Amanda Gorman: A hegy, amit megmászunk
Mikor feljön a nap, azt kérdezzük magunktól, hol lehet a fény e véget nem érő sötétségben?
A veszteség, amit hordozunk. A tenger, amiben gázolnunk kell.
Dacolva a fenevad gyomrában.
Megtanultuk, hogy a szelídség sem mindig békés, és hogy ami valakinek az „igazság”, az néha másnak inkább a gazság.
És íme, máris miénk a hajnal.
Valahogy megcsináljuk.
Valahogy átvészelünk, és szemtanúk leszünk, egy nemzeté, amely úgy töredék, hogy nincs még készen.
Egy olyan ország és kor örökösei vagyunk, amelyben egy vékony fekete lány, rabszolgák leszármazottja, akit anyja egyedül nevelt fel, arról álmodhat, hogy elnök lesz, még ha a végén csak egy másik elnöknek szaval is.
És, igen, messze vagyunk a tökéletességtől, messze a tisztaságtól, de nem is arra törekszünk, hogy tökéletes szövetségbe forrjunk.
Arra törekszünk, hogy szövetségünket egy közös cél kovácsolja össze.
Olyan hazát akarunk, amely kiáll minden kultúra, minden bőrszín, minden egyéniség, minden társadalmi réteg mellett.
Emeljük fel hát tekintetünket, de ne azt nézzük, ami közénk, hanem ami előttünk áll.
Temessük be az árkokat, mert ha a jövőnk a legfontosabb, le kell bontanunk a falakat.
Le kell tennünk kardunk, hogy karunk nyújthassuk egymás felé.
Nem akarunk senkinek ártani, érteni akarjuk a másikat.
Legyen a bolygó, ha más nem, erre a tanúnk.
Hogy gyászolva is gyarapodtunk.
Hogy fájdalmak közt is reménykedtünk.
Hogy fáradtan is fáradoztunk.
Hogy örökké összetartozunk, győztesen.
Nem azért, mert többé nem lesz részünk vereségben, hanem mert többé nem hintjük el a viszály magvát.
Hiszen a Szentírás szerint ki-ki nyugszik az ő szőlője alatt és fügefája alatt, és senki meg nem rettenti őket.
Ha méltók akarunk lenni korunkhoz, akkor nem a fegyverek, hanem a hidak jelentik a győzelmet.
Ez az ígéret az ösvény a hegyen, amit megmászunk, ha elég bátrak vagyunk.
Mert amerikainak lenni több a büszkeségnél, mi ránk maradt.
A múltunk az, amiben járunk, és ahogyan rendbe hozzuk azt.
Láttuk az erőt, amely osztozkodás helyett nemzetünket összezúzná.
Amely elpusztítaná országunkat, ha gátat szabhat a demokráciának.
És ez a kísérlet kis híján sikerrel járt.
A demokráciának gátat szabhatnak, de nem fogják legyőzni soha.
Ebben az igazságban, ebben a hitvallásban bízunk, mert amíg mi a jövőn tartjuk szemünk, a történelem rajtunk tartja az övét.
Ez a törvényes jóvátétel kora.
A fogantatásánál még féltünk.
Váratlanul ért bennünket, hogy egy ilyen rettentő óra örökösei lettünk.
Mégis megtaláltuk benne az erőt, hogy új fejezetet írjunk, hogy reményt és örömöt adjunk magunknak.
Ezért, míg egykor azt kérdeztük, hogyan tudnánk felülkerekedni a katasztrófán, most azt kell kérdeznünk, hogy is tudna fölénk kerekedni a katasztrófa?
Nem hátrálhatunk a múltba, előre kell mennünk: egy megtöretett, mégis teljes ország felé, amely jóindulatú, de bátor, ádáz és szabad.
Nem fogunk megfutamodni, nem hagyjuk, hogy megfélemlítsenek és hogy megállítsanak minket, mert tudjuk, hogy tétlenségünk és bénultságunk a következő generáció öröksége lesz, a jövő.
Tévedéseink az ő vállukon lesz teher.
Egy dolog azonban biztos.
Ha a kegyelmet az erővel, és az erőt a joggal egyesítjük, akkor a szeretet lesz az örökségünk, és megváltoztatjuk gyermekeink alapvető jogait.
Hagyjunk magunk után egy jobb országot, mint amit ránk hagytak.
Minden lélegzetem, amely bronz mellkasomból felszakad, varázslatossá teszi majd e veszett világot.
Felkelünk a Nyugat arany hegyei közt.
Felkelünk a szélfútta Északkeleten, ahol elődeink először csináltak forradalmat.
Felkelünk a Középnyugat tavak ölelte városaiban.
Felkelünk a napfényben fürdő Délen.
Újjáépítünk, megbékélünk, felgyógyulunk.
És nemzetünk minden zugában és országunk minden szegletében, az emberek, sokfélék és gyönyörűek, meggyötörten és gyönyörűen lépnek elő.
Amikor feljön a nap, félelem nélkül lépünk ki a lángok árnyékból.
Az égre engedjük az új hajnalt, szabadon.
Mert mindig van fény, ha elég bátrak vagyunk, hogy lássuk.
Ha elég bátrak vagyunk, hogy fénnyé váljunk.
