A fordítói előszóban szó esik róla, hogy Frida Kahlo körül komoly kultusz alakult ki az utóbbi években, a portréja rengeteg helyről köszön vissza, sokan magukon viselik vagy az otthonaikban tartják a hozzá kötődő kultusztárgyakat. Mit gondolsz, mi lehet az oka ennek a nem múló Frida-láznak? Vajon miért övezi a személyét ekkora érdeklődés?
Épp a napokban nyílt egy kiállítás Los Angelesben, a Sunset Bulevardon, „Immersive Frida Kahlo” címmel, ahol az összes falra folyamatosan vetítenek, álomi zene szól, és mindenhonnan az ő fénykép- vagy festményarca nézi a térfilmfestménybe lépő látogatót, újraértelmezve a művészmozi fogalmát; múzeumokban láttam már hasonló installációkat, ismerem a hipnotikus lebegést, amit egy ilyen színes-hangos tér óhatatlanul létrehoz – lehet, hogy ez a kiállítások jövője? Csak azért mesélek most erről, mert Frida ezt a különös hatást minden mozis varázslat nélkül is meg tudta teremteni: a képei azonnal magukba rántanak, nem tudjuk levenni róluk a szemünket, hiszen egyszerre gyöngédek és brutálisak, szépek és ijesztőek, bohéman színesek és kopáran végletesek. Tanulságos az is, hogy a Fridáról készült fotókat még egy ilyen technikai csodavilágban is változtatás nélkül kivetítik, ez pedig azt mutatja, hogy
élet és mű most már véglegesen azonosult egymással, nem lehet szétválasztani a kettőt
– és ez a legnagyobb vonzereje ma, a személyes és hiteles igazság ígérete egy illúziókkal és álvalóságokkal tele világban. Azt, hogy milyen fontos a személyesség hitele, éppen ez az újféle, illuzórikus, festmények nélküli kiállítás és film nélküli mozi mutatja meg a legjobban. (Korábban egyébként Van Goghnak a testi-lelki szenvedés másik mártírjának a képtörténetével kezdődött ez a tér-művészmozi, ez is beszédes.) Fotográfus lányaként (és egy időben segédjeként) Frida pontosan tudta, hogyan kell beöltözni és beállni egy portréhoz a legnagyobb hatás érdekében, és ez, természetes szépségével és a szeméből sugárzó értelemmel, lázadással és szenvedéssel együtt, olyan kombináció, hogy soha nem tudjuk kivonni magunkat a hatása alól. Korábban talán a határokat áttörő feminizmusa volt a legvonzóbb, máskor a népi gyökerekhez való visszanyúlása, megint máskor a forradalmi hevülete, de most, úgy érzem, a valóság izzása az, amely ilyen átütő erővel érint meg bennünket.
Számodra mit tett hozzá a Frida Kahlóról kialakult képhez, illetve a műveihez fűződő személyes viszonyodhoz a napló magyarra fordítása?
Minden napló kultusztárgy, kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy a művész közülünk való volt – hiába sokszorozódott meg most már magyarul is ezerszeresen ez a legintimebb titkos tulajdon, mégis mindenki egyedül a magáénak érzi, mert általa sokkal erősebben azonosulhat az alkotóval, mint bármilyen kép előtt – hiszen lapozás közben együtt sodródunk a belső eseményekkel mi magunk is, és a folyamatában ragadhatjuk meg a lelki formálódást, a belső világ megjelenítését, kibontakozását. Nagyon szeretem a naplókat, egy időben magam is vezettem efféle alkotáslélektani jegyzeteket, és boldog amatőr gyűjtője vagyok a reprint feljegyzéseknek (Weöres, Arany, Nemes Nagy rajzos-kéziratos könyvecskéinek). Frida közelebb került hozzám, mint bármikor – nemcsak azért, mert a kézírását sillabizálgatva, a privát rajzait bámulva elvesztettem az időérzékemet, és átléptem a tükrön (az övén, az enyémen), hanem azért is, mert, mint minden műfordító, a lélegzetemből adtam neki, rajtam át beszélt – olyan ez, és Frida esetében különösen jó a hasonlat, mint egy nagyon intim páros tánc, ahol hol elválnak, hol egybeforrnak a táncosok. Nyilván ez – különösen versfordítás esetében – azzal jár, hogy hol egyikük, hol másikuk arcát látja jobban az olvasó, de ez itt kicsit sem baj, hiszen ezúttal az eredeti szöveget is sorról sorra megnézheti. Ebben a naplóban a képek nélkül nem úgy élnek a szavak, mint az írás-kép egyidejűségében, úgyhogy a magyar szöveg inkább csak segédegyenes, mint cél. Nem a fordítás a lényeg itt, hanem az élmény.
Frida Kahlo nemcsak híres festőművész volt, hanem igazi ikon is. Nézz bele ezekbe a felvétekbe, amelyeken ő maga és a férje látható, valamint az otthonuk, a La Casa Azul is.
Tovább olvasokFrida Kahlo elsősorban szuggesztív önarcképeiről ismert. Ha ezt a naplót egyfajta irodalmi önarcképnek tekintjük, akkor szerinted mi a viszonya a festményeken visszaköszönő arcnak és ennek a költői, töredékes szövegfolyamnak?
A napló Fridája néhol törékenyebb, mint a megkonstruált arcai (főleg a végletes szerelmében tűnik kiszolgáltatottnak), de tanulságos, hogy még itt is, amikor csak önmagának tartozik elszámolással, mennyire kézben tartja az életét, még csapongásában is fegyelmezett. Engem nagyon megragadott az a gyöngédség, ami a világhoz való költői viszonyából sugárzik, ahogy a szavakkal bánik, az egészen kivételes, szinte szinesztéziás élmény, a hangzással ugyanúgy játszik, mint a képein a színekkel. Az is feltűnt, hogy
a naplóírás pillanataiban – a magányos befele figyelés idején – időnként mégiscsak átengedi magát a szenvedélynek,
talán a gyógyszerek hatására is, és ilyenkor nemcsak lihegő szerelmi vallomásokat vet papírra, hanem a világképét alakító gondolatokról is beszél – és itt nem a kommunista világnézetéről beszélek elsősorban (ez szintén hangsúlyos elem, főleg az élete vége felé, amikor erősen kapaszkodott egy ügybe, hogy érezze, érdemes tovább szenvednie, van miért élnie), hanem arról, amit a tudomány számára egyelőre még megfoghatatlan, egzakt módon leírhatatlan összefüggésekről megsejt. Ezek túlmutatnak a rögzíthetőség keretein, a rajzokkal és a szöveg írásképének változásaival (a kihúzásokkal, a törlésekkel, a nagybetűk és a színek használatával), illetve az ezekből levonható érzelmi-lélektani tanulságokkal állnak rokonságban.
Ha jól tudom, ebben a formában először jelent meg a teljes napló magyarul. Mennyire jelentett kihívást az, hogy egy ilyen szabadon áramló szövegről van szó, ami inkább érzések, benyomások, emlékek álomszerű lenyomata, nem pedig klasszikus naplószöveg?
Költőként ez a legjobb, hiszen olyan
az egész napló, mint egy töredékekből, kis szövegegységekből összeálló verseskötet.
Nagyon örültem ennek a fordítói szabadságnak, és már olvasás közben érzékeltem ennek a csodáját: minden oldal új meglepetést tartogat, teljesen kiszámíthatatlan, hogy mit fogunk olvasni legközelebb, politikai manifesztót, orvosi jegyzéket, verset, szerelmes levelet vagy éppen festékkészítési receptet. Épp ezért ez a könyvecske különösen kínálja magát a szakaszos olvasásra, jó elvinni magunkkal és itt-ott beleolvasva, vagy éppen csak a képeket megnézve eltűnődni. És persze utánzásra is csábít, arra, hogy nekünk is legyen egy ilyen szabadötlet-jegyzékünk, ilyen színes és izgalmas saját vázlatkönyvecskénk.
Szeptemberben egy grandiózus album jelenik meg Frida Kahlo életéről és műveiről angolul. A Frida Kahlo. The Complete Paintings című könyvben az alkotó 152 festménye lesz látható.
Tovább olvasokCaren Cordero Reiman egyenesen arról ír A képzelet művészete című szövegében, hogy Frida Kahlo új logikát teremtett, új nyelvtant alakított ki a naplóban. Hogyan lehetett a fordítás során ráérezni erre az ösztönös, asszociációs logikára?
Eltartott egy ideig, amíg ráéreztem, sok időt töltöttem a szöveggel, mert meg-megtorpantott, ha valami nem volt egészen világos – és egy ilyesféle magán-naplóban mi lehet teljesen egyértelmű? A ritmuson, a szójátékokon vagy a szókimondóbb részeken is sokat gondolkodtam, ezeknek nyilván lehet másféle megoldásuk is – az előszóban egyenesen arra biztatok mindenkit, hogy fordítsa le magának a számára legizgalmasabb részeket. Én főleg angol közvetítő nyelvet használtam, de szóról szóra elolvastam és (először nyersben) lefordítottam az eredetit is a kéziratból, sokszor frusztráló volt, hogy maradnak homályos szöveghelyek – de talán már maga Frida sem tudná mindenről megmondani, hogy mi a pontos értelme. Inkább költészet ez, mint bármi más. Színek és évek, ahogy Kaffka Margit mondaná, és ezért egy leheletnyivel kevésbé zavarnak azok az utólag észrevett hibák, amelyek még a szerkesztési folyamat ellenére is benne maradtak (részemről) a kötetben. Így, ezekkel az esendőségekkel egész a napló, az áthúzandókkal és az átírandókkal, mert minél többet gondolkodunk rajta, minél intenzívebben foglalkoztat minket, annál jobb.
A képek és a szavak összemosódnak a naplóban: különböző színű tintákkal írt szövegek vannak, olykor vázlatok, egész oldalas rajzok ékelődnek közbe, máskor kihúzott, átírt szavakat, sorokat is látni. Mennyiben segítették a fordítói munkát a képek, a napló festői részei? Hogyan kapcsolódnak össze a nyelvi és a vizuális elemek?
Néha kapcsolódnak, néha nem – sőt, sokszor szavak vannak a képen (ahogy Frida kész festményein is), ráadásul a szavak konkrét színének is szerepe van, és akár az is meghatározhatja a tartalmat, hogy aznap milyen színű tintát választott Kahlo az íráshoz. Megvalósult és csak képzeletben létező festmények vázlatait is láthatjuk, sajátkép-magyarázatokat is olvashatunk (a legmegrázóbb – mert legszebb – A két Frida eredetét elmondó gyerekkori élmény leírása), a kedvencem pedig az a pont, ahol az oldal jó részét csak annyi foglalja el: DIEGO.
Kimeríthetetlen kincsesbánya ez, szerintem sok költőt és festőt megihlet majd, akár minden oldalról egy újabb oldalnyi verset lehetne írni, a lehetséges képekről nem is beszélve.
Az előszóban azt írod, rögtön első olvasásra kiderült számodra, hogy Frida Kahlo költő volt, méghozzá nem is akármilyen. Milyen költőnek látod őt a naplóban lévő szövegek alapján?
Frida nagyon szeretett énekelni, rengeteg balladát tudott fejből, és alighanem át is költhette, tovább is gondolhatta éneklés közben a dallamokat és a szöveget. Ez az ösztönös képesség, kombinálva az olvasottságával és a festői látásával, meg azzal a határozottsággal, ahogy a színekkel és a szavakkal bánt, simán felteszik őt a költészet térképére – nem itt alkotott jelentőset, de a hangja nem felejthető, a dallamos szövegek az életmű részét képezik. Azt mondta egyszer a szürrealizmusról, hogy ez voltaképpen az ő valósága. A naplószöveg is az ő valósága, a vers is az ő valósága, bármilyen asszociatív és csapongó és vázlatos legyen is, mert mindig volt mondanivalója, és azt kevés szóval is képes volt közvetíteni. Szövegekkel haladt előre a rejtélyek labirintusában, és szövegekkel alkotta meg magát, mielőtt festeni kezdett volna. Kimondta, amit gondolt – és amit mondott, az maga volt a vers: szabad és színes és szenvedélyes, mindig szellemes és a legtöbbször szép is. A napló felemeli és feleletre készteti az olvasót.
A kötet a Poketnél jelent meg.
