Az Egy kis élet az utóbbi tíz év egyik legszélsőségesebb érzelmeket kiváltó szépirodalmi regénye: sokan kikészültek a karakterek szenvedéseitől, olvasók tömegei sírták el magukat, hogy azt utána a TikTokon prezentálják. Jelölték Man Booker Prize-ra, Kirkusra, Women’s Prize-ra és National Book Awardra is a kötetet, ami felforgatta Dua Lipa gondolkodását szerelemről. Több mint egymillió példányt eladtak már belőle, és természetesen többen magukra tetováltatták a számukra fontos mondatokat.
Amíg nem olvastam a regényt, csak mosolyogtam azon, hogy a sírás mémként kapcsolódik Hanya Yanagihara könyvéhez.
Az olvasás mint sírás
A sírást mint retorikai alakzatot és öngerjesztő marketingeszközt erősítheti a borító is, amit a Jelenkor átvett az amerikai kiadásból: egy férfi látszólag sírni kezd. Yanagihara sokféle fotót gyűjtött a kutatómunkája során, Peter Hujar fényképe viszont egy éppen elélvező férfit örökít meg. Nincs messze egymástól a szenvedés, az öröm, a felszabadulás, az ejakuláció és a sírás. Az Egy kis élet is legalább ennyire összetett és zavarbaejtő.
Mielőtt elvesznék a saját könnycsatornáimban:
Hanya Yanagihara 2015-ben megjelent regénye 2026-ban is brutális erővel működik, és a BookTok-trend valójában arról árulkodik, hogy egy olyan fiatal olvasóközönséget talált meg, amely performatív módon is kommunikál a könyvről, és valamiféle érzelmi közösséget is létrehoz.
Tévedtem, sajnálom. Nem jó cinikusnak lenni, az Egy kis élet szuper olvasmány, ami lendületes történetvezetésével és durva mikrosztorijaival felülteti az olvasót az érzelmi hullámvasútra, miközben egy pillanatra sem lesz érzelgős.
Tény, hogy erősek a leírások nemi erőszakról, verésről, falcolásról, betegségről, gyászról vagy érzelmekről. Az is tény, hogy Yanagihara feltérképezi az egyes szubkultúrákat a New York-i kulturális élettől az akadémiai közegig, informatív és színes világokat ábrázol, a szereplőihez nyitottsággal és empatikusan közelít.
Egy kis siker
Yanagihara legsikeresebb regénye másodjára jelenik meg magyarul: az első megjelenés, amit egy pici szegedi kiadó próbált valahogy 2017-ben összehozni, kapufa volt, mintha nem is lett volna. A Jelenkor Kiadó szerencsére rákészült, előbb kihozta 2023-ban Yanagihara A paradicsomból című aktuális regényét Greskovits Endre fordításában, majd szintén az ő munkájában az Egy kis életet. Izgalmas és olvasmányos nyelvet talált a főleg E/3-ban, olykor E/1-ben írt regényhez.
Az eredmény: mindhárom nagy könyvkereskedőnél az eladásokat vezeti (a Bookline-nál egy rejtvénykönyv mögött, hogy pontos legyek). A nemzetközi sikereket felesleges felsorolni, a díjakon túl minden lényeges, véleményformáló médiatermék a kritikák megfogalmazása mellett is lelkesen írt a könyvről az eredeti megjelenésekor.
Ha a második negyedév David Szalay Test című regényéről szólt (interjú / kritika / beleolvasó), akkor a harmadik Yanagihara magával ragadó elbeszéléséről, ami a szenvedésen keresztül mutatja meg, milyen érzelmi kapcsolódások alakítanak minket. És milyenek fojtanak meg.
Csak állnak a férfiak
Az Egy kis élet első ránézésre a fiúbarátság monumentális regénye: az egyetemen Malcolm, Jean-Baptiste (JB), Willem és Jude összebarátkoznak, ami az egész életükre hatással van. Mivel ez nem a Bibó Szakkollégiumban történik Budapesten a nyolcvanas években, így közös céljuk nem a hatalom megszerzése lesz, hanem szerteágazó álmaik megvalósítása. Színész, képzőművész, építész és ügyvéd lesz belőlük, miközben a felnövés újabb és újabb nehézségeket állít kapcsolataik elé.
Ez a spoilermentes összefoglalás nem ad vissza semmit abból, amit minden húszas-harmincas fiatal átél az egyetem után (ezért olvass bele) a kapunyitási pánik részeként. Pályakezdés, lakhatási problémák, családról leválás, megélhetési kérdések és úgy egyáltalán a felelősségvállalás – ezek általánosságban fontos kérdések, miközben a hétköznapokat az álmok megvalósítása, a kudarcok elviselése, a droghasználat vagy a szexuális önazonosság megtalálása jelenti.
Összességében az, hogyan érezzük jól magunkat a bőrünkben, a városunkban, a családunkban, az életünkben, a vágyainkban vagy az álmainkban.
A szereplők élettörténeteit a húszas éveiktől az ötvenes éveikig kísérjük, ami egyfelől hosszú idő, mégis Yanagihara szándéka szerint szinte mozdulatlannak tűnik. Elbeszélői szempontból izgalmas, ám véleményes húzás, hogy az idő múlását nem nagyon érzékelteti a szöveg. A karakterek mintha mindig a jelenben lennének, az időn kívül: nincs politika, nincsenek történelmi események, nincs Trump, nincs technológiai változás. Férfiak vannak, akik boldogulni szeretnének, de nem a korral, a társadalommal kell megbirkózniuk, hanem kizárólag magukkal.
Megmenteni magunkat
A különböző, de azért alapvetően jó amerikai családi háttérből érkező négyes fiúcsapat évtizedeken keresztül meghatározó egymás életében, kíváncsiak és figyelnek egymásra, miközben élik saját életüket. Közöttük egy kakukktojás van.
Az Egy kis élet hét nagy fejezetéből az első látszólag a baráti kört helyezi a regény középpontjába, miközben a fő szervezőelem Jude St. Francis, aki irtó tehetséges, de az Államügyészi Hivatalt, és így a jó ügyért folytatott munkát, a piaci tevékenységére cseréli. Yanagihara elbeszélésének Jude a központi szereplője, az ő titkokkal, traumákkal teli misztikus élete adja a szöveg sodrását.
Ahogy Jude barátai, úgy az olvasó sem tudja sokáig, miért biceg, mi van a mentális és fizikai állapotával, hiszen karaktere szélsőséges: egyszerre zseniális jogász és egy magányos, önsebző, védtelen figura.
Őt és a baráti társaságát is az egymáshoz fűződő és folyamatosan alakuló, közeledő-távolodó viszonyokból ismerjük meg.
A barátság pulzálva, hol felerősödve, hol elcsendesedve működik.
Jude a fentiekből is következően egy önmagán is túlmutató szereplő, akinek sérültsége és sebezhetősége, minden szakmai sikere ellenére, rendkívüli érzeteket és felelősségvállalásokat hoz ki akár az Andy nevű orvosából, vagy korábbi egyetemi tanárából, Haroldból és feleségéből, Juliából.
Jude olyannak tűnik az Egy kis életben, mint egy veszélyeztetett élőlény, akinek túléléséért, jóllétéért mindenkinek tennie kell valamit. Zavarbaejtő és szép sztorikat olvashatunk arról, ahogy ezt az egyébként a sikeres ügyvédet a magánéletében mindenki támogatja és segíti: talán itt ér össze az olvasó és a mellékszereplők bevonódása, mintha Jude borzasztó élete mindenkit szembesítene saját életével, privilegizált helyzetével, lehetőségeivel.
De miért sírnak?
A sírás mint a regényt kísérő virális kulturális jelenség kikerülhetetlen, és nem ok nélküli. Yanagihara regényének egyik fontos kritikája, hogy úgy pakolja a szenvedést, a traumát, az önsértést, a kiúttalanságot, a szexuális erőszakot az elbeszélésébe, mint a vasutas a szenet a gőzmozdonyba.
És az író csak pakolja, amitől egyre jobban pörög a történet, és ami miatt az olvasó joggal érezheti, hogy átgázolnak rajta. Yanagihara különböző interjúkban beszélt arról, mit bírhat el az olvasó, de jogosan mondhatja, hogy ez nem rá tartozik.
Az Egy kis életben Yanagihara azt mutatja meg, amit a hétköznapjainkban családi vagy baráti beszélgetések során érzékelhetünk, hogy minden élet a maga módján nehéz, és mindenkinek megvannak a saját elfojtott, kibeszéletlen történetei, traumái, amik akár évtizedek óta meghatározóak.
Négy főszereplőnk élete, ahogy sok más élet is, huszonévesen nagy lehetőségeket tartogat, és végül mindenből az lesz, ami.
Az egyenlőség axiómáját nevezi meg a regény egy pontján a kedvenceként Jude:
“Az egyenlőségi axióma azt mondja ki, hogy x mindig egyenlő x-szel: feltételezi, hogy ha van x nevű fogalmunk, akkor az mindig egyenlő önmagával, van benne valamilyen egyértékűség, valami olyan megmagyarázhatatlan van a birtokában, hogy feltételeznünk kell, örökre tökéletesen és megváltoztathatatlanul egyenlő önmagával, a maga elemi voltában soha nem változtatható. (...) De most ő biztosan tudja, mennyire igaz az axióma, mert ő maga – az élete – bizonyítja. Az, aki voltam, mindig az lesz, aki vagyok, ébred rá”.
Nem mémregény
Yanagihara regényének ambíciózussága sokban emlékeztet Jonathan Franzen nagy amerikai regényeire: ahogy egy kicsi, kulturálisan és társadalmilag jól meghatározott csoporton keresztül igyekszik megérteni a nagyobb társadalmi kérdéseket, vagy akár az amerikai álomhoz való viszonyt (amikor a Caleb nevű divatipari erőszakfigura megjelenik, akkor bekattant Bret Easton Ellis is, hiszen a kilencvenes évek New Yorkjának fontos elbeszélője, aki a felső középosztályról mesélt vad dolgokat: a 2015-ös regényben már csak mellékszerep jut nekik.)
Az Egy kis élet nem egy 800 oldalas BookTok-mém, ami miatt az egész internet sírni kezdett, hanem egy amerikai nagyregény, ami egy New York-i kisközösségen keresztül beszéli el, mi lesz a szabadsággal, a vágyakkal és a barátságokkal. Yanagihara sok szálon futó barátsá-története a Lispenard Streetről indulva apró darabjaira szed minden mítoszt, hogy a végén a maga sebezhetőségében a szeretetről és a fájdalmakról tudósítson.
