A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. A projekt során hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform.
"Valahol azt olvastam, hogy az irodalmi élet legfőbb célja a remekművek kitermelése kell, hogy legyen. Nos, ha el is tekintünk a remekmű definíciós lehetetlenségétől (eladási ráta és kritikai ítélet egyaránt cserbenhagy), én egyre inkább úgy gondolom, hogy sokkal lényegesebb egy olyan közeg létrehozása és megtartása, ahol a jól-lét és a mentális egyensúly fontosabb, mint a perfekcionizmus." Deres Kornélia esszésorozatának utolsó részében a gyógyulás, az egyéni és közösségi fejlődés lehetőségeiről gondolkozik.
Január elsejét több éve mindig futással kezdem. Az általában embernélküli hegyi utakat ilyenkor elözönlik a szilveszteri (vagy egyéb) kompenzációtól hajtott tömegek. Idén zörgő tüdővel vetettem közéjük magam. Még így is megérte. Mert a futás nekem a kontroll (vissza/meg)szerzésével fonódott össze, immár végérvényesen.
A 2020-as évek fordulóján, három esztendő leforgása alatt kihalt az eredeti családom nagy része. A férfiak mentek előre: a magukba fordultak, a csendesek, az elfojtottak, az idegzsábások. Sorban sújtott le a téveszme, a demencia, a rák, a stroke, a szívhalál. Különös dolog a haldoklás és a halál, mert ami leginkább a túlélőkkel marad, az a teljes kontrollvesztés élménye. Egy idő után a rend és stabilitás minden visszaállítására irányuló kísérlet fantazmagóriaként lepleződik le: hátha a legjobb orvos még segít, hátha nem is olyan nagy a baj, hátha a sámán még tehet valamit, hátha a jó hírű intézményben kitalálják a megoldást, hátha összekeverték és nem is ő halt meg. Ha-ha-ha.
Azt mondják, a gyász megélése jó esetben átvezethet egy biztonságosabb világba. A gyász lehet hosszú, lehet meglepő. Skatulyákba nem illeszthető. És nincs receptje. Van, aki sokat fut, például.
Ugyanilyen gyászfolyamat kísérheti persze azt is, ha az ember ráébred, hogy többé nem otthonos számára az ország, amelyben él, a család, amelyben született, vagy akár a szakmája, ahol mindennapjait tölti.
A kontrollvesztés itt is alapélmény. És társulnak hozzá jól ismert fantazmagóriák: ha megfelelően viselkedünk, minket majd nem bántanak / nem semmiznek ki / nem lépik át határainkat. Ha minden hatalommal bíró személlyel jó viszony ápolunk, ha alávetjük magunkat az erőalapú logikának, ha kussolunk, akkor nagy baj nem érhet. Ha. Érdemesebb szembenézni azzal, hogy azok a rendszerek – legyenek akár családi, akár szakmai, akár társadalmi körben –, amelyek eleve mérgező dinamikákban működnek, sosem voltak és sosem lesznek stabilak. Nem kiszámíthatóak. Nincs alap ugyanis, amire építkezni lehetne. Elveszteni a (sosem-volt) biztonság érzetét: gyászmunka. Megtartani a biztonság illúzióját: elfojtás, méreg, téveszme.
Egyénként és közösségként is szembe lehet nézni a mérgező illúziókkal. A valódi történetek (nem mítoszok, nem normatív előírások) meghallgatása után egy új alapról el lehet rugaszkodni. Stabil szolidaritás csak így jöhet létre. Felépülés? Azt nem tudom.
Ha a gyógyulásról gondolkozom, beugrik egy tavalyi színházi élmény: az Idol. Az Artman Egyesület ifjúsági programja, az ArtMenők és a Hodworks koprodukciója. Ebben az előadásban fantasztikus táncosok vettek részt: közülük többen normatív testtel és még többen különböző fogyatékossággal vagy nem normativizálható testtel élnek. Úgynevezett sérültek és úgynevezett épek. Mégis: teljes természetességgel dolgoztak együtt. Mintha mi sem lett volna egyértelműbb. Az egyik táncos szó szerint magával húzta kerekesszékes társát, miközben még a hátán is cipelt valakit. Ma Magyarországon ez radikálisabb politikai állításnak tűnik, mint számos, témájában aktuálpolitikai darab. Az a feloldódás, profizmus és esztétikum, aminek keretében a táncosok egymást segítve adtak elő nem feledhető jeleneteket különféle életritmusokról és együttlét-kódokról, reményt adott nekem.
Arra gondoltam, hogy ha a színház lehet ilyen is, ha így tanúskodhat a közösség erejéről, akkor ez az ország is meggyógyulhat.
Visszatérve az irodalomra: talán mégsem kell kilőni magunkat az űrbe, hogy menedékre leljünk. Kis közösségekben is meg lehet kezdeni az ellenállást. A visszaélések, a hierarchikus berendezkedés, a kizsákmányolás és mérgezés ellen. Csendesen, eltökélten. Szemben a glamúrral, idomítással és rosszkedvvel. Ha az egyén egyedül marad ebben, akkor maximum elhagyja a közösséget. Kivonul. Vagy kilúgozódik, kiábrándul, háttérbe húzódik. Rosszabb esetben cinikus lesz, kiégett, eltompult. Szellemszerű. Talán sosem jut el az első publikációig, első könyvig. Vagy csak fogcsikorgatva, öröm nélkül. És ezen is sok minden múlhat a közösség jövőjét tekintve.
Valahol azt olvastam, hogy az irodalmi élet legfőbb célja a remekművek kitermelése kell, hogy legyen. Nos, ha el is tekintünk a remekmű definíciós lehetetlenségétől (eladási ráta és kritikai ítélet egyaránt cserbenhagy), én egyre inkább úgy gondolom, hogy sokkal lényegesebb egy olyan közeg létrehozása és megtartása, ahol a jól-lét és a mentális egyensúly fontosabb, mint a perfekcionizmus. Ahol a szolidaritás abban is megmutatkozik, hogy tudjuk: habár megélni jelenleg nem lehet belőle, az irodalom nem szükségképpen a rossz közérzet vagy cirkuszi attrakciók színhelye kell, hogy legyen. Ahol lehet vigyázni magunkra és lehet vigyázni egymásra, fiatalokra és idősekre – és mindenkire a kettő között. Hévvel, eltökéltséggel. Derűvel.
Addig pedig: futás.