Missed ab, élettelen embrió a méhben, öt milliméter, kaparásra előjegyezni – ennyi főhősünk diagnózisa. A történet helyszíne a hatágyas C szoba, ahol abortuszra váró és az abortusztól rettegő, kiszolgáltatott fiatal lányok és asszonyok töltik együtt a lassan múló időt. A vidéki kórház kiégett személyzete teszi a dolgát, nincs idő és nincs erő megértésre.
Elmondható-e - illetve sokkal inkább: hogyan mondható el, mit jelent átélni a vetélést? Mit jelent egy gyerek elvesztése annak, aki várta, és annak, aki nem? Czakó Zsófia Szívhang című kötetének tervével lett a Mastercard® Alkotótárs ösztöndíj egyik első nyertese. A könyvet a Margón mutatják be. Kritika.
A faluban az asszonyok azt mondják, az idő segít. Isten elvette, majd ad másikat. Négyből egy így végződik. Nem kell sírni, elmúlik. Mással is megtörtént, aztán most mégis ikrei vannak. A kiscsibék kikelnek, a szomszéd macska háromszor fial, a ház fölött elrepül egy gólya. Hogy lehet nem folyamatosan arra gondolni, hogy másnak miért megy olyan könnyedén?
Szombat este mutatták be a Margón Czakó Zsófia Szívhang című kötetét, szóba került állami és magánegészségügy, a kórteremben kialakuló közösségérzés, kiszolgáltatottság és gyermekiség, illetve a nem elnyomó társ helye az irodalomban.
Czakó Zsófia: Szívhang (részlet)
Mulatási, mulatási, mulatási, aztán egy halk, nyöszörgő helló, ezt hallottam Zsanett ágya felől, miután anyámmal letettük a telefont. Nem hiszem, szerintem a feles buszt el tudom érni. Jó, jó, jó, mondta Zsanett, aztán letette a telefont. Felém fordult, megkérdezte, mennyit aludt. Maximum tíz percet, feleltem. Zavarodott volt, a plafont nézte. De akkor most vége? Elvették?, kérdezte. Igen, vége van, elvették. Jaj, hála istennek. A telefonom megint rezgett, és két hosszú csipogás új üzenet érkezését jelezte. Réka volt, azt írta, feltétlenül adjak pénzt az ápolóknak, fejenként legalább kétezret. Zsanett a csuklóján lévő tűvel babrált, amikor belépett a nővér a szobába. Rögtön rákiáltott, hogy ki ne húzza magának, tőlem pedig egy kedves mosoly kíséretében azt kérdezte, kaptam-e már ebédet. Zsanett próbált volna felállni az ágyról, pedig a szeme félig csukva volt, vissza is hanyatlott. Nem tudtam, van-e nálam egyáltalán pénz, és azt sem, mikor találhatnék egy erre alkalmas pillanatot, ami egyikünknek sem kellemetlen. Közben megérkezett Aranka és a mellette lévő ágyon fekvő lány is. Pár perc múlva mind a hárman mozdulatlanul feküdtek az ágyon.
Dorinát és Beatrixot csak fél órával később tolta be a betegszállító. A többi lány akkor tért magához.
A zajra, amit érkezésük keltett, mint az apró cicakölykök halkan mocorogni kezdtek. Sötét hajuk szépen tekeredett a foltos kórházi lepedőn, és szinte kedves látványt nyújtottak, mintha hosszú és kellemes álomból ébrednének egy napfényes, friss reggelen, nem ebben a szürkés-sárgás falú kórteremben abortusz után. Irigyeltem őket, hogy túl vannak rajta. Mindenkin látszott a megkönnyebbülés, hogy itt az új nap, az új esély, egy újabb gyerek nélküli boldogabb élet felé. Beatrix, miután átmászott az ágyára, szinte azonnal elaludt. Dorina ágya felől viszont sírás, szipogás hallatszott. Aranka és a másik lány meglepve összenéztek, aztán Aranka éles hangja, mint az ostor csattant a szoba csendjében. Most má vége van, kisanyám, minek rísz! Közben felkelt az ágyról, kibogozta szép testét a vérfoltos műtős ruhából, és anélkül, hogy letörölte volna magát, felhúzta a párducmintás darabot, ami addig a teste alatt hevert. Nagyon kellett már pisilni, ezért felkeltem, és azt hittem, az ajtó felé fogok menni, ezért engem is meglepett, amikor egy papír zsebkendővel a kezemben Dorina ágya mellett kötöttem ki. Nagyon bátornak éreztem magam. Tetszett ez a lány, és sajnáltam, mert sír, és hallottam magam, ahogy azt kérdezem tőle gyengéden, azért sír-e, mert meg akarta tartani a babát, mert ezt akartam hallani, azt akartam, hogy valaki más is hasonlóan érezze magát, mint én, de Dorina azt felelte, hüppögve és alig érthetően, hogy nem, nem, azért sír, mert fájt. Elfordult és a sárgás kórházi párnába fúrta fejét, úgy sírt tovább, hogy ne lássuk, ne is halljuk. Mit csináltam én az ő korában, tizenhét évesen? Plátói szerelmeimet bámultam az iskola udvarán, és még csak az első csókon voltam túl a hosszú hajú fiúval, aki miatt meleg tavaszi napokon is fekete műbőr kabátban jártam gitártokkal a hátamon, hátha szembejön és megérti, közös az érdeklődési körünk. Nyáron háromhetes tanulmányúton vettem részt Spanyolországban, hogy érettségire jobban menjen a nyelv. Délutánonként a parton napoztam a többi külföldi diák társaságában, és az otthonról kapott pénzt ruhákra költöttem, hogy amikor hazaérek, még jobban irigyeljenek a barátnőim. Sokszor hívtam fel őket, mondandómba szándékosan spanyol szavakat szőttem, mintha a három hét alatt annyira megszoktam volna a helyzetet az amerikai Jennifer és a lengyel Cristina társaságában, hogy a „bueno” és „tía” szavak nélkül már nem is tudnék kommunikálni senkivel. Csak egy hónappal később érkezett meg a telefonszámla, amitől anyám tajtékzott, hogy mégis mit csináltam, kit hívtam fel ennyiszer és miért, és tudtam, igaza van, már akkor tudtam, amikor a hívásokat bonyolítottam, ennek nem lesz jó vége, de féltem az idegen országban a telefonom nélkül, és olyan fontos beszélgetéseket folytattam Cili barátnőmmel, hogy éppen a partra tartok tía, bueno, te mit csinálsz ott a faluban, hogy telik a nyarad, és a szüleim később nagy árat fizettek ezért. Dorina anyukája is csak későn tudta meg, hogy baj van, hogy a lánya terhes, és időpont kell a közeli kórházba abortuszra. És vajon Dorina tudta-e, mi lesz az ára a szexnek?
Vajon hallott-e valaha a védekezés fontosságáról, vajon az anyja vagy az ő Edit nénije mondta-e neki?
És ha igen, van-e rá gondja és pénze, hogy ne kelljen újra és újra itt feküdnie és sírnia, míg egyszer, pár év múlva úgy dönt majd, hogy inkább megtartja azt a gyereket? Valamelyik gyereket a sok közül.
Mire visszaértem a mosdóból, Zsanett már utcai ruhájában ült az ágya szélén, és újra a kanüllel babrált, a nővér azt mondta neki, majd az indulása előtt kiveszi. Fekete lyukacsos nadrágot és egy fehér, melltartószerű topot viselt. Nyoma sem volt rajta sem rettegésnek, sem bágyadtságnak. Felállt, kiment az ajtón, és pár perc múlva tű nélküli csuklóval érkezett vissza. Összepakolta a holmiját. Láthatóan örült. Felszabadult volt. Elrakta a telefontöltőt, a telefonját, egy betétet, a táskájából egy energiaitalt szedett elő. Felbontotta és beleivott. Egy kicsi tükröt varázsolt elő, amiben megvizsgálta arcát, megigazította frufruját, kirúzsozta ajkát. Rózsaszínű volt, rikító rózsaszínű a rúzs, ami élesen elütött minden más színtől, amit a szobában láttam. Miután kirúzsozta magát, csücsörített, aztán megcsókolta a kézfejét, hogy a felesleget eltávolítsa az ajkáról. Elégedett lehetett az eredménnyel, mert eltette a tükröt. Fogta az energiaitalt és felállt az ágyról, mert távoznia kellett, megkapta a zárójelentést, és az ágyra már szükség volt. Várta a busz, ami Hevesre, a buszmegállóban pedig az anyja, aki hazaviszi, ahol pihen egyet a plüsskanapén, aztán felhívja a fiút, aki teherbe ejtette, aki ilyen helyzetbe hozta, és az anyja tiltása ellenére találkozik vele még aznap este. Nem figyel rá senki, hogy mindez ne így történjen, mert az anyjára se figyeltek, meg az ő anyjára sem, erőszak, brutalitás, részeges szerelmek, tinédzser anyák és harmincas nagymamák járják a környéket, és csoda, hogy Zsanettnek egyáltalán lehetett abortusza, hogy legalább arra odafigyelt a családja, hogy ne legyen leányanya. Talán szerelmesen bújik majd ahhoz a fiúhoz, hogy végre, ha csak tíz percre is, de valamilyen csalóka biztonságban érezhesse magát, az erős fiú karjai közt, szorosan. Szexelni is fog vele minden bizonnyal.
Fájni fog, de kibírja, nem fog szólni, ha rossz, sem arról, hogy védekezni kellene, mert nem ő dönt, ő csak azt dönti el, hogy felszáll arra a buszra és hazamegy, minden más csak megtörténik vele.
Flitteres táskájával a karján mintha picit tétovázott volna, még egyszer körülnézett. Fehér topja alatt kilátszott szép, barna hasa, gyűrött köldöke. Annyira vékony volt, hogy féltem, a nehéz táska súlya alatt kettétörik csontos karja. A hasa olyan volt, amilyen az enyém, amikor tizenkét évesen a sárga bikinimben a Balatonban fürödtem, és élveztem, hogy kezd csúcsosodni a cicim, az anyám a parton napozott, ő vette a belépőt, este koncertre mentünk, aztán vacsorázni, de Zsanettnek más dolga lehetett tizenkét évesen, nem balatoni koncertekre és éttermekbe járt az anyjával. Amikor a telefonjára nézett, mintha megrémült volna, picit felhorkant, és mielőtt sietős léptekkel távozott a szobából, rám emelte mélybarna, meleg tekintetét. Egy gyerek riadt, mégis eltökélt tekintete volt. A szemembe nézett, egy pillanatig habozott, aztán vékony gyermekhangon azt mondta, ne tessék félni, nem fog fájni.
