson áthatoló szellő. A talaj sűrű hólepelből tajtékos fehér óceánná változott. Szinte éreztem a pókháló szálaiban, mintha én lettem volna a pók, a központi ideg, aki szőtte.
Michael is abbahagyta az ásást, és felnézett. A mocorgás enyhe volt ugyan, de észrevehető.
‒ Ülj vissza a kocsiba.
‒ Nem.
Odament a testhez, és lehámozta róla a törülközőt. Követtem, és ekkor láttam meg először az egész holttestet. Az egyik csípője fölött sötét folt csillogott. Michael azt mondta, „valaki lelőtte, én utána ütöttem el”. Nem voltam biztos a dologban. Csak filmeken láttam lőtt sebet. A pasas nyakán volt egy dudor, mint aki lenyelt egy golflabdát. Fekete símaszkot viselt, de valahogy nem stimmelt a formája. Az anyaga rossz helyeken dudorodott ki. Gyerekkoromban a suli rémének az volt a szokása, hogy két krikettlabdát dugott egy zokniba, és felém suhintott vele. Na, pont úgy festett ez a símaszk. Az volt az érzésem, egyedül a szövet tartja egyben a fickó fejét. Három lyuk volt rajta: kettő a szemnek, ami csukva volt, és egy a szájnak. Apró vörös buborékok bugyogtak az ajkain. A buborékok habja egyre nőtt, és lefolyt az állára. Nem láttam ugyan a vonásait, de a májfoltos, összeaszott karjából és a kézfején kidudorodó vénáiból ítélve legalább húsz évvel idősebb lehetett Michaelnél.
Letérdeltem, egymásba fűztem a két kezem, és végeztem pár kezdetleges mellkaskompressziót. A pasas mellkasa úgy besüllyedt, ahogy nem kellett volna, egészen a szegycsontig, és egy pillanatig csak arra tudtam gondolni, hogy
olyan, mint az a pénzzel teli, nyitott cipzárú táska.
‒ Fájdalmat okozol neki ‒ mondta Michael, majd a karomra tette a kezét, és felhúzott.
‒ Kórházba kell vinnünk. ‒ Szinte kérleltem a bátyámat még egyszer, utoljára.
‒ Nem fogja túlélni.
‒ Talán igen.
‒ Nem.
‒ Meg kell próbálnunk.
‒ Nem tehetem be a lábam egy kórházba.
‒ Lucy meg fogja érteni.
‒ Nem fogja.
‒ Mostanra már biztos kijózanodtál.
‒ Talán.
‒ Nem te ölted meg. Azt mondtad, lelőtték. Ez az ő pénze?
Michael felmordult.
‒ Nyilván lopta. Ami logikus. Nem lesz bajod.
‒ Kétszázhatvan lepedő.
Mostanra már én tudom, és ti is tudjátok, hogy valójában kétszázhatvanhétezer dollár, de nekem már akkor is szöget ütött a fejembe, hogy a bátyámnak mentőt hívni nem volt ideje, a pénzt nagyjából megszámolni viszont igen. Máskülönben kétszázötvenet mondott volna, kerek összeget, ha csak tippelt volna. Ráadásul úgy mondta, mintha valamire apellálni akarna vele. Nem tudtam eldönteni a hangjából, hogy adni akar belőle, vagy egyszerűen csak olyan tényként közli, amit fontosnak tart a döntés szempontjából.
‒ Hallgass ide, Ern, ez a mi pénzünk… ‒ szinte könyörgött. Szóval tényleg adni akart belőle.
‒ Nem hagyhatjuk csak így itt. ‒ Majd hozzátettem, olyan határozottsággal, ahogyan még soha nem beszéltem a bátyámmal: ‒ Nem vagyok rá hajlandó.
Egy pillanatra elgondolkodott. Azután bólintott.
‒ Megnézem a fickót ‒ jelentette ki.
Odament, és leguggolt mellé. Pár percig ott maradt. Örültem, hogy eljöttem. Még mindig úgy hiszem, hogy helyes döntés volt. Egy idősebb testvér nem hallgat egykönnyen az öccsére, de a bátyámnak szüksége volt a jelenlétemre. És helyrehoztam a dolgot. A férfi mindvégig életben volt, és most kórházba visszük. Nem láttam sokat, mivel Michael magas, de láttam görnyedt vállát és két kinyújtott karját a férfi feje fölött, mert tudta, hogyan kell stabilizálni a nyakat gerincsérülés esetén. Keskeny válla föl-alá mozgott. Újraéleszti a pasast, akár egy fűnyírót, amit be kell rántani. Láttam a férfi lábát. Feltűnt, hogy az egyik cipője hiányzik. Michael sokáig odamaradt. Valami nem stimmelt. A 17. oldalnál tartunk [PGX:1].
Michael felállt, és visszajött hozzám.
‒ Most már eltemethetjük.
Nem ezt kellett volna mondania. Nem, nem, nem. Ez így nagyon nincs rendjén. Megtántorodtam, és a fenekemre huppantam. Ragacsos szálak tapadtak a kézfejemre.
‒ Mi történt?
‒ Csak annyi, hogy már nem lélegzik.
‒ Csak annyi, hogy már nem lélegzik?
‒ Csak annyi.
‒ Meghalt?
‒ Igen.
‒ Biztos vagy benne?
‒ Igen.
‒ Honnan tudod biztosan?
‒ Mert már nem lélegzik. Várj meg a kocsiban.
