2025 végéhez érkeztünk, ami azt jelenti, hogy végignéztünk az idei megjelenéseken, és kiválasztottuk azt az 50 könyvet, ami a szerkesztőségünk szerint a legjobb volt az idén. Hogy jól döntöttünk-e? Olvassatok bele a lista élén szereplő kötetekbe, és kiderül! Mágikus realizmus, gyász, disztópia, nácik, öregedés: megannyi téma és történet vár rád ezekben a részletekben. (A listán szereplő legtöbb könyvbe bele tudsz olvasni, a linkeket megtaláljátok a rövid ajánlószövegekben - böngésszétek a listát itt!)
Török Ábel: A harmadik ég
az idegen nem felelt. felállt, körbenézett, a haja lobogott az erős szélben. a kecskék ekkorra már mindenütt ott voltak, mozdulni sem lehetett tőlük. úgy hömpölyögtek át a falun, mint a tengeróceán, dörögtek a paták, morajlott a föld, ott voltak a házakban és a házak körül, felmásztak a tetőkre és leereszkedtek a pincékbe, lerohanták az udvarokat, a falakhoz szorították az embereket és faggatták őket, hol van ő, hol van ő, és senki sem tudott válaszolni, és az idegen csak meredt az égre némán, nyolc év, nyolc év, és egyre erősödött a szél, egyre haragosodott a forgatag, süvöltött és borzongott a világ, bőgtek a hegyek és kiabált a nép, de a kecskék senkire sem hallgattak, csak jöttek, robogtak megállíthatatlanul, mekegésük kis híján a holtakat is felverte, és amikor elsötétült az ég, és már a gyerekek sem nevettek, amikor már ők is menekülni kezdtek félelmükben, kicsapódott egy ajtó, és dörgedelmes hang zendült, a mindenségit, mi ez az istentelen lárma?
és a kecskék egy csapásra megálltak, mert a hang úgy hasonlított gazdájuk hangjára, mintha ő szólt volna. szétoszlottak a fellegek, megnyugodtak a felhők, síri csend ereszkedett a világra.
nyolc év. az arca megemberesedett, és ha még ennél is jobban hasonlít az apjukra, az kényelmetlen lett volna. forgács illata lengte körbe, ácsinget viselt, szakálla sűrű volt és tömött. fekete szeme őt nézte döbbenten, egymásba fonódott a tekintetük, visszajöttél.
Annie Ernaux: A másik lány
A gyermekkori hiedelmeken nem hatol át a valóság.
1950-ben a csoda hitében éltem. Talán most is. Csak az számít, hogy az első történet, az én halálom és feltámadásom története hogyan hatott a tiédre, a te halálod és az én érdemtelenségem történetére. Hogy ez a kettő miként viszonyul egymáshoz. És milyen cselekvő igazságokat hoztak létre. Mert nekem kezdenem kellett valamit ezzel a rejtélyes ellentmondással: te, a jó kislány, a szent, meghaltál, én pedig, a démon, élek. Nem pusztán élek: csodával határos módon meggyógyultam.
Tehát neked hatéves korodban meg kellett halnod ahhoz, hogy én megszülessek, és aztán megmeneküljek a haláltól.
Egyszerre töltött el büszkeséggel és bűntudattal, hogy a vaksors engem szánt életre. Talán inkább büszkeséggel, hogy túléltem, mint bűntudattal. De vajon mire lettem kiválasztva? Húszéves koromban, miután megjártam a bulimia poklát, és elapadt a menstruációm, megkaptam a választ: írnom kell.
Han Kang: Nem válunk szét
Még naplemente előtt lejöttünk a hegyről, visszamentünk az első emeleti szobáinkba, és én kinyitottam az ablakot, hogy kiszellőztessek. Mikor megpillantottam a hegyoldalban a hátát a naplementének fordító kőasszony fekete körvonalait, újra felidéztem a beszélgetésünket.
Elképzeltem a nőt, aki megdöbbenve azt tapasztalta, hogy a talpa kővé merevedik. Mivel még csak a talpa volt kőből, meg tudott fordulni, folytathatta az útját felfelé a hegyre. Tett is néhány lépést, de nem tudta megállni, hogy újra a falura pillantson. Ezúttal már a vádlijai is megkövültek. Nehéz lábait előrevonszolva mászott megint felfelé. Ha átjut a hágón, túléli, csak nem szabad visszanéznie. De ő visszafordult. Ezután a térdétől a hasáig kővé vált, így már nem volt mit tenni.
Csak állt ott, amíg a házakat ellepő, a fák csúcsáig érő víz vissza nem húzódott. Amíg a medencecsontjai, a szíve és a vállai kővé nem váltak.
Amíg a kikerekedett, de már nem véreres szemei egyek lettek a sziklával. Most pedig ott áll esőben és hóban, ki tudja, hány tucat, hány száz, hány ezer napja és hónapja. Mégis mit akart látni? Miért nézett vissza újra meg újra a falujára?
Percival Everett: James
A jóslatom bevált, sőt: igen szerénynek bizonyult. Az eső ömlött, akár az özönvíz. A partszakaszunk szinte eltűnt a szemünk elől. Sikerült behúznom a horgászzsinórunkat, különben végleg elvesztettük volna. Semmi kétség nem lehetett afelől, hogy árvíz közeleg, csak az volt a kérdés, milyen magasan fog tetőzni. A folyó egyre csak emelkedett, már majdnem teljesen beterítette a Jackson-szigetet. A távoli villámlások szinte szakadatlanul hasogatták az eget. Huck attól rettegett, hogy netán tornádó közeleg, de én mondtam neki, hogy ahhoz az óramutatóval ellentétes irányú körforgásban kellene fújniuk a szeleknek. Szó szerint persze ezt mondtam: „A tornádóba’ az a szél ippeg ellembe’ forogna!” Zagyva volt, de a fiú félelmét elcsitította.
Aztán Huck kinyújtotta a mutatóujját.
Odanéztem. Egy ház sodródott felénk a folyóág vízén. Félelmetes látvány volt. Késő délutánra járt, a nap sehol, így nehezen lehetett kivenni a sötétben, de épp akkora volt, amekkorának illett lennie. Fönnakadt a fákon, és nekünk Huckkal ugyanaz jutott eszünkbe: élelmiszerkészlet. Kivonszoltuk Huck kenuját a barlangból, rátoltuk a vízre, és kieveztünk a házhoz. Kemény munka volt. Kikötöttük a kenut egy fához, és bemásztunk az egyik törött ablakon. A szétroncsolódott házban térdig gázoltunk a vízben, körülöttünk mindenütt ruhák lebegtek. A jócskán megdőlt épületben úgy kellett fölmászni a konyhaszekrényekhez.
Huck kinyitotta az egyiket, és röhögve fölvisított, mint egy malac: talált egy szép szelet húsos szalonnát. Ahogy megfordultam, a tűzhely mögött megláttam egy csizmát, ami nyilvánvalóan egy lábhoz tartozott.
– Mijafene a’? – kérdezte Huck.
– Na fogjad asztat a szalonnát, oszt’ vissza a kenuba! – mondtam neki. Huck megborzongott, és csak bámult rám. – Csinyájjad, amit montam!
Kirsten Thorup: Őrülten és halálosan
Mindig azt tartottam, hogy minden felet meg kell hallgatni. Ez az undorító mocsok borzasztóan kínos helyzetbe hoz minket, mondja. Már az, hogy ilyesmi a házunkba kerülhet, árulónak bélyegez. Bármit csinálok a levéllel, gyanússá válok. Klaus tudja, hogy kell kezelni az ilyesmit, de amikor szükség van rá, soha sincs itthon, panaszkodik. Hiszen csak kiürítetted a postaládátokat, próbálom nyugtatni. A Führer nem így gondolkodik, vág vissza. Ha széttépem a röplapot, és lehúzom a vécén, azt úgy értelmezhetik, hogy el akarom titkolni, mert szimpatizálok vele. Akkor jelentsd be, próbálok praktikusan gondolkodni. Ha beviszem a röplapot a Gestapónak, hogy feljelentést tegyek, akkor elméletileg terjeszthetem a tartalmát útközben. Vagy összejátszhatok a gazfickókkal, és úgy próbálom menteni a bőrömet, hogy feljelentem a Führer elleni árulást. Akármit teszek, a mocsok mindenképpen hozzám tapad. Olyan piszkosnak érzem magam.
Bocsáss meg, mein Führer, suttogja kezét a melle előtt összekulcsolva. Szinte önkívületben van.
Karl Ove Knausgård: A harmadik birodalom
Megmostam az arcom. A víz nem sokkal volt hűvösebb a levegőnél, de így is felfrissített.
Nem volt nagy kedvem visszamenni anyához és nagymamához, de mégsem üldögélhetek itt egész este. A fél óra mobil nélkül, amit megfogadtam, már eltelt, és ha most ráhúzok még fél órát, azzal kiválthatom a holnapi reggeli adagot. Végül is mindegy.
Valdemar egyszer elmesélt egy történetet Hitlerről. A karizmáról beszélgettek. Gerhard azt mondta, Hitlernek erős karizmája volt. Az emberek az ő csapatához akartak tartozni. Valdemar olvasott egy könyvet, amit Hitler építésze írt. Akit Hitler egészen elkápráztatott, mondta Valdemar. Amikor azonban az apját bemutatta Hitlernek, az apja egészen elsápadt.
Azt mondta, Hitler veszedelmes ember. Látott benne valamit, amit mások nem láttak.
– Kicsit apára emlékeztet – mondtam. Valdemar nevetett. Ritkán szokott nevetni.
– A buborékodban élsz – mondta.
Kicsinek és butának éreztem magam. Látta rajtam.
– Hitler is csak ember volt, egy a sok közül – mondta. – Mint az apád.
Paul Lynch: A próféta éneke
Eilish a babával a karjában sürgeti a gyerekeket a kocsi felé, sürgeti magát is egy hallgatag kívánsággal, Molly felé fordul, látja, hogy az némán lépeget előre két szatyorral, Bailey a bevásárlókocsival játszik, ahogy utánaszól. Becsatolja Ben babaülését és ahogy a tekintetük találkozik, álmatag mosolyt villant rá, míg Molly berakja a szatyrokat a csomagtartóba, aztán beül az első ülésére és fölveszi a fülhallgatóját. Eilish szeretné megérinteni, szeretne mondani valamit, Bailey a karjával hadonászva szalad a kocsi felé. Beszáll hátra, becsapja az ajtót és előrehajol a két ülés között a visszapillantó tükörben méregetve az anyja arcát. Anya, mondja, mikor jön haza Apa?
Eilish szíve hosszasan ereszkedik alá a testében és még mindig nem érte el az alját. Szavakat keres, amelyek nem jönnek a segítségére, elveszi a tekintetét a fiáról, érzi, hogy közben Molly is őt nézi.
Egy pillanatra végignéz a sötét utcán, néhány tizenéves halad el a közelben, ismerősek az aránytalan csontozatukkal, ahogy piszkálják és lökdösik egymást, látja az eljövendő Mollyt, akit majd elveszít és talán már el is veszített. Baileyhez fordul és lassan beszívja a levegőt, a tekintetét keresi a tükörben és nem ereszti. Mondtam már, drágám, hogy dolgozni kellett mennie, amint tud, haza fog jönni. Nézi, ahogy a hazugság növekedésnek indul, miután elhagyja a száját, a hazugság észrevétlenül végzi a dolgát, Bailey egy puffanással hátradől az ülésben, látja rajta, bármit mondhat, azt tényként fogadja el tőle. Bailey előrenyúl és meghúzza Molly biztonsági övét, foglyul ejtve a testvérét, amíg az megfordul és megpróbál rásózni egyet a kezére. Éles pillantást vet az anyjára és Eilish elfordul, úgy sejti, Molly biztosan tudja, hogy valami nem stimmel, ha egyszer senki sem ment érte a jégkorongedzése végére, nem tudta elérni a szüleit telefonon, csak állt kint az edzőpálya előtt, figyelte, ahogy a csapattársait egyesével elviszik, amíg bealkonyodik, végül Miss Dunne vitte haza.
Barnás Ferenc: Most és halála óráján
Torjai évek óta szenvedett attól, hogy fél a szenvedéstől. Egyre gyakrabban kínozta a gondolat, hogy a pszichiáterének hitt, nem pedig magának.
Félni kezdett a tengerparti sétáitól. Már nemcsak a vizet figyelte, a vízfelületen villódzó különféle színű és alakzatú képződményeket, már nemcsak az érkező, majd egymásba csapódó hullámok fodrozódásait vagy a víz és ég közé szüremkedő fényfajták játékát, amit az állandó párolgás még áttetszőbbé tett, hanem saját magát, saját múltját is.
Azért költözött Boetungába, hogy élete utolsó éveiben nyugalomban éljen, ehhez képest múltja azon történései kezdtek peregni előtte, amelyekre jó ideje nem akart gondolni, amelyekkel nem tudott mit kezdeni.
Nem tudott mit kezdeni Sára emlékével sem, ami nem emlék volt, hanem a leglehetetlenebb valóság, a valóságnak az a része, amit a legkevésbé tudott elviselni, ugyanis nem tudta eldönteni, hogy gondolatain és érzésein keresztül jelennek-e meg benne a Sárával kapcsolatos képek, vagy azoktól függetlenül, önállóan. Ezért próbált minden emléket eltemetni magában, minden olyan gondolatot és érzést, ami Sárához fűzte attól kezdve, hogy találkoztak, a pillanatot, ahogy egymásra találtak. Ha Sára tényleg úgy szerette őt, mint ahogy közös boldogságuk hónapjaiban mutatta és mondta, akkor miért csalta meg, miért hagyta cserben? Miért hagyta egyedül épp akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá? Együtt talán át tudták volna vészelni a háborús éveket.
Egy halott tekintetével nézni az életre.
