Bár Szöllősi Mátyás az utóbbi években prózakötetekkel jelentkezett (a 2017-es Váltóáram című elbeszéléskötete elnyerte a Margó-díjat), pályája versekkel indult (Aktív kórterem; Állapotok – negyvenöt töredék), és legújabb könyvében újra a lírikus lép elénk a prózaíró-költő-fotográfus nagyon szorosan összetartozó hármasából. A kötet az elmúlt tizenöt év terméséből válogat, valamint új verseket is tartalmaz, és csakúgy, mint a megelőzőek, ez is gyönyörű könyvtárgy, jó kézbe venni már akkor, mikor a benne olvasható szövegeket még nem is ismerjük. A szerző saját fotóját felhasználó borító lenyűgöző: hatalmas fenyveserdő közepén, a hegyek között aprócska ház, a fák teteje pedig ködbe, homályba vész. A magával ragadó kép a címmel összeolvasva még több jelentéssel gazdagodik,
a szabadság végtelensége, és egyben magányossága is ott sűrűsödik ebben a fotóban.
A természet fensége is megjelenik, és ez a versekben is hangsúlyos motívum lesz. A fák, az erdők nyugalma és transzcendens bölcsessége nemcsak a borítót, de az egész kötetet belengi.
A közel kétszáz oldalas versgyűjtemény az eddigi költői pálya összegzése, így versei sokfélék, de a különböző témák összegyűjtve, különálló ciklusokban jelennek meg. Külön blokkot kaptak a kamaszkort, az ifjúságot megidéző, az emlékezés mikéntjét és működését is firtató írások (Kamaszkor), és külön kerültek a betegséggel, a test romlásával kapcsolatosak (Gyulladás). A szerelemmel, szeretettel, szakítással foglalkozó versek a Noktürn című ciklusban olvashatóak, míg a negyedik, zárórészben (Szégyenlős álmok) olyan szövegek kaptak helyet, melyek kultúránk nagy alakjainak fiktív megszólalásait idézik. A prológusként is olvasható, a ciklusok elé szerkesztett Előhang egyfajta nyugalom, megbékélés vágyát fogalmazza meg, egy olyan léthelyzetet körvonalaz, melyben eltűnnek az álarcok, feloldhatóak és kibeszélhetőek a múlt kudarcai, sérülései, melyhez „remény” és „kegyelem” kell „és nem döfés egy félig béna szívnek”. Az emberibb, nyugodt élet ideáljával indul a kötet, melyet a fülszöveget jegyző Lator László metafizikai hangoltságúnak nevez, és mely szerinte az „elháríthatatlan szenvedésről, a lefeléről, a pusztulásról” beszél. Mintha az Előhangban megfogalmazott vágy mindörökre csak vágy maradna, a szenvedés, törés és fájdalom nélküli élet elképzelhetetlen lenne.
Az első ciklust az emlékezés szervezi, szövegeinek szinte mindegyike múltbéli eseményekre való visszatekintés. Az ifjúkori emlékfoszlányok töredezettek, rengeteg bennük a kihagyás, de Szöllősi sokszor éppen a hiánnyal operál („üres tereivel is hat” – jegyzi meg Lator),
a hiányt szólaltatja meg.
A Válság-triptichon című versében ezt így fogalmazza meg: „…inkább a csönd/a legérthetőbb nyelv, a kimeríthetetlen.” Vagy: „A beszéd persze nem segít, /tovább a hallgatás” (Nyolc után). Az ars poeticaként is értelmezhető sorok a szerző egyik sajátos technikájára utalnak: epikus alapozású lírájának homályosan felvillantott történetdarabkáiban sok a kiegészítést igénylő hely, mely sokszor beszédesebb, mint maga a szöveg. A betegség tapasztalatával foglalkozó rövid, második ciklus azért különösen érdekes, mert megerősíti azt a szerző prózájában is alapvető felismerést, hogy a test nem különálló entitás, hanem elválaszthatatlan a szellemtől és a lélektől is. Szöllősi prózai szövegeinek jellegzetessége, hogy nagyon gyakran csak a test jeleiből következtethetőek ki az érzelmek, a félelmek, a felindulás vagy a vágy. A „Talán mégiscsak a test az egyetlen szövetségesünk” (Rajzás) is ezt erősíti meg, ezért is borzalmas dolog a betegség, a test szétesése. A fulladás és a szabad lélegzés a kötet egészén végighúzódó motívumok (a porral együtt, mely mindent megül, és melyet az idő szitál), melyek mintha testi szinten képeznék le a címben is jelölt szabadság és az ezzel ellentétes determináltság, változtathatatlanság fogalmát, működését. Nagyon sok versben, más-más összefüggésben, de megjelennek a levegőtlenség, a fulladás képei: „Hány tüdőre ereszkedett levegőtlen homály” (Szédület), „Be vagytok zárva a levegőtlenségbe” (Búcsúlevél) A harmadik ciklus szövegeiben a kapcsolatok sokfélesége tárul fel, együttlétek és szakítások, nagyon gyakran nem az érzelmek, hanem a test nyelvén elbeszélve. Ennek a ciklusnak a záróverse is azt a vágyott nyugalmat idézi, mely a kötet nyitóversében megjelent, a természet közelsége (ez is visszatérő elem, a fák, az erdő) mint a nyugalom lehetősége jelenik meg: „Lélegezz. Figyeld a fákat,/éj közeledtén lombjuk mélyre hull./Nyújtsd ki a kezed. Érints egy ágat,/de csakis úgy, mint aki ölelni tanul” (Erdő). Az ehhez hasonló versek a természethez való viszony, a természeti tárgyak antropomorfizációja, a természet földöntúli bölcsességének hangsúlyozása miatt Nemes Nagy Ágnes költeményeit idézhetik fel az olvasóban, de a szikár versmondatok, a nagy csendek, a hangsúlyos hallgatások és a reménytelen alaphangoltság miatt akár Pilinszky költészete is felmerülhet párhuzamként.
Az utolsó ciklusban több szerepvers található, általában egyes szám első személyben, valakinek a bőrébe bújva mesélnek ezek a szövegek: Schieléről, Modiglianiról, Nietzschéről, Beethovenről vagy Galileiről, Freudról, de bibliai hősökről (Ábrahám, Cirenei Simon) is. Ennek a ciklusnak és egyben az egész kötetnek a záróverse a Sziszüphosz, mely a jól ismert mitológiai hős szemszögéből mutatja meg a rá rótt büntetést, a kő felfelé görgetésének erőfeszítéseit, majd aláhullását, a teljesen hiábavaló, értelmetlen, fáradságos munkát. A kötet kezdőpontjának vágyott békéjétől jutottunk ide, ehhez a vershez, melyben a már említett légszomj, fulladás motívum szintén megjelenik: „bizonyos magasság fölött a légzés/olyan, akárha kötéllel szorítanák/ a torkom, és a tüdő tágulása/csökken, ahogy a szikla visszadől, nyom.” A test és a lélek felesleges erőfeszítései, a fullasztó kiúttalanság, az előre elrendelt végzet, az ösztönök szabta szűk, járhatatlan ösvények
mind a szabadság akadályai.
De hol van akkor a kötet címében jelölt szabadság? Ki az, aki szabad? Lehetséges, hogy éppen az, aki látja mindezt, és bár változtatni nem tud rajta, felméri és rögzíti, épp úgy, ahogyan Sziszüphosz is a visszahulló kő után bámul a kötet utolsó sorában: „És csak nézem, ahogy visszahull.” Lehet, hogy a szabadság éppen ebben a nézésben rejlik, a tárgyilagos megfigyelésben, a világ történéseinek, az emberi lét megváltozhatatlan törvényeinek tudomásulvételében.
