Hordozhatjuk-e magunkban a családi múltat akkor is, ha nem tudunk róla semmit?
– ez a központi kérdése Elif Shafak új regényének, amely a transzgenerációs traumák problémáját a fák történetein keresztül magyarázza el nekünk. Az Eltűnt fák szigete számos jelenleg is fontos és aktuális témát sűrít magába, megjelenik benne többek közt a háború, a társadalmi megosztottság, a klímaválság és a kivándorlás problematikája is, a történet fókuszában azonban mindvégig a múlt feltárásának és feldolgozásának elkerülhetetlensége áll.
Elif Shafak új regénye, az Eltűnt fák szigete a 70-es években, a görög és a török Ciprus határán, Nicosiában játszódik, ahol elszabadul a pokol. Egy görög fiú és egy török lány mégis szerelembe esik. Olvass bele!
„A fák ideje olyan, mint a történetek ideje – és akárcsak egy történet, egy fa sem tökéletesen egyenes vonalakban, hibátlan ívekben vagy pontos szögekben nő, hanem fantasztikus alakokba hajlik és csavarodik és ágazik el, a csoda ágait és az új gondolat íveit hajtja ki.” Elif Shafak regénye maga is úgy épül fel, mint egy fa, a történet folyamatosan csavarodik, tekeredik és elágazik, a fókusz pedig állandóan változik, hol a gyökereken, hol a törzsön, hol az ágakon van, hol pedig az egész ökoszisztémát vizsgáljuk a maga egészében. A könyv elbeszélője maga is egy fa, egészen pontosan egy fügefa. Egy szigetről mesél nekünk, amely a Földközi-tenger legtávolabbi szegletében helyezkedik el, három kontinens – Európa, Afrika és Ázsia – metszéspontjában. Ez a sziget Ciprus, amelyet nemcsak szimbolikusan, de valóságosan is két részre vágtak, egy északira és egy délire, és ahol magát a fővárost is egy demarkációs vonal osztja meg. „Ez Európa utolsó kettéosztott városa. A szülővárosom.”
A regény cselekménye két szálon játszódik, az egyik a 2010-es évek Angliájában, a másik a 70-es évek Ciprusán. A két szálat egy szerelem és egy veszteség története fűzi össze. A múltbeli szál a sziget történetének egyik legvéresebb és legborzalmasabb időszakához kötődik. A megosztott, ellenségeskedő társadalomban a török Defne és a görög Kosztasz titokban egymásba szeretnek. Mivel bujkálniuk kell a családjaik és ismerőseik elől, egy Boldog Füge nevű étteremben találkozgatnak, amelynek közepén egy gyönyörű fügefa áll, és amelynek tulajdonosai, Yusuf és Yorgosz szintén annak ellenére találtak egymásra, hogy az egyikük török, a másikuk pedig görög. A varázslatos hangulatú taverna egy valódi oázis az erőszakkal, előítéletekkel és gyűlölködéssel terhes városban. Egy nap azonban a feszültség kirobban, a törökök megszállják a szigetet és tragikus háború kezdődik, amelyben mind a törökök, mind pedig a görögök rengeteg veszteséget szenvednek el. És ahogyan a sziget kettészakad, úgy a szerelmesek is elszakadnak, hogy aztán sok évvel később, már felnőttként találjanak újra egymásra. Éppen akkor, amikor Cipruson megkezdődik a múlt feltárása és feldolgozása.
A történet másik szála már közelebb van a jelenünkhöz. Ennek a főszereplője Defne és Kosztasz lánya, a tizenhat éves Ada, aki már Angliában született és nőtt fel. Ada, akinek a neve szigetet jelent, mély gyászban van, elveszítette édesanyját. És miközben magányos szigetként próbálja túlélni a mindennapokat az iskolában, a téli szünet előtti utolsó órán váratlanul és kontrollálhatatlanul kitör belőle egy hosszú üvöltés, ami miatt aztán nemcsak az osztálytársai kezdik piszkálni, de ami videóformában az interneten is terjedni kezd. Az üvöltés és egy váratlan rokonlátogatás hatására
Adát egyre inkább érdekelni kezdi a családi múlt, a szülei és Ciprus története, mert úgy érzi, érez valami olyan fájdalmat magában, amiről nem is tudja, pontosan micsoda.
„A múltban sokszor gyanította, hogy olyan szomorúságot hordoz magában, ami nem teljesen az övé. A természettudomány-órán tanulták, hogy mindenki örökölt egy kromoszómát az anyjától és egyet az apjától – hosszú DNS-láncokat több ezer génnel, amelyeket neuronok milliárdjai építenek fel trillióféleképpen kapcsolódva egymáshoz. (…) De ez sem adott választ arra az égető kérdésre, hogy egy olyan mérhetetlen dolgot, mint a bánat, szintén lehetséges-e örökölni?”
Ada és szülei történetét a fügefa narrátor kapcsolja össze. Kosztasz, aki a növények szakértője, a valaha olyan nyüzsgő és élettel teli Boldog Füge tavernából magával visz egy ágat, amikor Defnével kiköltöznek Angliába. Gyökerezteti, majd elülteti az új otthonukban, ahol aztán tovább él és virágzik a fa, még ha nem is őshonos abban a tájban. A fügefa történetén keresztül Elif Shafak a kivándorlás témájáról is mesél ebben a könyvben, feltéve azokat a kérdéseket, hogy vajon lehet-e máshol is gyökeret verni, mint ahol az ember szülőföldje van, hogy megmarad-e örökké a hiányérzet a kivándorlókban és az utódaikban, illetve, hogy milyen szakadék alakul ki azok között, akik a bajban is otthon maradnak és azok közt, akik elmenekülnek. „Mert meghaltam, mármint meghalt az a fa, ami Cipruson voltam. De a levágott ág, ami szintén én vagyok, túlélte. (…) És ebből a klónból hajtottam ki új otthonomban, Londonban. Az ágaim elhelyezkedése nem pontosan ugyanaz volt, de minden más részletben hasonlóak voltunk, a ciprusi valóm, és az az önmagam, akivé Angliában váltam. Az egyetlen különbség az, hogy többé már nem voltam boldog.”
Elif Shafak – ahogyan azt tőle megszokhattuk – ezúttal is sok-sok szimbólummal és érzékenységgel mesél az emberi kapcsolatok mélységeiről, a társadalomban rejlő ellenségeskedésről és együttérzésről, a generációk közötti különbségekről és a természet bölcsességéről.
Az eltűnt fák szigete más kontextusba helyezi az ember szerepét a Földön,
és megmutatja, hogyan működik az ökoszisztéma önvédelmi mechanizmusa, hogy milyen hálózatot alkotnak és mennyi tudás van a minket körülvevő növényzetben, és hogy milyen szerepe van az emlékezetnek az élet fejlődésében. Közben pedig a regény a sajátos szerkezetével és elbeszélési technikájával arra is rávilágít, hogy a valóság sohasem fekete-fehér, nem demarkációs vonalak választják el az igazat a hamistól, hanem az igazság egy rizóma, nézőpontok sokféleségéből áll össze, amelyek – akárcsak a növények gyökérzete a föld alatt – összetett módon kapcsolódnak egymáshoz.
