1942 őszét írunk, egy túlzsúfolt vonat München felé tart. Harriet, a fiatal dán özvegy gyászol, férje emlékét követi. Gerhard a nácik oldalán harcolt a keleti fronton, ahol bevetés közben lelőtték a gépét. A nőt férje egykori bajtársa, Klaus és felesége látja vendégül néhány hónapra. Az Őrülten és halálosan a szerelem és a háború tébolyának regénye, egy olyan nő története, aki mindenáron hűséges akar lenni férjéhez és az általa vallott eszmékhez. Ám elkezd rálátni a körülötte megnyíló pokolra, amely felforgatja a világot, jogfosztottá teszi a nem igazodókat vagy a rossz helyre születetteket, és félelmet, erőszakot szül.
Ez Kirsten Thorup, a kortárs dán irodalom egyik legjelentősebb alkotójának első regénye, ami magyarul is megjelent. Egy trilógia első része, ami örvényszerűen áradó prózájával magával ragadja az olvasót. Mutatunk egy részletet a kötetből!
Kristen Thorup: Őrülten és halálosan (részlet)
Másnap reggel a konyhából kihallatszó dühös kiabálás ébreszt. Felveszem a kimonómat, és kimegyek. Gudrun Ludmilla fölé hajolva ordít a lány arcába. Olyan magas, hogy akár a díszőrségbe is jelentkezhetne, legalább egy fejjel a cselédlány fölé magasodik. Megtorpanok a küszöbön. Nem vesznek észre. Az asztalon egy levél hever, Ludmilla nyilvánvalóan behozta a vaskapunál lévő postaládából. Gudrun egy fehér, feltépett borítékkal legyez. Ha jól értem, nincs rajta feladó. Nem tudom, ki nyitotta ki. Gudrun a tartalma miatt dühös. Ludmilla bátortalanul suttogja, hogy semmit sem tud a levélről. De hogy került éppen a mi postaládánkba? – kiabálja Gudrun, és úgy rázza, mint egy engedetlen gyereket. Ludmilla semmit sem tud a védelmére felhozni. Látszik rajta, hogy nem érti, miről van szó. Gudrun kizavarja a konyhából. Megkérdezem, mi történt. Fújtatva csóválja a fejét. Felmegyünk reggelizni a kis étkezőbe.
Becsukja az ajtót, és elárulja, hogy már másodszor találnak szégyentelen névtelen levelet a postaládájukban. Ilyen disznóság egyáltalán nem fordulhatna elő a Birodalomban, folytatja.
Egy sűrűn telegépelt A4-es lapot nyújt felém. Van benne néhány elütés, jegyzem meg. A gépírástanfolyamtól élesebbé vált a szemem. De nem használtam a képesítésemet azelőtt, hogy várandós lettem. A röpirat Hitler diktatúrájától, a „Diktatur des Bösen”[1]-től és Goebbels német nép elleni propaganda-hadjáratától óv, amely elkábítja és megmérgezi az értelmet. Felhívja a figyelmet, hogy fiatal férfiak százezreit küldik a keleti frontra olyan háborúba, amelyet eleve elveszítettek. A sok értelmetlenül elvesztegetett polgári életet emlegeti. A német katonák által legyilkolt nőket és gyerekeket.
Valóságos defetizmus, jegyzi meg Gudrun felháborodva. Micsoda zöldfülűek.
Honnan veszed, hogy fiatalok írták? Visszaadom neki a röpiratot. A pimasz hangnemből, a Führer iránti tisztelet hiányából, hogy nem respektálják az európai civilizációért vívott harcát, sorolja habozás nélkül. Szerintem az Arisztotelész- és Goethe-idézetek inkább kicsit merev, akadémiai stílust kölcsönöznek a szövegnek, szakítom félbe. Felpaprikázva folytatja. És veszik maguknak a bátorságot, hogy sokszorosítsák és terjesszék ezt a felségárulást. De nem marad el a büntetés. Guillotine alá velük!
Csodálkozom ezen a heves kirohanáson a pamflet szerzőivel szemben. Honnan jön ez az elvakultság, ez a mélységes gyűlölet?
Mindig azt tartottam, hogy minden felet meg kell hallgatni. Ez az undorító mocsok borzasztóan kínos helyzetbe hoz minket, mondja. Már az, hogy ilyesmi a házunkba kerülhet, árulónak bélyegez. Bármit csinálok a levéllel, gyanússá válok. Klaus tudja, hogy kell kezelni az ilyesmit, de amikor szükség van rá, soha sincs itthon, panaszkodik. Hiszen csak kiürítetted a postaládátokat, próbálom nyugtatni. A Führer nem így gondolkodik, vág vissza. Ha széttépem a röplapot, és lehúzom a vécén, azt úgy értelmezhetik, hogy el akarom titkolni, mert szimpatizálok vele. Akkor jelentsd be, próbálok praktikusan gondolkodni. Ha beviszem a röplapot a Gestapónak, hogy feljelentést tegyek, akkor elméletileg terjeszthetem a tartalmát útközben. Vagy összejátszhatok a gazfickókkal, és úgy próbálom menteni a bőrömet, hogy feljelentem a Führer elleni árulást. Akármit teszek, a mocsok mindenképpen hozzám tapad. Olyan piszkosnak érzem magam.
Bocsáss meg, mein Führer, suttogja kezét a melle előtt összekulcsolva. Szinte önkívületben van.
Cselekednem kell. Elkísérlek rögtön reggeli után, mondom, egy percig sem kell tűrnöd a kellemetlen röpiratot a házadban, te szegény. Magával ragad a lehetetlen helyzet. Felállunk az asztaltól, sietve elkészülünk, a legszebb utcai ruhánkat vesszük fel. Valamiért mindketten rövid fekete fátylas, szürke filckalapot viselünk. Felajánlom, hogy viszem a röplapot tartalmazó borítékot. De ezt bátran visszautasítja. A Gestapo főhadiszállása felé vezető úton végig úgy érzem, hogy lerí rólunk, hogy rosszat tettünk. Mindenütt a Gestapo embereit látom, és a fiúkra gondolok. Hogy nem veszíthetik el az anyjukat egy nyomorult röplap miatt. Ami nem több éretlen csínytevésnél. Gudrun se jobbra, se balra nem nézve szaporázza a lépteit, alig tudok lépést tartani vele. A Brienner Strasséhoz érve alig kapok levegőt. Ő azonban minden lassítás nélkül elhalad a húszas szám mellett. Utánairamodom a főhadiszállás mögötti elegáns Luitpold Kávéházba.
Nem kellemes arra gondolni, mi folyhat odabent. A kávéházat láthatóan a tisztek, az üzletemberek és az előkelőbb hölgyek látogatják.
Jól érzem magam a nagy légterű környezetben és a visszafogott hangulatban, miközben kulturált pincérek szolgálnak ki. Szükségünk van egy kis szíverősítőre, jelenti ki Gudrun, és két konyakot rendel, a jegyeket előre elkérik tőle. Nem szoktam ilyen korán alkoholt inni, de szolidaritásból csatlakozom hozzá ebben a feldúlt állapotában. Mivel félek, hogy valaki meghallja, nem merem megkérdezni, miért itt ülünk ahelyett, hogy a Gestapo központjában feljelentenénk az államellenes cselekedetet. Gudrun paranoiás viselkedése rám is átragad. Megint a gyengeség jele. Nem követtünk el semmi törvénybe ütközőt. Körülnézek a helyiségben. Hiába keresek Luftwaffe-egyenruhát, amelyben a legnagyobb a bizodalmam. Aztán elkapom a tekintetem. Kíváncsiságommal nem akarok gyanút kelteni. Gudrun néhány bankjegyet tesz az asztalra, aztán hirtelen mozdulattal feláll, mintha menekülne. A blúza alá rejtett röplap elől akar elszaladni. A konyakom szinte érintetlenül áll az asztalon.
A kávéházból kifelé azt javaslom, menjünk haza. Nem járkálhat a röplappal az óvárosban, ahol bármikor megállíthatja a rendőrség. Bár senki sem gyanúsítaná, hiszen egész megjelenése egyértelműen jelzi, hogy a társadalom legfelső rétegéhez tartozik.
Tanácstalanul megtorpan, képtelenség kapcsolatot teremteni vele. Karon fogom, és magammal cipelem. Kitépi magát a szorításomból. Nem szereti, ha vezetik. Mi lesz, ha megállítanak és megkérnek, hogy kövessük őket? – suttogom. Hatalmába kerít a pánik. Mezítelennek érzem magam. A testem világít a ruhámon át. Miért is kellett egy háborúban álló országba jönnöm? A hamuból a tűzbe érkeztem. Mit gondoltam, mit találok itt? A szárnyaszegett hősömet? Elindulunk visszafelé a folyó irányába. A röpirat megfoszt minket a beszélgetés lehetőségétől. Képtelen vagyok élvezni a napsütést és a város építészeti szépségeit. A München feletti ég mély szakadékra hasonlít. Milyen hatalmas lehet egy ilyen jelentéktelen kis írás. Már bánom, hogy nem olvastam el figyelmesebben. Túl gyenge voltam, hogy szembesüljek a tartalmával.
Gyorsan átfutottam a csupasz tényeket a zsidók százezreinek bestiális megöléséről a meghódított Lengyelországban.
„Borzalmas, emberi méltóság elleni gaztett.” Átsiklottam a német nép elleni vádak fölött, hogy apátiájukkal bátorítják a fasiszta bűnözőket, és lehetőséget teremtenek nekik, hogy folytassák a gyilkolást. Ezek az áldozatok nem csupán együttérzést keltenek a lakosságban, hanem arra is késztetik őket, hogy szembesüljenek cinkosságukkal. „Minden egyes ember szent kötelessége kiirtani ezeket a szörnyetegeket.”
Akaratom ellenére becsmérlő mondatok fészkelték be magukat a tudatomba. Fogalmam sincs, hogy higgyek-e nekik. Pedig általában meg tudom őrizni a hidegvéremet.
Az a különös érzésem támad, hogy megfertőzött a félelem egy titokzatos hatalomtól, egy gonosz szellemtől, amely alattomban működik. Szétszóródik a levegőben, amit belélegzem. Ugyanabban a hajszolt tempóban haladunk, egy szusszanásnyira sem állunk meg. Egy szót sem szólunk egymáshoz. A környezet valószerűtlen. A folyó nem folyó, ahogy a híd sem híd. Már nem érzékelem, hol vagyok, melyik városban, melyik országban. Amikor a súlyos bejárati ajtó becsapódik a hátunk mögött, megkönnyebbülten felsóhajtok. A félelem azonban nem ismer határokat. Egyetlen fal vagy rácsos kapu sem tudja feltartóztatni. Vajon ez a gyász álruhában? Vajon az eget ostromló zuhanását magába szippantja, majd feloldja a félelem? Máris névtelen ismeretlenné változott? A fronton lévő, fakereszttel jelölt sírja ellenére, amelyre az életkorát vésték. Mindössze huszonkilenc év. Önkéntelenül követem Gudrunt a konyhába. Kizavarja a Ludmillákat. Azon nyomban leteszik a mosogatólavórt és a húsdarálót. Elfelejtettem, milyen napszak van. Megkér, hogy zárjam be utánuk az ajtót. Elfordítom a zárban a kulcsot. A zár szorul. Minden erőmre szükségem van.
Gudrun lopva körülnéz, még a plafonra is, mintha egy láthatatlan szem odafentről kémkedne utánunk. Blúza mély kivágásából előhúzza a röplapot. A mosogatóba teszi. Meggyújt egy gyufát, és a papírhoz érinti.
Az lángra kap, majd összezsugorodik. Egy pillanat alatt hamuvá válik. Megnyitja a csapot, és leöblíti. Mint valami megszállott sikálja tisztára a mosogatót. Olyan erővel, hogy a víz egészen a füléig felfröccsen. Gudrun, csuromvíz leszel, nyugtatom. Kimerülten egy székre rogy. Ausradiert,[2] ez a pamflet sohasem volt ebben a házban, sohasem létezett. De reggel ott legyeztél vele a Ludmillák orra előtt, vetem közbe. Le kell tagadniuk azt, amit a saját szemükkel láttak. Gudrun arca lázban ég. Klaus nem tudhatja meg, ígérd meg, könyörög. Eszembe sem jutna elárulni neki. Egyetlen szó sem hagyja el a számat.
Ha az élet valamire megtanított, akkor az a titoktartás, nyugtatom meg. Jól érzem magam a támasz és segítő szerepkörben.
Tisztázódik a helyzetem. Ott volt az a fehér felirat a kőfalon, pont mielőtt hazaértünk, panaszkodik, „Freiheit”,[3] írta valaki fehér nagybetűkkel. Már attól bűnösnek érzem magam, hogy láttam a szégyentelen szót. El kellett rohannom, amilyen messze csak tudtam. De belém hasított. Ó, bárcsak ne láttam volna. Arcát a kezébe temeti. Hiszen ez csak egy szó. Ugyanaz az ostoba, gyerekes csínytevés, mondom, és kezdem megérteni, miért haladt el olyan különös sietséggel a Gestapo központja mellett. Fertőzésforrás, amit rögtön el kell távolítani. Nem maradhatott és mérgezheti meg a törvénytisztelő néptársak levegőjét. Hisztérikus reakciója véget vet a pánikrohamomnak. Csodálkozom, hogy nem vettem észre a tiltott szót. Megpróbálok az értelmére hatni.
Nem éppen a germán nép szabadságáért harcol a Führer a keleti fronton? – kérdezem.
Az a szó nem állhat egymagában, mondja, kiszakítva a szövegkörnyezetből a Führer és a Volk[4] kigúnyolása. Meglep, hogy ennyire érzékeny, ennyire zokon vesz egy szót, egy írást.
[1] A gonosz diktatúrája.
[2] Kitörölve.
[3] Szabadság.
[4] Nép.
