- Nem a trauma volt az oka annak, hogy naplót kezdett írni, hanem „a szorongás, ami a nagyfokú meglepetéssel és hitetlenséggel keveredett, mert errefelé senki nem gondolta, hogy ez megtörténhet”.
- Geraszimov szerint az irrealitás nyomasztó érzése még mindig nem múlt el teljesen: „Még mindig, mikor ránézek valami különösen borzalmas dologra, például egy valamikori lakóépület nyolcadik emeletéről lelógó betonlapra, egy fa legfelső ágain lógó virágos függönyre, egy véres csizmára a törmelékkupacon, úgy érzem, csak rosszat álmodom”.
- A háború előtti kapcsolatokról szólva kiemelte, hogy a Kelet-Ukrajnában élő ukránok többsége az oroszokat – a támadás megkezdéséig – a testvéreiknek tekintették. „Tehát pszichológiai értelemben ez a háború lehetetlen volt, még Donbász és a Krím után is”.
- Szerinte a háború teljesen elkerülhető lett volna: „Ha Putyin környezetében csak néhány őszinte ember lett volna, aki elég bátor ahhoz, hogy kimondja az igazságot (a legtöbben tudták az igazságot, hogy a leendő háború őrültség), akkor a háború nem kezdődött volna el. De mindegyikük gyávának bizonyult”.
- A mindennapjairól szólva elmondta, hogy általában nagyon korán kel, figyeli a robbanások hangját, és ha kellően távolról jönnek a zajok, akkor gyorsan leírja a legégetőbb, legfontosabb benyomásait. „Aztán történik valami, például egy áramszünet vagy valami hasonló, vagy egy különösen hangos robbanás, ami megrázza az épületet, és mindenki kiugrik az ágyból. Így marad abba az írás hirtelen egy ostrom közepén”.
- Geraszimov úgy véli, könyvében semmi sem volt száz százalékig tudatos, és életében először fordult elő vele, hogy egy fejezet befejezése után nem tudta, mi fog történni a következőben.
- Az író most is Harkivban tartózkodik, és bár az oroszokat kiszorították a városból, de ők mindent megtesznek, hogy visszatérhessenek. „Verseket fordítok, leírok néhány új élményt, online tanítom a diákjaimat, és sok apró, a túléléshez szükséges dolgot csinálok.”
A teljes interjút ITT olvashatjátok.
