A Harkivi napló a háború élő közvetítése egy lakásból, vagyis egy olyan nézőpontból, ami személyes, közeli, sebezhető és megrendítő. Geraszimov vállalása nem lehet más, mint az események leírása, ami nélkülözi az újraírást és a hosszabb távot, vagyis az irodalmi munkát. “Nem a trauma volt az oka annak, hogy naplót kezdtem írni, hanem a szorongás, ami a nagyfokú meglepetéssel és hitetlenséggel keveredett, mert errefelé senki nem gondolta, hogy ez megtörténhet. Az irrealitás nyomasztó érzése lett úrrá rajtunk, ami még mindig nem múlt el teljesen. Még mindig, mikor ránézek valami különösen borzalmas dologra, például egy valamikori lakóépület nyolcadik emeletéről lelógó betonlapra, egy fa legfelső ágain lógó virágos függönyre, egy véres csizmára a törmelékkupacon, úgy érzem, csak rosszat álmodom.
Ezek a dolgok nem történhetnek meg a huszonegyedik században.
Ezt az érzést próbáltam feldolgozni, de ez eleve feldolgozhatatlan” - válaszolta Geraszimov a Libri kiadói csoport hivatalos blogjának, a Nyugati térnek.
“Ez a könyv szokatlan gyorsasággal született. Nem véletlenül, hiszen gyorsan kell írnod, ha éppen bombákat szórnak rád, és repeszdarabok szálldosnak a fejed körül. Még akkor is, ha egy-két órára abbamarad a bombázás és a lövöldözés, gyorsnak kell lenned, ha le akarod írni mindazokat a tapasztalatokat, tényeket és részleteket, amelyek máskülönben örökre elillannának” - írja Geraszimov a könyve előszavában, majd később így folytatja: “A sietős írásnak egyaránt vannak előnyei és hátrányai. A legnagyobb előny, hogy az ember ilyenkor hajlamosabb jóval őszintébb lenni, mert egyszerűen nincs rá ideje, hogy elmismásolja a dolgokat. Ehhez ugyanis idő kell. Minden hazugság egy újabb emelet, amelyet a látott és érzett dolgok talapzatára építünk. A hátránya ugyanakkor, hogy az ember olykor nem látja a fától az erdőt, vagyis nem veszi észre a nagyobb összefüggéseket.”
A könyv nem akar más lenni, mint amit a cím sugall, leírása annak, ahogy a saját és környezeted élete egyik napról a másikra radikálisan megváltozik: a pusztítás, a halál története, amelyben az elbeszélő is alárendelt, tehetetlen áldozattá válik.
A napló egyszerre nyújt betekintést az ott élők lehetetlen életébe, reflektál a politikai és társadalmi helyzetre, valamint játékba hozza az emlékezetet. A valós idejű elbeszélés teszi megrázóvá és kikerülhetetlenné a könyvet. Az Ukrajnával foglalkozó antropológus, a St. Andrews-i Egyetem kutatója, a 2014 óta az országban dolgozó Vonnák Diána a vele készített interjúnkban azt hangsúlyozta, hogy Ukrajnát ne az orosz agresszor nézőpontjából, hanem saját jogán értsük meg. Geraszimov naplója ebben segít.
Ukrajna történetét szovjet és orosz nézőpontból ismerjük, vagyis az agresszoréból. 2014 óta fontos változások történtek Ukrajnában, amit három hete megtámadott Vlagyimir Putyin orosz elnök. Az Ukrajna-szakértőt kérdeztük.
Tovább olvasokFebruár végén, a háború első napjaiban azt vettem észre, hogy az alapvetően rövid, vicces kihívások, szívatások és éneklések által népszerűvé vált TikTokon megjelent a háború. Az egyik felhasználó a hatodik emeleti lakása ablakán kamerázott ki: az utcán pár ember futólépésben, behúzott nyakkal közlekedett, miközben a távolból rakéták süvítését és becsapódását lehetett hallani. Az ő hatodik emeleti nézőpontja az én hatodik emeleti nézőpontom volt.
Sokféle könyvet olvastam már háborúkról, de azok időben mindig távol estek: az események, a beszámolók vagy egyszerűen az olvasás időpontja. A kilencvenes évek elején az Öbölháborút már az esti híradókban követtük, a délszláv háború repülőit mi is hallottuk, illetve ismerősök is meséltek a vajdasági helyzetről, majd a nyaralásaink során később első kézből láthattuk a pusztítást. Az Arab tavasz esetében már kiemelten fontos volt a közösségi média, azon belül is a Twitter.
Geraszimov azt csinálja, amit a közösségi média világában egy író tehet: a lehető leggyorsabban közvetít az eseményekről, felelősen és pontosan.
Pár hete meglátták a kezemben a Harkivi naplót, és az a cinikus reakció érkezett, hogy gyorsan le akarnak húzni minden bőrt a háborúról, mintha a háborút is monetizálni lehetne, ahogy az Instagramon egy influenszer teszi az életével. A tét ennél sokkal nagyobb: nemcsak az író saját élete, hanem egy nemzeté. A kegyetlenség és a pusztítás felfoghatatlan, mindenki a saját eszközeivel vívja a háborút, Geraszimov azzal, hogy Ukrajna története az ő nézőpontjából legyen látható.
Az itt és most megértése nyilvánvalóan rendkívül fontos egy ilyen helyzetben, de ezt a feladatot a világ különböző médiumai elvégzik, viszont épp ezért a szemtanú elbeszélése számomra különösen értékes. Február 24-e óta nemcsak a magyar, hanem a világ összes közéleti újságja percről-percre tudósít az eseményekről videobeszámolókkal, helyszíni riportokkal. A háború része, hogy az oroszok és az ukránok is uralni akarják a nagy narratív keretet, amely a rengeteg katonai és civil áldozattal járó eseménysorozatot meghatározzák. A médiát alapvetően politikai és katonai megszólalások uralják, az Ukrajnában élő civil lakosság hangja alig hallatszik.
A nagy narratív keret maga is fikció abban az értelemben, hogy elbeszélői nézőpontok versenyeznek egymással, amelyek a mai mediatizált térben maguk is fikcionalizáltak. Az agresszor oroszok kiépített dezinformációs hálózattal, amely egyébként a magyar állami médiában is kritikátlanul megjelenik. Aki a nagy történetet uralja, az mindent vihet - ez látszik kívülről, és ezért például a deep fake Klicskótól a kamu fotós beszámolókon át mindennel találkozhattunk már a háború kitörése óta. A történeteket a politikai közösségek kisajátítják vagy átalakítják, hogy saját elbeszélésük részét képezzék, és ez Magyarországon sincsen máshogy.
Szergek Geraszimov könyvére ezért is van szükség: hiteles szemtanúként mutatja be a háború első két hónapjának történetét egy tök átlagos társasház egyik lakásából. Talán empátiát is tanulhatunk.
Geraszimov nem gyűlölni akarja az oroszokat, a két nép közötti kapcsolat nyelvileg és kulturálisan is természetes neki. A háború első heteiben rokonaim barátai közül nemcsak Budapestre menekültek, hanem volt olyan, aki családjával Ukrajnából Moszkvába kellett meneküljön az orosz hadsereg elől. Ennyire összetett a probléma. A szerző nem volt rajongója Zelenszkij elnöknek, viszont láttatja, hogyan vált államférfivá, de megmutatja azt is, hogy nem megkérdőjelezhetetlen: a napló végére nyilvánvaló lesz az író számára, hogy a kormánya pontosan tudta, mikor és hol támadnak az oroszok, de mivel nem akartak pánikot kelteni, nem adtak erről hírt, és emiatt sok civil áldozat hunyt el.
Harkiv ostromáról számol be Szergej Geraszimov író könyve, a Harkivi napló, amely a Könyvhétre magyarul is megjelenik Bartók Imre fordításában.
A könyv nem válik oroszellenes pamfletté, de Geraszimov a két nép közötti különbségekről is beszél, amit persze a helyzethez illő reflexiókkal kell kezelnünk. Szerinte az oroszok olyanok, hogy ha eléjük tesznek egy vonalas papírt, akkor bármit leírnak, amit diktálnak nekik, míg az ukránok rögtön más felületre kezdenek írni, majd ha ezért megbüntetik őket, széttépik a lapot. Nem véletlen, mondja, hogy az elmúlt harminc évben mindhárom ukrán forradalmat az előzte meg, hogy valaki rájuk akarta erőltetni a maga vonalazatt papírját. “Megölhetnek bennünket, de senki sem kényszeríthet rá, hogy olyasmit írjunk le, amit nem akarunk”.
A Harkivi napló segít megérteni azt, hogy nem elsősorban a nagy történetek a meghatározóak a háborúban, hanem az egészen aprók vagy hétköznapiak. Például az, hogy a szerző megakadályozza annak a két rózsabokornak az elpusztítását, amit az anyja úgy szeretett. És a szabadsága miatt teheti meg ezt.
Az Ukrajnában élők hazájukért, az otthonaikért, a hétköznapjaikért harcolnak: innen talán megérthető, hogy miért támogatja a világ fegyverekkel a harcaikat.
Valaki a lakásában fallabdázik, más minden nap sorban áll, egy férfi a kilencedikről kötélen ereszkedik le a nyolcadik emeleten lévő lakásába, Geraszimov ír. A napló arra is választ ad, hogy a béke jobb a jelenlegi helyzetnél, de az is érthetővé válik, hogy minden nemzet szuverenitása kiemelten fontos, és nem lehet különböző indokok következtében megtámadni más országokat.
A háború a saját emlékezethez való viszonyt is újraírja, ahogy megsemmisülnek épületek, sportpályák vagy középületek. Geraszimov tekintetén keresztül azt is érzékelhetjük, ahogy elpusztul az épített környezet, és helyét a rom és a hullák veszik át. Mindez borzasztó hidegben történik, amivel önmagában nehéz egy ilyen helyzetben megküzdeni, kabátokban alszanak, matracokkal fedik be az ablakokat, hősugárzókat működtetnek. Valaki a lakásában, valaki a pincékben vagy az óvóhelyeken igyekszik túlélni a rakétatámadásokat.
A Harkivi napló nem gondolkodik a napló műfaján, nem akar paradigmát váltani, nem játszik a nézőponttal, hanem azt adja, amit a cím is vállal: dokumentálja egy szemtanú életét. Ha valaki nem követte a háború napi történéseit, akkor ezzel elkezdheti. Ha valaki napi szinten követte, az a térképek, halálozási és katonai adatok után eggyel közelebb engedheti magához a háború nézőpontját, hogy ne csak értse, hanem érezze is, minek vannak kitéve az Ukrajnában élő civilek. Geraszimov könyve a mostnak készült, nem az örökkévalónak, és ez kivételesen előnyére válik a kész műnek.
