A fájdalom akkor is öröklődik, ha a szülők sohasem beszélnek arról, miért menekültek el a hazájukból

Elif Shafak új regénye, az Eltűnt fák szigete a 70-es években, a görög és a török Ciprus határán, Nicosiában játszódik, ahol elszabadul a pokol. Egy görög fiú és egy török lány mégis szerelembe esik. Olvass bele!

Könyves Magazin | 2022. április 14. |
ELIF SHAFAK
Az eltűnt fák szigete
Ford.: Csáki-Sípos Kata, Nagy Marietta, Európa, 2022, 433 oldal
Elif Shafak: Az eltűnt fák szigete

Nicosia az egyetlen kettéosztott főváros a világon. Más nyelv, más írás, más emlékezet uralkodik a két oldalon - írja Elif Shafak új regényének elején. Mégis van, ami akadálytalanul jár át a görög és a török Ciprus határán: a szél, a madarak - és a szerelem. De mennyi esélye van a hetvenes években az egyik napról a másikra földi pokollá váló Nicosiában az elszabaduló erőszak közepette egy görög fiúnak, Kosztasznak, és egy török lánynak, Defnének, hogy felülírják a gyűlölet törvényét a szerelem törvényével?

Évtizedek telnek el, mire sorsuk beteljesedhet, ám az ezredforduló után új, választott hazájuk fővárosában, Londonban sem ereszti el őket a múltjuk. A traumák velük élnek. Lányuknak, a gimnazista Adának anyja halála után pedig azzal kell szembesülnie, hogy a fájdalom akkor is öröklődik, ha a szülők sohasem beszéltek arról, miért jöttek el Ciprusról. Kétséges, hogy fel lehet-e dolgozni a kettős identitás terhét tizenhat évesen. A Londonba érkező török nagynéni, Meryem mindent egy lapra tesz fel, amikor elmeséli a szülők történetét, amelyről egy ciprusi vendéglőből Londonba telepített és a téli vihar elől a föld melegébe menekített, elásott fügefa monológjából is értesülünk.

Elif Shafak: Az eltűnt fák szigete

Ezer tövis

Ciprus, a 2000-es évek eleje

Kosztasz Kazantzakisz komppal érkezett Észak­Ciprusra, mivel nem akart repülőre szállni. Bár a nyolcórás hajóút nem volt különösebben kimerítő, mégis zavart volt, és kifacsartnak érezte magát. Arra gyanakodott, hogy talán tengeribeteg lett. Az is lehet, hogy semmi köze a tengerhez, talán valami egészen másról volt szó. Lehet, hogy a teste gyorsabban reagált a történésekre, és az agya még nem tudta felfogni. 

Több mint huszonöt év után most tért vissza először a szülőföldjére.

Barna kordnadrágot viselt, lenvászon inget és sötétkék sportdzsekit. Fekete hullámos haját borzolta a szél, tekintete élénken fürkészte a kikötőt. A hömpölygő utasáradatba beleolvadva végighaladt a kikötőn, majd kisétált a rámpán. Annyira erősen szorította a korlátot, hogy egészen elfehéredtek az ujjpercei. Minden egyes másodperccel egyre nőtt a nyugtalansága. Az erős délutáni napsütésben hunyorogva szemügyre vette a közelében levő táblákat, de nem tudta értelmezni a török feliratokat, amelyek annyira különböztek a görögtől. Megpróbált kimenekülni a tömegből, de mindhiába. Akármerre fordult, mindenütt kisgyerekes családokat látott, amint babakocsit toltak maguk előtt, vagy a hőség dacára alaposan bebugyolált csecsemőket cipeltek. Követte a tömeget: úgy sodorta őt ez az emberáradat, mintha nem lett volna szilárd talaj a lába alatt, csupán levegő.

Sor került az útlevél-ellenőrzésre, ami a vártnál sokkal gyorsabban zajlott. A fiatal török rendőrtiszt rövid biccentéssel köszöntötte, miközben figyelmesen, de semmiképp sem tolakodóan szemügyre vette. Nem tett fel személyes jellegű kérdéseket, ami felettébb meglepte Kosztaszt. Gondolatban lejátszott néhány lehetséges forgatókönyvet a fogadtatásával kapcsolatban, és egészen az utolsó pillanatig volt benne némi félsz, hogy annak ellenére, hogy brit útlevél van a birtokában, talán nem fogják majd beengedni a sziget törökök által lakott részére.

Senki sem jött elé, hogy fogadja őt, és nem is feltételezte, hogy bárki ott lenne. Maga után vonszolta a bőröndjét, amelyben sokkal több felszerelés volt, mint ruha, majd megcélozta a város nyüzsgő utcáit. Nem találta szimpatikusnak a taxisor elején álló jármű tulajdonosának tekintetét, emiatt habozott kissé, és érdeklődést színlelt egy utcai árus portékái iránt, aki görögül komboloi-t, törökül tespih-et árult. Vörös korall, zöld smaragd, fekete ónix. Nem bírta megállni, és vett néhány achát imafüzért, csupán azért, hogy lekösse magát valamivel.

A soron következő taxi sofőrje kedvesnek tűnt, így Kosztasz megalkudott vele, mivel nem akarta, hogy  átverjék. Nem árulta el a férfinak, hogy tud egy kicsit törökül. A gyerekkorában felszedett török szavakat az ütött­kopott, molyette régi játékokhoz lehetett volna hasonlítani, amelyeket le akart porolni, hogy ellenőrizze, használhatóak-e, mielőtt ténylegesen bevetné őket.

Félórányi néma kocsikázás után megérkeztek Nicosiába. Az út mindkét oldalán új építésű házak sorakoztak. Mindenütt építkezések. Kosztasz végigjáratta a tekintetét a napsütötte, fényes tájon. Fenyőfák, ciprusok, olajfák és szentjánoskenyérfák álltak a sivatagos, tikkadt és egyszínű földben. A citrusfaültetvényeket kivágták, hogy legyen elég hely az elegáns villáknak és apartmanoknak, lakóépületeknek. Elszomorította ez a látvány: a sziget ezen része már nem az egykori zöldellő paradicsom benyomását keltette, mint hajdanában. Ciprust az ókorban „zöld szigetként” emlegették, amely a sűrű, áthatolhatatlan, vadregényes erdőiről volt híres. 

A fák hiánya a múltbeli végzetes döntésekre emlékeztetett.

A sofőr bekapcsolta a rádiót, anélkül hogy engedélyt kért volna rá. Török popzene áradt a hangszóróból. Kosztasz nagyot sóhajtott. Olyan ismerős volt számára ez a melódia, mint a testén található karcolások, bár a szöveg csupa talányt rejtett. Ám nem volt nehéz kitalálni a dal témáját. A világ ezen részén minden dal a szerelemről vagy a szerelmi bánatról szólt.

– Először jár itt? – tudakolta a taxisofőr angolul, és belenézett a visszapillantó tükörbe.

Kosztasz meghökkent, de csupán néhány másodpercig tartott ez a döbbenete.

– Igen is, meg nem is.

– Most akkor igen vagy nem?

– Annak idején… – vágott bele, és érezte, hogy valami forróság önti el a szívét. Egyetlen görög szomszédja sem lakott már itt. Az egykoron ismerős épületekben most csupa­csupa idegen lakott.

– Szóval a sziget ezen részén születtem, és itt nőttem fel.

– Maga görög?

A sofőr felszegte az állát. Kosztasz egy pillanatra úgy vélte, mintha a férfi szemében ellenséges fény villant volna. Hogy megtörje a feszült csöndet, előrehajolt, és témát váltott:

– És mondja, elkezdődött már a turistaszezon?

A sofőr lassan és óvatosan elmosolyodott, mint amikor egy összeszorított ököl szép lassan kinyílik.

– Igen, de te nem vagy turista, bátyám. Te idevalósi vagy.

Ez az egyszerű, mégis sokatmondó szó, hogy bátyám, váratlanul érkezett, és ott csüngött a levegőben kettejük között. Kosztasz nem mondott semmi mást, és a sofőr sem. 

Az elhangzottak bőven elegendők voltak ahhoz, hogy mindent tudjanak a másikról.

Az Afrodit Hotel kétemeletes, fehérre meszelt épület volt, amit egy élénk magenta színű murvafürt ölelt körül szorosan. A recepcióspultnál széles vállú, nagydarab, rózsás arcú nő állt, akinek a haját muszlimokra jellemző módon szorosan megkötött fejkendő takarta el. Balra tőle fűzfavesszőből font székben egy férfi  ült – feltehetően a férje –, és teát szürcsölt. Mögötte a falon mindenféle holmi: különböző méretű török zászlók, arab nyelvű imarészletek, rontásűző szemek, makramé növénytartók, képeslapok a világ legkülönfélébb tájairól, amiket a szálláshellyel elégedett vendégek küldtek visszajelzésképpen. Kosztasznak elegendő volt egyetlen pillantást vetnie erre a házaspárra, és azonnal megérezte, hogy bár feltehetően a férfi  a hely tulajdonosa, a felesége tartotta kezében a szálakat.

–  Jó napot! – üdvözölték. Tudta, hogy már várták.

–  Ön Mr. Kazantzakisz, ugye? Isten hozta! – csiripelte a nő, és mosoly terült el kerekded arcán. – Jól telt az utazás?

–  Nem volt rossz.

–  A legjobbkor jött Ciprusra. Mi szél hozta erre?

Számított erre a kérdésre, így előre készült válasszal. Ennek ellenére megtorpant.

–  A munka – felelte szűkszavúan.

–  Igen, hiszen tudós – állapította meg a nő, elnyújtva az utolsó szót, és érezni lehetett erős akcentusát. – A telefonbeszélgetésünk során azt mondta, hogy fákat tanulmányoz. Tudta, hogy minden szobánkat különböző fákról neveztük el?

A nő átnyújtotta a szobakulcsot egy borítékban. Kosztasz egy másodpercig nem merte megnézni, milyen szöveg áll rajta, de titkon azt remélte, hogy „A Boldog Füge”. Felállt a hátán a szőr, ahogy a tekintete végigsiklott a szavakon.

A szobájának az volt a neve, hogy: „Arany Tölgy”.

– Remek – mondta egy mosoly kíséretében. Egyre nehezebbnek érezte az emlékek felidézését.

Az emeleten levő szobája tágas volt, és felettébb világos. Kosztasz az ágyra vetette magát, és ekkor tudatosult benne, mennyire elfáradt. A fehér ágyneműhuzat vonzotta, akárcsak egy finom, illatos fürdő, de nem engedte meg magának, hogy lazítson. Gyorsan lezuhanyozott, majd átöltözött egy laza farmernadrágba és pólóba. Átsétált a szobán, és kinyitotta a dupla szárnyú erkélyajtót. Odafent a felhőtlen égen egy sas – Zeusz madara – vijjogott, majd tovarepült nyugat felé, hogy felhajtsa a következő zsákmányát. Alighogy Kosztasz kilépett az erkélyre, megcsapta orrát egy rég elfeledett illat. Jázmin, fenyő, napsütötte felforrósodott kövek. Azt hitte, ezeket az illatokat már rég eltemette az emlékezete mély bugyraiba.

Az emberi elme a legfurcsább hely: egyszerre ismerős és idegen.

Hogyan képes eltárolni egy olyan törékeny és illékony valamit, mint amilyen egy illat, miközben képes kitörölni a múlt konkrét részleteit méghozzá tömbökben, nagy darabokban?

Meg kellett keresnie őt. Méghozzá mindjárt ezen a délutánon. Ha vár egy napot, lehet, hogy elmúlik majd a lelkesedése, és tovább fogja halogatni, aztán annyira elfoglalja magát, hogy a rengeteg teendője között eltelik az egész hét anélkül, hogy bármit is tett volna, aztán ismét csomagolhat. Most azonban még frissen szállt le a kompról, és még érezte azt az erőteljes vágyakozást, amely egészen idáig repítette Angliából, és biztos volt benne, hogy van ereje találkozni Defnével.

Ahogy telt az idő, folyamatosan információt gyűjtögetett róla. Azt tudta, hogy Defne archeológus lett, és komoly rangot vívott ki magának a szakmájában. Azt is tudta, hogy sohasem ment férjhez, és nem voltak gyerekei. Olykor látott róla fényképet egyik­másik újságban, amelyeket a török ciprusi üzletekben árultak Londonban. A cikkekből megtudta, hogy tudományos konferenciákon és szemináriumokon vett részt. Ám ezek a tudásmorzsák arról nem árultak el semmit, hogy milyen a mostani élete. Hihetetlenül sok idő telt el azóta, amióta utoljára látták egymást. És bár ezt a hatalmas űrt nem lehetett kitölteni azokkal a foszlányokkal, amiket gyűjtött róla, mégis ez volt minden, amit tudott.

Nem tudta a telefonszámát, és nem akarta felhívni az egyetemet, ahol Defne dolgozott. A régi közös barátaik mind szétszéledtek már, és a világ különböző pontjain éltek, így ők sem lehettek a segítségére. Ám mielőtt útra kelt volna Londonból, sikerült rátalálnia egy kapcsolatra, és kezdetnek ez tökéletesen megfelelt.

Az egyik kollégájával, akit Davidnek hívtak, több, ENSZ által meghirdetett környezetvédelmi projektben is részt vettek. Bár szétváltak az útjaik, mégis tartották a kapcsolatot. David jó kedélyű ember volt, aki fél tucat nyelven beszélt, szerette az alkoholt, és vörösesszőke szakállat növesztett. David az elmúlt tíz hónapot Cipruson töltötte, mert oda delegálták. Kosztasz felhívta őt telefonon, mielőtt tervbe vette ezt a ciprusi utazást, és abban reménykedett, hogy majd David lesz az a híd számára, amely révén eljut Defnéhez. Tisztában volt vele, hogy az ember életében csak akkor jelennek meg hidak, amikor kész rá, hogy átkeljen rajtuk.

M I M A R A D T A S Z E R E L E M B Ő L ?

Ciprus, a 2000-es évek eleje

Kosztasz belépett a könyvesboltba, ahová megbeszélték a találkozót, majd az órájára nézett. A könyvespolcokon sorakozó köteteket tanulmányozta, hogy elüsse a hátralevő néhány percet. Akadtak köztük angol nyelvűek is. A könyvesbolt egyik részén olyan régi bélyegekre bukkant, amelyek az ő gyerekkorából vagy még régebbről származtak. A több ezer bélyeg között látott olyat is, amelyiket 1975­ben adtak ki, és amelyen két eltérő színnel demonstrálták a sziget kettéosztottságát, amelyet középen fémlánc választott el. Milyen sok szimbólumot lehet négy négyzetcentiméternyi papírba sűríteni!

A szomszédos szuvenírboltban vett egy ammoniteszt, egy megannyi titkot magába záró ősrégi tengeri kagylót. A tenyerében érezve a súlyát elmerengett kis időre. Az egyik nyárfán észrevett egy fekete fejű madarat, sárga pettyek díszítették a begyét. Egy énekesmadár volt. Ez a kismadár minden évben felkerekedett, és elhagyta Irán legelőit, Európa völgyeit, hogy India partjaira repüljön, vagy még tovább keletre, akkora távolságokat megtéve, amely sok ember számára elképzelhetetlen.

A kis sármány ide­oda szökdécselt az ágon, majd megtorpant. A feszült csöndben röpke pillanatra találkozott kettejük tekintete. Kosztasz azon tűnődött, vajon mit láthatott benne a madár: ellenséget, barátot vagy valami egészen mást? Ő a kiszolgáltatottság és az erély végtelen kombinációját látta meg.

A közelgő léptek zaja kizökkentette ábrándozásából.

A kismadár megriadt, és tovarepült. Ahogy Kosztasz meg­fordult, magas termetű, nagy testű férfit pillantott meg, aki szapora léptekkel közeledett feléje.

–  Hát itt vagy, Kosztasz Kazantzakisz! Messziről is kiszúrtam a rendetlen bozontodat! – mondta David felismerhető brit akcentusával.

Kosztasz tett egy lépést, és kezét napellenzőként a szeme elé tartotta az erős napsugarak miatt.

–  Szia, David! Köszönöm, hogy idejöttél.

David megszorította Kosztasz odanyújtott kezét, majd széles mosoly terült szét az arcán.

–  Be kell vallanom, nagyon meglepődtem, amikor bejelentetted, hogy ideutazol. A lényeg, hogy itt vagy. Mondd, mi szél hozott erre: munka vagy a honvágy?

–  Mindkettő – felelte Kosztasz. – Egy kis terepmunka is vár rám… és látni akartam a szülővárosomat és néhány régi barátomat…

–  Igen, mesélted. Jól ismerem Defnét, ahogy a telefonbe­szélgetésünkkor is említettem. Gyere, elviszlek hozzá! Alig öt perc séta. Defne és a csapata már kora reggel óta fent vannak. Gyere, mindent elmesélek majd útközben!

A név hallatán Kosztasznak összeszorult a gyomra.

 Elindultak a kerék vágta ösvény mentén északkelet felé, érezték, ahogy a forró szél megcsapja az arcukat.

–  Mondd csak, min dolgoznak egészen pontosan? Defne és a csapata.

–  Az ESZB-vel vannak – felelte David. – Az Eltűnt Személyek Bizottsága. Nagyon komoly munka. Egy idő után egészen beszippantja az embert. A törökök és a görögök együtt dolgoznak; a változás reményében. Ez az ötlet már az 1980­as években megszületett, de hosszú ideig semmit sem lehetett tenni, mert a két fél nem volt hajlandó megegyezni a lista tekintetében.

–  Miféle lista?

–  Azoké, akik eltűntek a zavargások idején – válaszolta David, kissé kifulladva. – Végül aztán sikerült megegyezniük a listáról, amelyre 2002 áldozat került fel. Az eltűntek valódi száma ennél jóval több persze, de erről senki sem akar tudomást venni. Mindegy is, kezdetnek megteszi. Az ENSZ partner ebben, én is ezért vagyok itt, ám a tényleges munkát a ciprusiak végzik. A hónap végéig még maradok, aztán elrepülök Genfbe. A többiek folytatják a kutatást, vagyis Defne és a barátai.

–  Ezek az emberek többnyire archeológusok?

–  Csak néhányan. A legkülönfélébb szakma képviselői vannak jelen köztük: antropológusok, történészek, genetikusok, törvényszéki szakértők, specialisták… A csoportok kialakításáért és jóváhagyásáért az ENSZ Különböző helyszíneken dolgozunk az anonim bejelentők információi alapján, akik különféle indíttatásból mindenfélét elmondanak nekünk. Aztán megkezdődik a feltárás. Azt hinnéd, hogy ez egy kicsi sziget, de ha egy eltűnt személyt keresel, még a legkisebb hely is elképzelhetetlenül óriási.

–  És mi a helyzet a helyiekkel? Támogatják ezt a pro­jektet?

–  Mostanáig nagyon vegyes reakciókat kaptunk. Sok ön­kéntesünk van mindkét fél részéről, akik buzgón segítenek, és ez reménnyel tölti el az embert. A fiatalok bölcsek. Békét akarnak. Az idősek pedig egyfajta megbékélést. A közbülső generációk okoznak nehézséget.

–  Úgy érted, éppen a mi nemzedékünk – jegyezte meg Kosztasz.

–  Van egy kicsi, de hangadó kisebbség, amely aláássa a munkánkat, vagy azért, mert félnek, hogy az felszínre hozhatja a régi ellenségeskedést, vagy mert még mindig magukban hordozzák ezt az ellenségeskedést. Megfenyegettek néhány ESZB-képviselőt.

Kis erdei tisztáshoz közeledtek. Kosztasz hangfoszlányokat hallott a távolból, és a vésők sercegését. Hallotta, amint kavicsok pattognak, és amint csákánnyal csapkodják a földet.

–   Íme, a csapat! – kiáltott fel David, és integetett.

Kosztasz körülbelül tizenkét embert látott, köztük férfiak és nők vegyesen, akik a perzselő nap alatt fáradhatatlanul dolgoztak szalmakalapban és tarka selyemkendőben. Legtöbbjüknek félig el volt takarva az arca textilmaszkkal. A magasban a fákra erősítve hatalmas, függőágyakra emlékeztető fekete ponyvák voltak kifeszítve.

Ahogy Kosztasz szemügyre vette a csapatot, egyre szaporábban vert a szíve, de nem tudta kiszúrni Defnét a sokaságban. Már rengetegszer megálmodta ezt a pillanatot, és végiggondolt minden lehetséges, kudarccal végződő eshetőséget, így most majdnem lebénult a pillanat súlya alatt. Vajon hogyan reagál majd Defne, ha meglátja őt? Vajon hátat fordít majd neki, és elsétál?

–  Üdv mindenkinek! – kiáltotta David. – Gyertek, hadd mutassam be a barátomat, Kosztaszt!

A csapat tagjai sorra abbahagyták azt, amivel épp foglalatoskodtak, és elindultak feléjük lassú, nyugodt léptekkel. Lehúzták a kesztyűt és a maszkot, félretették a jegyzettömbjüket és szerszámaikat, és sorra üdvözölték az újonnan érkezőket.

Kosztasz szívélyesen üdvözölt mindenkit, de közben titokban a környezetét fürkészte, hogy vajon melyikük lehet Defne. És ekkor észrevette őt. Ott ült az egyik fa ágán, és a lábát lóbálta. Lehetetlen volt megmondani, hogy mit is gondolhatott Defne, ahogy ott fentről kifejezéstelen arccal csendben szemlélte őket. Kosztasz észrevett egy finom pókhálót a Defne melletti ágakon, és egy töredék pillanatra Defne és ezek az ezüstös fonalak a képzeletében összemosódtak. Olyan törékeny és leheletszerű volt ez is, akárcsak a közöttük fennmaradt kötelék.

–  Mindig ezt csinálja – jegyezte meg David, amikor meg­látta, hogy mit figyel Kosztasz. – Defne imád ott ülni az ágakon, mint egy madár. Bizonyára jobban tud összpontosítani, amikor fent van egy fán. Ott írja a jelentéseket – közölte David fokozatosan emelve a hangját. – Gyere már le közénk!

Defne mosolyogva leugrott az ágról, és elindult feléjük. Sűrű fekete haja súlyosan omlott a vállára. Khaki színű nadrágot és lazán gombolt fehér inget viselt. Túrabakancs volt a lábán. Nem tűnt meglepettnek. Úgy tűnt, mintha számított volna Kosztasz megjelenésére.

–  Szia, Kosztasz! – köszöntötte laza kézfogás kíséretében, ami nem árulkodott az érzéseiről. – David említette, hogy nemsokára idelátogatsz. Azt mondta, hogy egy barátja érdeklődött felőlem. Amikor rákérdeztem, hogy ki ez az illető, kiderült, hogy te voltál.

Kosztaszt egészen szíven ütötte a nő kimért hangja, ami bár nem volt hűvös, sem hivatalos, mégis megfontoltság és távolságtartás érződött belőle. Az évek finom vonalakat rajzoltak Defne arcára, kissé elvékonyodott az orcája, ám a szeme változott meg a legjobban: nagy, barna szemmel, de áttetsző, üveges tekintettel nézett vissza rá. 

Kosztasz szíve bolondul vert, amint megállapította, hogy Defne még mindig nagyon gyönyörű.

–  Defne…

Különösen hangzott ez a név az ajkáról. Kissé távolabb lépett, mert attól félt, a nő még meghallja a vadul kalimpáló szívét. Kosztasz a közelben kifeszített vízhatlan ponyvára szegezte a tekintetét. Majdnem elállt a lélegzete, amikor felfogta, hogy a ponyván felhalmozott poros, föld borította, vörösesbarnára színeződött darabok valójában mik is. Egy félbetört combcsont, egy csípőcsont… vagyis emberi maradványok.

–  Volt egy bizalmas informátorunk – magyarázta Defne, látván a férfi arcára kiülő döbbenetet. – Egy paraszt mutatta meg nekünk ezt a helyszínt. Hat gyermeke, tizenhét unokája van. Ez az ember az Alzheimer-kór végső stádiumában jár, és már a saját feleségét sem ismeri fel. Egyik nap felkelt, és furcsa dolgokat mondogatott. „Van egy domb, és ott egy ciprusi terpentinfa, amelynek nagy szikladarab található a tövében.” Lerajzolta papírra ezt a helyet. A család megkeresett bennünket, mi pedig eljöttünk, elkezdtünk ásni, és megtaláltuk a maradványokat pontosan ott, ahol a férfi szerint voltak.

Kosztasz számtalanszor elképzelte ezt a találkozást, de azt sohasem gondolta volna, hogy ilyesmiről fognak beszélgetni.

–  És honnan tudott róla ez a parasztember? – tudakolta Kosztasz.

–  Arra akarsz célozni, hogy talán ő maga lett volna az elkövető? – kérdezett vissza Defne, és ahogy a fejét csóválta, ide­oda lengett a fülbevalója. – Ki tudja, hogy gyilkos­e, vagy csak ártatlan szemtanú? Ezt nem nekünk kell eldönteni. Az ESZB nem ilyen jellegű kutatásokat végez. Ha lefolytatnánk egy kivizsgálást, vagy átadnánk a rendőrségnek ezt az információt, soha többé senki sem állna velünk szóba ezen a szigeten. Ezt nem engedhetjük meg. A mi feladatunk az eltűntek megkeresése, hogy a családjaik méltóképpen eltemethessék szeretteiket.

Kosztasz bólintott, majd feltette a következő kérdést:

–  Szerinted más sírok is lehetnek még errefelé?

–  Minden bizonnyal. Van, hogy hetekig megállás nélkül keresünk, és nem jutunk semmilyen eredményre. Ez eléggé idegőrlő. Egyes informátorok rosszul emlékeznek a részletekre, mások meg direkt és örömmel félrevezetnek minket. Az eltűnt áldozatokat keressük, és közben középkori, római kori vagy hellenisztikus csontokra bukkanunk. Vagy történelem előtti időkből származó kövületekre. Tudtátok, hogy réges­régen éltek törpe vízilovak itt, Cipruson? És törpe elefántok! Aztán, amikor már teljesen feladjuk, mivel nincsen semmi eredmény, megtaláljuk a tömegsírokat.

Kosztasz körülnézett, és mélyen magába szívta a látványt: a szikrázó napsütésben aranyosan csillogó füvet, a kupola formájú lombokkal ékeskedő fenyőket. 

A távolba meredt, ameddig csak ellátott a szeme, és azon tűnődött, mi mindent hagyott itt annak idején.

Aztán félénken megkérdezte:

–  És azok az eltűnt személyek, akiknek a maradványaira itt rábukkantatok, görögök vagy törökök voltak?

–  Szigetlakók voltak – felelte Defne, és volt valami élesa hangjában. – Szigetlakók, akárcsak mi magunk.

David közbevágott, és megjegyezte:

–  Éppen ez a lényeg, barátom. Ezt nem tudhatod, amíg el nem küldöd a csontokat egy laboratóriumba, ahol megvizsgálják, majd beazonosítják őket. Vajon, ha a kezedbe veszel egy koponyát, meg tudod állapítani róla, hogy a gazdája keresztény volt­e, vagy muszlim? Minek kellett ez a rengeteg vérontás? Ostoba, idióta háborúk!

–  Nincs már hátra sok időnk – szegezte le Defne elhaló hangon. – Az idősebb generáció kihalóban van, és titkaikat magukkal cipelik a sírba. Ha most nem ásunk, és nem tárjuk fel a sírokat egy évtizeden belül, senki sem lesz majd, aki elmondhatná, merre keressük az eltűnteket. Valójában most az idővel futunk versenyt.

A távoli bozótokból a kabóca ciripelése hallatszott. Kosztasz tudta, hogy egyes kabócafajok elképesztően magas frekvencián képesek ciripelni, és talán most is éppen ezt tették. A természet mindig is üzent és mesélt, csak az emberi fül volt túl korlátolt, hogy mindezt meghallja.

–  Szóval ti ketten régi barátok vagytok, ugye? – kérdezte David. – Ugyanabba az iskolába jártatok, vagy honnan az ismeretség?

–  Valami olyasmi – vágta rá Defne, majd felszegte az ál­lát. – Ugyanazon a környéken nőttünk fel, de aztán hosszú évekig nem láttuk egymást.

–  Örülök, hogy sikerült titeket újra összehoznom – je­gyezte meg David. – Mit szólnátok, ha ma este mindhárman együtt vacsoráznánk? Ezt meg kell ünnepelni.

Intenzív, erős illat érződött a levegőben. Valaki kávét főzött éppen. A csapat tagjai szétszéledtek, és lepihentek a fák árnyékában, halkan duruzsoltak.

David lerogyott egy sziklára, elővette ezüst dohányszelencéjét, és sodort egy cigarettát. Amikor elkészült vele, odanyújtotta Defnének, aki széles mosollyal, szó nélkül elfogadta. Szívott belőle egy slukkot, majd visszaadta Davidnek. Együtt szívták el a cigarettát, egymást kínálgatva.

Kosztasz elfordította a tekintetét.

–  Kafé?

Egy magas, karcsú görög nő kávét szervírozott papírpohárkában. Kosztasz megköszönte, és elvett egyet.

Odasétált a magányosan álló ciprusi terpentinfához, és letelepedett annak árnyékába. Anyja annak idején kenyeret sütött a terméséből, és a gyantáját tartósítószerként használta a szentjánoskenyér-likőrhöz. Kosztaszon mélységes bánat lett úrrá. Minden tőle telhetőt megtett az édesanyjáért, miután anyja és Andreasz odaköltözött hozzá Angliába a sziget kettéosztása után, de már túl késő volt. Az anyja az azbeszttel való indirekt érintkezés miatt rákkal küzdött, ami már áttéteket képezett a testében. Panagiotát egy londoni temetőben helyezték örök nyugalomra, amely távol volt mindentől, akit vagy amit ismert és szeretett. Kosztasz mozdulatlanul állt, és mindenféle múltbéli emlékek törtek rá, ahogy magába szívta a kávé és a dohány illatát.

A nap magasan járt, és fényesen tűzött le rájuk. Kosztasz úgy vélte, hogy hallja a faágak ropogását, amint a forróságban megreccsennek, mint a beteg, gyulladt ízületek. Defnét nézte, aki időközben visszament a helyére, és szemlátomást erősen fókuszált a munkájára: a kis füzetébe szorgosan feljegyezte az aznap feltárt valamennyi leletet.

Emberi maradványok… Ez mit jelent pontosan? Néhány csontot és szövetet? Ruhákat és kiegészítőket? Olyan szilárd és kompakt dolgokat, amelyek beleférnek egy koporsóba? Vagy sokkal inkább megfoghatatlan dolgokat – szavakat, amelyeket az éterbe küldünk, a magunkba zárt álmokat, a szívveréseket, amelyeket szerelmesünk mellett élünk át, azokat a hiányokat, amelyeket megpróbálunk betölteni, ám sohasem tudunk pontosan megfogalmazni – miután minden bevégeztetett, mi marad hátra egy teljes életből, egy ember életéből? Vajon ezeket fel lehet tárni a föld mélyéről?

A nap már hanyatlott, amikor a ESZB­csoport tagjai letették a szerszámaikat. A láthatáron levő felhők fényárban úsztak.

Minden egyes csontdarabot műanyag zacskóba helyeztek, majd egyesével gondosan lezárták és megszámozták. Ezt követően felcímkézett dobozokba tették a zacskókat. Minden egyes dobozra ráírták a feltárás helyszínét és dátumát, valamint a feltárást végző csoport adatait. 

Minden apró kis információt gondosan feljegyeztek és archiváltak.

Kapcsolódó cikkek
...
Hírek

A török Elif Shafak is vállalta, hogy könyvét csak 100 év múlva olvassák el

...
Kritika

Az olvasók imádták Az isztambuli fattyút, hazájában mégis perbe fogták miatta Shafakot

...
Kritika

Egy prostituált halálának pillanata mindent elmond a nők helyzetéről

Gyerekirodalom
...
Gyerekirodalom

Ecsédi Orsolya hőse csak könyvek szereplőibe tud beleesni

A Juli vagyok, könyvmoly címszereplőjét a valódi, hús-vér fiúk nem érdeklik, még soha nem volt szerelmes. Azaz dehogynem: csak éppen könyvek szereplőibe. Juli mindenesetre most megkapja a lehetőséget, hogy változtasson a dolgok menetén. Olvass bele!

...
Gyerekirodalom

Mi a népmesék titka, és hogyan lehet újragondolni ezeket a történeteket? [Bookline Kids]

Zalka Csenge Virág A Százegy ajtajú palota című mesekönyve megőrzi a népmesei elemeket, de sikeresen ötvözi azokat a mai gyerekek számára izgalmas témákkal.

...
Gyerekirodalom

Így néz ki Dániel András íróasztala

Dániel András gyerekként örökké rajzolt - és felnőttként sem hagyott fel ezzel a jó szokásával. Neki köszönhetjük a kuflikat, Kicsibácsit és Kicsinénit (meg az Imikémet), de mesélt már nyúlformájú kutyáról, ágy alatti kalandokról, legutóbb pedig három pecásról. Most megmutatja az íróasztalát, amely tele van izgalmas, szokatlan és kreatív tárgyakkal.

Olvass!
...
Beleolvasó

A magányos élet váratlan örömeiről, kikerülhetetlen buktatóiról és hétköznapi csodáiról szól a Tó

Az utóbbi évek egyik legerősebb brit debütálásában Claire-Louise Bennett húsz összefüggő történetben keres nyelvet a magánytapasztalatnak.

...
Beleolvasó

Szaddám főzni akart a katonáira, úgyhogy azt is meg kellett enniük, amit odaégetett

Mit evett Pol Pot, miközben kétmillió kambodzsai éhen halt? Idi Amin valóban fogyasztott emberhúst? És miért volt Fidel Castro egy bizonyos tehén megszállotja? Olvass bele Witold Szabłowski könyvébe!

...
Beleolvasó

A sztálini Szovjetuniójában egy ártatlan balerinából is könnyen a rendszer ellensége válhatott

Akár egy balerinát is "társadalmilag veszélyes" elemnek nyilváníthattak a sztálini Szovjetunióban, és ha ez bekövetkezett, útja a Gulagig vezetett. Nyina Anyiszimova karaktertáncossal ez történt. Letartóztatásának, raboskodásának és meglepő szabadulásának történetét írta meg Christina Ezrahi könyvében. Olvass bele!

Még több olvasnivaló
...
Zöld

Az embert tartjuk nagy művésznek, aztán egyszer csak egy gép kapja a festészeti díjat?

Ez a jövő már közelebb van, mint gondoljuk. Marcus du Sautoy matematikus A kreativitás kódja - Hogyan tanul a mesterséges intelligencia írni, festeni, gondolkodni című könyvében azt vizsgáltja, hogyan tanítható a gép arra, hogy önállóan kreatívvá váljon.

...
Nagy

Visky András: Van, amikor az Isten egy elveszett gyermek

Az 1956-os forradalom után Visky András református lelkész édesapját huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, édesanyját – hét gyermekükkel együtt – kitelepítették a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe, majd a Lăteşti lágerbe. Kitelepítés című regényének alapját az otthon és az apa elvesztése, valamint a gyerekkori lágerbeli emlékei adják, melyben biblikus narratíva keveredik az elbeszélő hangján testvérei, valamint az édesanya történeteivel. 

...
Kritika

Az igazi író élet-halál vitára készteti az igazi olvasókat

Hogyan fér meg egymás mellett az irodalom magánya és az élet? Erre a kérdésre kereste a választ Mohamed Mbougar Sarr szenegáli író, aki regényével tavaly elnyerte a Goncourt-díjat. Az emberek legtitkosabb emlékezete a hét könyve, amely egy titokzatos afrikai íróról, egy kánonból kimaradt zseniális botránykönyvről és a nagy mű létrejöttének útvesztőjéről mesél.

...
Nagy

A Nobel-díjas Alekszijevics sok ezernyi hangból, sorsból, élettöredékből komponálja könyveit

A 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége lesz az irodalmi Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics belarusz író, aki könyveiben mindig a valóságot próbálja rögzíteni, legyen szó akár a második világháborút megjárt orosz nőkről, az afganisztáni háború veteránjairól vagy a csernobili katasztrófa túlélőiről. De honnan indult Szvetlana Alekszijevics, ki volt a legnagyobb hatással a munkásságára, a nyolcvanas évek elején miért nem engedték kiadni a könyvét, és miért kényszerült emigrációba? Cikkünkből kiderül.

Szerzőink

...
Ruff Orsolya

Jonas Jonasson: Szituációkat gyűjtök, az agyamban raktározom őket

...
Valuska László

Nem nagy ügy, szorongunk és élvezzük

...
Laborczi Dóra

Vlagyimir Szorokin: Alulértékeltem Putyin őrültségét