Tóth Krisztina 2025 júniusában járt nálunk utoljára a Könyves podcastben, amikor Szeleknek fordít című legutóbbi verseskötete (olvass bele!) apropóján mesélt az elmúlt évek alkotói tapasztalatairól, költészetről vagy éppen a jelenlegi novellagyűjtemény lapjain is tetten érhető akkurátus megfigyelői tekintetről. Azóta a szerző csak úgy halmozza a nemzetközi sikereket: A majom szeme című regényét (részlet itt) a New York Times és a Financial Times is méltatta, ráadásul egy 2019-es drámáját, a Denevért is bemutatták Amerikában.
Versektől a regényen át a novellákig
Bár a külföldi népszerűség sok utazással és szerepléssel járt, idén nyárra összeállt egy újabb könyv – ezúttal válogatott kisprózákból. Tóth Krisztina írásait mindig szívesen olvasom, nem titok, hogy sok személyes szállal kötődöm ehhez az életműhöz. Ő volt nagyjából az első kortárs magyar szerző, akinek tudtam a nevét – azon kevesek közé tartozott ugyanis, akikről lehetett hallani az iskolában –, és az otthoni polcunkon is megvolt néhány könyve.
Később, már felnőttként az ő sorai voltak azok, amik a lehető legjobbkor szóltak hozzám egy nehéz és elveszett időszakban.
„A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé”, emlékszem, a repülőtéren ültem, amikor először olvastam, azóta is ez a kedvenc versem.
Másképpen, de szintén fontos élmény volt számomra A majom szeme, amellyel még az egyetemi kritikaírás-szemináriumon találkoztam. Ez a 2022-es regény – ahogy anno a hét könyve cikkünkben is szerepelt – „kórkép, amely megmutatja, hogy a társadalmi olló szétnyílása, az energiaválság, a személyi kultusz, a központosított hatalom és a propaganda hova vezethetnek a 21. században”.
És itt érkezem meg az új novellafüzérhez, hiszen a Kánkán az üvegpadlón továbbviszi ezt a szociális érzékenységet.
Mindeközben azonban olyan univerzális, mélyen emberi tapasztalatokkal is szembesít, mint a magány, a gyász vagy az időskori kiszolgáltatottság.
Tárgyakból életek
A szerző korábbi, Ahonnan látni az eget című novelláskötetéről írtuk, hogy benne „a tárgyaknak mintha érzelmi kivetülései lennének”. Ez az állítás most is megállja a helyét: egy-egy ruhadarabon, kacaton vagy képen keresztül komplett életek tárulnak fel.
A járdán egy fekete műanyag varjú hever, egy néni felveszi, gondosan megtisztogatja, majd még beszél is hozzá egy kicsit.
Később megtudjuk, hogy mióta meghalt a lánya, egyedül él – így egy fokkal jobban értjük, miért tör rá a gondoskodás vágya a „majdnem igazi” madárka láttán (Varjú).
Egy másik szövegben – amely a válogatás egyik legszívhezszólóbb darabja – a kórházi ágyon fekve egy idős nő a „kukucit” kéri a férjétől, vagyis a gyerekkorából őrzött kis takaródarabot, amelyet aztán összegömbölyödve gyűröget, miközben elalszik. Tóth Krisztina itt nemcsak két ember egymás iránti – csaknem hatvan éve tartó – töretlen szeretetéről ír gyönyörűen és érzelgősségtől mentesen, hanem azt is megmutatja, hogyan válunk egyszer mindannyian újra gyerekké az élet természetes körforgása szerint (Kukuci).
Minden, ami körülvesz minket
Ahogy az a legtöbb novelláskötet esetében elmondható, az itt felsorakozó írások közül sem fogjuk mindegyiket napokig pörgetni a fejünkben, de összességében magas színvonalú, nemritkán húsba vágó kisprózákkal van dolgunk, amelyek változatos narrációs megoldásokkal élnek.
Olvashatunk E/3-ban írt szöveget, de akadnak itt bőven egyes szám első személyben megszólaló szereplők is.
Beszél a nagymama, aki aggódik, hogy a zenélő fagyis kocsi felébreszti az unokáját (Légycsapó), a nyugdíjas történelemtanár, aki évszámokat gyűjt a sorszámhúzó-automatákból (Én csak egy nyugdíjas tanár vagyok) vagy éppen a kislány, aki fel sem fogja még, hogy a saját családja kényszeríti szexmunkára (Itt csak a felhők vannak).
A nemzedékről nemzedékre öröklődő sérelmekről, a hatalommal való visszaélésről, valamint a tudatátültetés és a manipuláció kérdéséről is szó esett tegnap a Margón, Tóth Krisztina legújabb regényének bemutatóján.
Tovább olvasokTóth Krisztina a mai „magyar valóság” számos szegletét bejárja a 2023 és 2025 között keletkezett novellákban és tárcanovellákban: ír többek között arról, hogy „ez egy olyan ország, ahol lassan mindenki valami másból él, mint ami az eredeti szakmája” (Végszó), és a marginális társadalmi csoportokhoz is vissza-visszatér a kötetben. Karcsika nem lehet szemüveges, mert „a telepen nincsen egy kukkeres cigány gyerek se” (Szeme fénye), egy meleg férfi pedig végül nem meri a szerelmet választani, és visszamegy a feleségéhez (Mamas & Papas).
A hasonló társadalmi kérdéseket felvillantó irodalmi művek esetében mindig lehet arról vitatkozni, mennyire lehetséges egyáltalán kívülről hitelesen ábrázolni bizonyos kisebbségeket, de az biztos, hogy a szerző ezúttal is a tőle megszokott empátiával, sőt szeretettel közelít a hőseihez.
Mennyire borúlátó ez a körkép?
Egyetlen szöveg kivételével – ahol Vlagyimir Putyin utasítására az űrben járunk egy furcsa szexrobottal (Miranda, a szexrobot) – a minket körülvevő realitás díszletei között mozgunk.
És be kell vallanunk, hogy nem túl rózsás a helyzet.
Tóth Krisztináról tudható, hogy hangos és szókimondó kritikusa volt az előző rendszernek, de az egyes emberek közti bántó megjegyzésekkel, igazságtalanságokkal kapcsolatban is gyakran megnyilvánult – az Ezt senki nem mondta! podcastben például a dolgozó anyák megítélését illetően.
A Kánkán az üvegpadlón novellái sem hagynak kétséget afelől, hogy időbe fog telni, mire rendet teszünk a társadalmunkban, és akkor az egyéni nehézségekről még nem is beszéltünk. Bizonyára nem vagyok egyedül azzal a tapasztalattal, hogy a kötet jó néhány darabja igencsak padlóra küldött.
Ahogy azonban haladtam előre, itt-ott mintha pislákolt volna némi remény is – mind a társadalmat, mind a személyes életeket illetően.
Bár rengeteg tragédia, elesettség és elutasítás van itt, humor is akad, illetve feltétel nélküli szeretet – például amikor a nagymama az egyetlen a családban, aki nem akad fenn azon, hogy leszbikus az unokája, sőt készít a választottjának keresztszemes hímzéssel egy Hemingway-portrét, amikor megtudja, hogy ő a kedvenc írója (Hazudol).
„Nem félünk, csak táncolunk tovább”
A végére hagytam a címadó szöveget, ami nem véletlenül tölt be kiemelt szerepet a kötetben. „Másnak huszonnyolc évesen még gyakran nincs is gyereke, de van két melle. Nekem viszont volt két gyerekem és egy mellem. Ezzel kellett nekivágnom az elkövetkezendő éveknek” – emlékszik vissza az elbeszélő, akinek azt tanácsolta akkor a pszichológusa, rajzolja le a mellében burjánzó daganatot.
„Egy sajgó, pulzálva kinyíló virág” születik, amely a terapeuta szerint üvegpadlón kánkánozó nőre hasonlít inkább, akit alulról nézünk. (Nem mellesleg a borítón helyet kapó festménybe – Barabás Zsófi: Még közelebb – is bele lehet ezt látni.) A narrátor sok évvel és néhány újrakezdéssel később ismét fel akarja keresni dr. Kendét, hogy köszönetet mondjon neki.
A pszichológus már nem él, de a rajz ott van kinagyítva az egykori rendelője falán.
„Hány életünk van, édes istenem? És mindegyiket úgy éljük, önfeledten, mintha végtelenszer lehetne újrakezdeni – pedig napról napra repedezik alattunk az idő. De mi nem félünk, csak táncolunk tovább az üvegpadlón” – zárul a szöveg. Azt hiszem, én ezt az életigenlő táncot viszem magammal a kötetből.
Fotó: Váradi Tamás
