Járt már korábban Magyarországon vagy ez az első alkalom?
Már jártam korábban is, egész pontosan két alkalommal, de csak Budapesten. Szerencsés vagyok, mert vannak itt barátaim, és most különösen jó, hogy egy magyarul megjelent könyvem miatt látogathattam ide. Nagyon szeretem Budapestet, gyönyörű város, megvan az a történelme, ami az európai városokra jellemző, de az izlandi városokra nem, még Reykjavíkra sem. Izland 1944-ig a Dán Királyság része volt, a dánok pedig nem építettek komolyabb épületeket, kivéve egy börtönt. Csak egy régi börtönünk van, ami most az izlandi miniszterelnök hivatala. Nincsenek régi, történelmi épületeink, Reykjavík nagyon fiatal város. Budapesten viszont mindenhol ott a történelem, érezni lehet a múltat az utcákon, és ez nekem nagyon tetszik.
A Csapda az első könyve magyarul, de Magyarországon nem ismeretlen, sőt nagyon sikeres, már-már branddé vált az északi krimiirodalom. Mit gondol, mi ennek a sikernek a titka, miben más a skandináv krimi, mint a krimi általában?
A skandináv noir számunkra nem különleges, nekünk alapvetően ez a krimi, de tény, hogy vannak nagy áttörések, olyan íróink, akik szerte a világon ismertek és elismertek. Ott van például Henning Mankell, aztán Stieg Larsson Millennium-trilógiája, és persze Jo Nesbø is. Ez a zsáner nálunk egyébként viszonylag új, nincsen óriási, régmúltba visszanyúló hagyománya. És hogy miért szeretik az egész világon? Valószínűleg azért, mert ezek a történetek kis közösségekben játszódnak, mindig nagyon fontos bennük a társadalmi kontextus, és főleg, mert az emberek szeretik látni, hogy a skandináv jóléti országokban ugyan minden tökéletes kívülről, de valami mégsincs teljesen rendben. A krimi ráirányítja a figyelmet arra, hogy látszólag kicsi, tökéletes és ártatlan társadalmak ezek, aztán kiderül, hogy mégsem,
a felszín alatt súlyos problémák húzódnak.
Nemcsak a skandináv társadalmakat ismeri jól, azt olvastam, hogy gyerekként sokáig élt Mexikóban, ami egy nagyon más kultúra. Amellett, hogy izlandi, kicsit mexikóinak is érzi magát?
Igen, viszonylag sokat éltem ott, és az írásaimon látszik is ennek a hatása. Körülbelül 10 éves koromban költöztünk Mexikóba, és ami nagyon nagy változás volt, az a televízió. Izlandon akkoriban nem volt sok műsor, maximum hírek mentek a tévében, csütörtökönként és nyáron pedig egyáltalán nem is volt adás. Mikor Mexikóba költöztünk, rengeteg csatorna volt, és napi 24 órán át telenovellák mentek szinte mindenhol. Történetmesélőként ez biztosan hatott rám, a telenovella narratív ritmusa benne van a szövegeimben. A televízió és az irodalom körülbelül ugyanannyira befolyásolt, az írásaim, ha le akarom egyszerűsíteni, akkor az északi noir és a telenovella keverékei.
Már befutott író, van mindennapi írói rutinja? Hogyan néz ki egy átlagos munkanapja?
Általában kávézás után, korán reggel kezdek írni, mire a többiek felkelnek, én már legalább két órája dolgozom. Ez a csendes része a napnak, ezt igyekszem kihasználni. De mióta ez a könyv nyolc éve megjelent, nagyot változott az életem. A Csapda azonnal híres lett, sokfelé kellett és kell utaznom, hogy népszerűsítsem a könyvet és az azóta írott könyveket. Úgyhogy a napjaim nagy részében nyoma sincs a rutinnak: egyik nap Budapesten kávézom, következő héten pedig már valahol Franciaországban.
Marad elég ideje írni?
Sajnos nem igazán, nagyon igyekszem, de mindig le vagyok maradva a terveimhez képest. Próbálom az utazásokat rövidebbre venni, kevesebbet úton lenni. Míg fiatalabb voltam, mindenhol tudtam írni, a repülőn, a hotelben, bárhol. De mostanában ez már nem megy ilyen könnyen, hamarabb elfáradok, most már csendes helyre van szükségem az íráshoz. Persze nem szeretnék panaszkodni, mert valójában kiváltság, hogy beutazhatom az egész világot a munkámmal, amit nagyon szeretek.
Milyen nyelvekre fordították eddig a köteteit?
Tizenkilenc vagy húsz nyelvre: németre, angolra, franciára, lengyelre, az összes skandináv nyelvre, de például arabra is, meglepő módon az arab világban is szeretik a regényeimet. És persze kisebb európai nyelvekre is, mint amilyen például a magyar. Ami egy furcsa nyelvnek tűnik, még tán az izlandinál is furcsábbnak, mert nincsenek igazán rokonai, jól tudom?
Igen, a szomszédos országokban nincsenek nyelvrokonok.
De a finn, úgy tudom, rokon nyelv, és a hangzása szerintem valóban hasonlít is a magyarra.
Ezt az én szempontomból nehéz megítélni, de a finnek valóban nyelvrokonaink, ahogyan az észtek is. Úgyhogy igen, ebből a szempontból valóban furcsa és magányos nyelv a magyar. De visszatérve az íráshoz: miért éppen ezt a zsánert választotta? Mikor írni kezdett, miért éppen a krimi felé indult?
Mindig is szerettem írni, az egyetem alatt is sokat írtam, de aztán az oktatás területén kezdtem dolgozni, tankönyveket, tananyagot fejlesztettem, tanároknak írtam kézikönyveket.
Aztán egy nap megláttam egy újságban egy hirdetést, mely így szólt: az új Dan Brownt keressük!
Ez 2008-ban volt, írtam egy regényt, amit akkor el is küldtem a pályázatra. Épp ekkor jött egy nagy gazdasági összeomlás, ami Izlandon különösen súlyos volt, mert az összes bank csődbe ment. Így a pályázatra szánt pénz is elment, de mégis kiadták a könyvemet. És utána írtam még egyet, és még egyet, és aztán később színdarabokat kezdtem írni, jól is ment, elég sikeres volt. De aztán visszatértem a krimihez, kiléptem a munkahelyemről, és elkezdtem utazni a könyveimmel. Most nagyjából évi egy könyvet írok, és rengeteget utazom.
A Csapda olvasása közben nagyon furcsa volt számomra, hogy ez egy olyan krimi, amelyben nem hal meg senki. Hogy lehet krimit írni hulla nélkül?
Ez egy trilógia, azért később lesz ez még durvább. A krimi műfaja pedig nagyon sokféle, én nem olyat írok, hogy valaki meghal az elején, és utána az ő halálának a rejtélyét kell megoldani. Az én szövegeim inkább thrillerek ‒ ezek azt követik, ami történik, és a feszültséget az adja, hogy olyan dolgok következnek be, derülnek ki, amelyektől előre tartunk. Én ezt a szerkezetet szeretem. Izlandon egyébként sincs sok emberölés, 2-5 gyilkosság van egy átlagos évben, viszont a bűnözés más formái nagyon is jelen vannak.
Jelentős például a drogprobléma?
Igen, kifejezetten nagy probléma, de ezt sokan nem is tudják. És sok gazdasági bűncselekmény is van, ugyanis rengeteg pénz megy keresztül Izlandon, sok bűnszervezet ide hozza vagy itt mossa tisztára a pénzét. Írok is erről a Csapdában – bár a gazdasági bűncselekmény nem kifejezetten szexi, nem olyan népszerű írói téma, mégis igyekeztem ezt is körüljárni a regényben. Egyébként Izlandon a szexuális erőszak is gyakori, és viszonylag sokan tűnnek el, de kevés a gyilkosság.
A regény főhőse egy rendkívül erős és elszánt nő, Sonja. Hogy talált rá erre a karakterre?
Ez érdekes, nem tudom pontosan, honnan jön egy karakter, de az biztos, hogy egy erős női alakot akartam teremteni. Olyasvalakit, akin keresztül meg tudtam mutatni, hogy az ember mennyi mindenre képes, ha valaki olyanért kell megtennie dolgokat, akit szeret. És azt akartam megmutatni, mi mindenre képes egy ember, ha sarokba szorítják. Mert szerintem a bűnözés legfontosabb oka éppen ez ‒ nem az eredendő gonoszság, vagy az, hogy szándékosan bántani akarunk valakit, hanem akkor vagyunk rosszak és akkor leszünk bűnözők, amikor nem marad más lehetőség. És ez történt Izlandon a gazdasági összeomláskor is, sok ember olyasmit csinált, amit alapból egészen biztos nem csinált volna. Sonja drogot csempész, ez rossz dolog, mindenki tudja, ő is, mégis csinálja, és jó oka van rá.
Sonjának van egy fia, aki miatt beszáll a drogbizniszbe. A szülő-gyerek kapcsolatot olyan viszonynak látja, melyben bármire képesek vagyunk a másikért?
Úgy látom, a szülői szeretet a legerősebb, a szülők mindig mindent megtesznek a gyerekekért, a végsőkig elmennek. De ebben a regényben azt is körül akartam járni, mit gondolnak az emberek a bűnözésről. Mindenki tudja, hogy a drogcsempészet rossz, de a gazdasági bűncselekményre gyakran csak legyintünk, elnézzük, nem vesszük komolyan. Pedig ezek is fontos bűncselekmények, sok ember életét teszik tönkre, sokan ennek folyományaként veszítik el a megélhetésüket, a lakásaikat, az életüket. A bankár karakter, Agla sem érzi, hogy nagy bűnt követ el, pedig azt teszi. És van a két romantikus szál is a regényben, az egyik a már említett Sonja és Agla között, ami épp csak kialakulóban van, ebben egy kapcsolat elejét mutatom meg. A másik az idős vámos és a felesége, az pedig egy szerelem vége, egyben az élet végének tragédiája.
Ennek a múló szerelemnek az az oka, hogy a feleség demens, már a férjét sem ismeri fel, aki viszont kitartóan és gyöngéden ápolja őt. A demencia Izlandon is „népbetegségnek” számít?
Igen, Izlandon elöregedett a társadalom. Ez egy létező társadalmi probléma is, az idősek gondozása nagy terhet ró a közösségre, mert az izlandiak sokáig élnek. Ez kihívás az egészségügyi és szociális hálózatnak egyaránt. Nekem is nagyon idősek a szüleim, és nagyon nem jó folyamatosan arról hallani, hogy az idősek mekkora terhet jelentenek a társadalom számára. Véleményem szerint minden egyes embernek megvan a saját élettörténete, a maga tragédiája, így kellene őket néznünk ‒
nem szabadna az öregeket teherként kezelni, hiszen ők építették fel a világot, amelyben élünk.
Az idős férfi is egy teher a könyvben, mindenki azt szeretné, hogy menjen már végre nyugdíjba. De az öregeké mellett a másik szerelmi szál is érdekes, abban is megjelennek társadalmi feszültségek. Sonja egy nő miatt hagyja el a férjét. Vajon ez a férfi akkor is ennyire dühös lenne, ha a feleségét egy férfival kapja rajta?
Nehéz megmondani, valószínűleg az is fájna neki, de valószínűleg ez még jobban fáj, mert a férj úgy érzi, nem tud versenyezni egy másik nemű személlyel. Az izlandi férfiaknak nagyon erős koncepciójuk van a férfiasságról, és megalázónak érzik, ha a feleségük egy másik nővel csalja meg őket. Ezért aztán megértjük a férjet egy darabig, a dühét is, de a könyv végén már túl sok lesz. Az, ami ott kiderül, már nem fér bele ebbe a haragba.
Magyarországon ez még mindig megosztó, ráadásul folyamatosan napirenden tartott kérdés. Izlandon hogyan viszonyulnak a homoszexualitáshoz?
Izlandon az utóbbi harminc évben nagy változások zajlottak le, teljesen elfogadó a társadalom, minden joguk megvan a homoszexuális embereknek. Összeházasodhatnak, akár templomban is, gyerekeket is fogadhatnak örökbe, nem rekesztik ki őket.
Mégis, Agla mintha nem tudná elfogadni, hogy egy másik nőhöz vonzódik. Pedig a regény a 2010-es években játszódik.
Igen, ő egy idősebb karakter, még egy régebbi generáció tagja, és erről is akartam írni. Őt nem ítéli el senki, ő saját magát ítéli el. Mikor felismeri, hogy más, akkor csalódik magában. Magunkat mindig nehéz elfogadni, de vannak, akiknek ez még nehezebb. Ő egy olyan szereplő akinek mindenért meg kell küzdenie, aki fiúk között nőtt fel és a bankszektorban is férfiak között mozog, épp ezért harcos, erős nő.
Eleve az érzelmeivel, a szerelemmel nem tud mit kezdeni, azzal meg pláne nem, hogy egy nőhöz vonzódik.
A már említett társadalmi kérdések mellett a fő téma a könyvben a kokaincsempészet. Hogyan gyűjtött információt, hogyan térképezte fel az alvilágnak ezt a szeletét?
Nagyon sokat kutattam, beszéltem olyanokkal, akik benne vannak ebben a bizniszben, és persze azokkal is, akik üldözik, rendőrökkel, nyomozókkal és vámosokkal is. Furcsa az izlandi helyzet, mert mindössze egyetlen nemzetközi repülőterünk van, egy szigeten élünk, de akkor mégis honnan jön ez a rengeteg drog? Nagyon sok kokaint használnak Izlandon, ez nagy probléma. A vámosok mindenesetre nagyon elégedettek voltak a regénnyel, mert úgy érezték, az ő fontos munkájukra is felhívja végre valaki a figyelmet. Mindenki a rendőrökre figyel, de nem csak ők tesznek a drogok ellen.
A titkok ebben a regényben csak lassan, apránként derülnek ki. A feszültség adagolása nagyon tudatosnak tűnik. Mintha egyre gyorsulna a könyv, a lassú bevezetőtől szinte egy hajszáig jutunk, ahol őrült tempóban követik egymást az események.
Igen, ez kifejezett szándékom volt. Nagyon érdekel a narratív ritmus, egyre próbálom fokozni a feszültséget és fokozni a ritmust. Minél közelebb érünk a végéhez, szándékaim szerint annál gyorsabbá válik a tempó. Kicsit a szívveréshez hasonlóan, amikor először csak gyaloglunk, majd gyorsulunk, és végül elkezdünk futni, egyre hevesebben ver a szívünk is – ugyanez igaz a regényeim tempójára.
Van egy fontos mondat a könyvben, amely azt állítja, a tökéletesség mindig gyanús. Miért gondolja ezt?
Az öreg vámos, Bragi mondja ki, aki nagyon bölcs, és tudja, hogy nem létezik tökéletesség. És a reptéri kamerákon keresztül nézi ezt a tökéletes nőt, Sonját, és látja, hogy nem valódi, csak a képe valaminek. És rájön, hogy ez a tökéletesség egy szerep, hogy a nő látszani próbál valaminek, és ez sikerül is neki. De olyan tökéletesen hozza az álcát, hogy épp ez a tökéletesség leplezi le. Az öreg vámos kinyit egy divatmagazint és rájön, hogy ez a nő egy receptet követ, egy katalógusból építi fel, hogy milyennek kell lennie egy üzletasszonynak. És épp ezzel bukik le.
Tervezik a kiadóval, hogy a trilógia másik két részét is lefordítják magyarra? Az első rész, ugyan lekerekített, mégis nyitott, az olvasókban kialakulhat egyfajta várakozás.
Igen, remélem, ez is megvalósul. A teljes trilógia a drogkereskedelem köré szerveződik, az elsőben a csempészet áll a középpontban, a másodikban az emberek, a szervezetek, akik az „üzlet” mögött állnak, a harmadik pedig a drogfüggőket, a szerhasználat következményeit állítja fókuszba. Így áll össze a teljes kép.
