Virginia Woolf Saját szoba című esszéjében arról gondolkodott, lehet-e egyszer a nőknek akkora függetlenségük, melyet egy saját szoba is szimbolizálhat. A Goethe Intézet március 8-i estjén a résztvevők azt a kérdést járják körbe, hogy száz év múltán a női írók mennyivel lettek szabadabbak és bátrabbak. Van-e már saját szobájuk a nőknek? És elegendő-e mindez ahhoz, hogy láthatóvá és hallhatóvá váljanak?
Az esten német és magyar női írók és műfordítók beszélgetnek önszerveződésről, a művészeti ágakban alkotó nők érdekképviseletéről és ezek akadályaikról. A beszélgetés résztvevői Hidas Judit író, Sophia Matteikat műfordító, Lea Schneider költő, Toldi Eszter műfordító, Tóth Kinga költő ésYael Inokai író.
Az est során a Hogyan szólnak a nők című projekt keretében, a résztvevőktől lefordított szövegek is elhangzanak, olvasd el most Yael Inokai írását!
YAEL INOKAI: EGYSZERŰ BEAVATKOZÁS
Fordította Fodor Zsuzsa
Október, a kísértetek ideje. A tükörben megint fiatal nőnek látom magam. Szememben meggyőződés. Nem árnyékolják kételyek. A húszas éveim közepén járok, és megértettem a világot.
Később, amikor már többet tudtam, visszavágytam ebbe az állapotba. A hitem óvott meg.
Akkoriban ápolónő voltam egy klinikán, ahol újfajta beavatkozásokat hajtottak végre. A beavatkozások célja az volt, hogy megszabadítsák az embereket mentális zavaraiktól és egy új jövőbe bocsássák el őket, egy igazi jövőbe, nem a puszta vegetálásba.
Ebbe a reménybe kapaszkodtam. Amúgy a klinikán a munka nem volt híján a reménytelenségnek. Sokszor előfordult, hogy már nem tehettünk semmit. Nem tehetünk semmit, a többi nővér sohasem fogalmazott volna így. Hiszen ott voltunk az utolsó pillanatig, sőt, azon túl is. De ettől az ítélettől minden alkalommal egy szakadék tárult fel előttem.
A beavatkozás közben én asszisztáltam az orvosnak. Műszereit az agy érintett pontjára irányította, hogy ártalmatlanítsa. A páciensek közben ébren voltak. Így biztosak lehettünk benne, hogy az ép részek nem sérülnek. Én lefoglaltam őket, eloszlattam a félelmüket. Ezt együttérzésnek neveztem: ebben jó vagyok, mert van bennem együttérzés.
Egyszerű beavatkozás volt. Az utóhatások fájdalommal járhattak, de az később elmúlt. Aztán valami új kezdődött. Így tanították nekem. Ebbe kapaszkodtam bele.
Mindketten huszonöt évesek voltunk, a nő is, meg én is. Láttam a dokumentációjában, hogy csak három nap van közöttünk. Ezt megjegyeztem.
Az apja késett. Így a nő kezdetben egyedül ácsorgott a folyosón és nézelődött. Nem reszketett, a tekintete nem árulkodott félelemről. Ezekről a dolgokról egész jól le lehet szokni.
De a testet csak bizonyos mértékig lehet becsapni.
A tenyere nyirkos, kicsúszik belőle a táska, amelybe az imént még kapaszkodott. A bőrönd hangos puffanással elárulja, hogy mennyire tele van pakolva. Soha nem azért, mert feltételezik, hogy sokáig kell maradniuk. Egy nehéz, sok fölösleges csetresszel teli bőrönd el akarja hozni az otthont egy idegen helyiségbe, hogy egyáltalán ki lehessen ott bírni.
A nő délelőtt érkezett. Éppen túl voltam egy beavatkozáson, a beteg a narkózis mámorából lassan és komplikációk nélkül sodródott vissza fájó testébe. Az orvos szeretett reggel operálni, azzal indítani a napot. Az éjszakát is szerette, a sürgősségi eseteket, egy zokszava sem volt, ha a legalkalmatlanabb időben hívták is be a klinikára. A délutánt viszont nehezen viselte. Azokat az órákat, amikor a délelőtt már kifárad és lustán várja, hogy beesteledjen. A napnak ebben az időszakában az orvos visszavonult és elvégezte a papírmunkát.
A nő rögtön felvette a koffert a földről. Magas termetével, egyenes testtartásával le sem tagadhatta volna, hogy Ellerbach-lány, arcáról lerítt, hogy az nem lehet szegény emberé. Erre az arcra rá volt írva a pénz és bizonyos, a világtól kapott elismerés. Egy városszerte ismert vállalkozó család. Gyáraik a nővérszálló mögötti ipari területen álltak. Ellerbachék jótékonykodtak is. Ez volt tevékenységük legfontosabb eleme; ezt az apa nem győzte hangoztatni a nyilvánosság előtt. Vállalatuk alapítványa iskolákat, könyvtárakat újított fel, tehetségeket támogatott. Magánbirtokait közparkokká alakította át. Ellerbachék beírták magukat a város történetébe. Mindenütt az ő nevüket hirdető plakettekbe lehetett botlani.
Erre gondoltam, amikor megláttam a nőt hús-vér valójában. Az arcát már ismertem az újságból. Az Ellerbach gyerekek négyen voltak. Három fivér és ő. Ő volt a legfiatalabb. Mariannénak hívták.
Kinyújtottam a kezem, ő pedig átadta nekem a bőröndjét, mozdulatomat másokkal ellentétben nem értette félre, nem hitte, hogy be akarok mutatkozni.
Jó napot, értem jött? – Eleinte rám sem nézett. Még mindig bámészkodott, tekintetével a mellettünk elhaladó két nővért követte. Így volt időm, hogy zavartalanul szemügyre vegyem és elfojtsam meglepetésemet, amiért mindenek ellenére ilyen kevéssé feltűnő. – Szép napunk van, nem? – A tekintete megakadt egy szoba félig nyitott ajtaján. Megpróbált belesni rajta. – Odabent olyan… fehér minden. Magát nem zavarja?
Abbahagyta a fürkészést. Felém fordult és először nézett egyenesen rám. Én is magasra nőttem. Erre nem számított. Másoknak a feje búbját látta, nekem a homlokomat.
Milyen magas – állapította meg, és ettől a felfedezéstől elnevette magát, olyan hangosan, hogy a két nővér a folyosón felénk fordult.
Meret vagyok – mondtam.
Illik magához.
Volt egy kék doboz. Az efféle beavatkozásokhoz ez volt a szerszámosládám. Tele volt olyan tárgyakkal, amelyek foglalkoztatják az embert: könyvekkel, képekkel, rejtvényekkel, kártyajátékokkal, gyufával, és volt benne egy pörgetős füzet meg egy kis harmonika is. Jobbára hátrahagyott holmik, amiket nem sokkal azelőtt vettek elő a kofferekből, hogy átmentek volna az otthonok tulajdonába.
Ezek a tárgyak nekem is hasznomra váltak. Erőt adtak nekem. Magabiztosnak éreztem magam, amikor elővettem a szekrényből a kék dobozt és odavittem betegeimhez.
Marianne Ellerbachnak könnyű volt találni valamit. Amikor kinyitotta a kofferjét, a hajkeféje és a parfümje között megláttam egy pakli kártyát. Rögtön tudtam, hogy a dobozban lévő kártyapakli tetszeni fog neki. Különösen szép volt, finom mintával a hátlapján.
Láttam, hogy csak három nap van közöttünk – mondtam -, maga jött előbb a világra, szeptember tizenkettedikén, tizenötödikén pedig én következtem.
Tényleg? – Letette a holmiját és leült az ágyra. Egy pillanatig sem habozott. A lábával kalimpált.
Egy pillanatig arra gondoltam, mennyire szabad ember.
Bárhova megy is, egyszerűen leülhet. Soha fel sem merült benne, hogy ez vagy az a hely nem az övé.
Mindketten az ajtót néztük, ahonnan az apját és az orvost vártuk. Olyan sok mindent tudtam róla, ő pedig nem tudott rólam semmit. Tudtam az epizódjairól. A benne lévő tomboló, és időnként kirobbanó düh durva szavakkal, sikoltozással, tettlegességgel mindent tönkretett maga körül. A düh hirtelen jött. Ilyenkor annak, aki a közelében volt, nem igen jutott ideje biztonságos helyre menekülni. Három fivére hiába volt erősebb nála, Marianne dühével szemben ez mit sem használt.
A helyi lapban többször láttam fényképeket az Ellerbach családról. Az apa a biztos pont, fiai, lánya és felesége gyűrűjében, a képen minden hozzá igazodott, még a bútorok is. Marianne mindig a legfiatalabb bátyja mellett állt, másfél év volt közöttük. A fiú a megszólalásig hasonlított az apjára.
A mi családi fényképeinken Bibi is mindig Wilm mellett állt. Mindig a bátyja mellett, aki haját, orrát és a száját apánktól örökölte. De a szemét nem.
Figyeltem Mariannét, ahogy tekintetét lassan körbehordozta a szobán. Epizódjai nem látszottak rajta. Persze, volt ez a hangos nevetés, a nyugtalanság a végtagjaiban. És olyan volt, mint egy gyerek. Olyan leplezetlenül megbámult bármit és bárkit, ahogy kedve tartotta, mintha tizenöt évvel fiatalabb lett volna. Ettől eltekintve semmi sem utalt mentális zavarára. Viszont a látszólagos normalitás gyorsan megbillenhetett. Ezt időközben már tudtam.
Nem állt fel, amikor belépett az apja. – Szervusz – köszönt a lányának, aki biccentett és egykedvűen viszonozta a köszönést. Alighanem ő volt az egyetlen ember, aki nem állt fel ösztönösen, ha Ellerbach belépett a szobába. Én magam hátrébb léptem, ami egyáltalán nem akaratlagosan történt.
Marianne hagyta, hogy apja homlokon csókolja. A férfi futólag még a kezét is a lánya tarkójára tette és magához vonta. – Na, na – dünnyögte közben. Egy pillanatig, talán egy másodpercig a férfi nem Ellerbach volt, nem töltötte be az egész teret, hanem átváltozott a lányával gyengéden bánó apává. Marianne közben továbbra is a lábával kalimpált, mintha nem is felnőtt nő, hanem magát e gyengédségnek átadó gyermek volna.
Amikor belépett az orvos, csodálkozva állapítottam meg, hogy Ellerbach mellett még ő is haloványnak tűnik, mint egy kifakult fénykép. Pedig amúgy ő maga is impozáns jelenség volt. Ennek a testi adottságokhoz semmi köze. Az orvos nem volt sem magas, sem szélesvállú, az arca sem volt semmilyen módon különös.
De pontosan tudta, ki ő. Ezzel a bizonyossággal hódított meg mindent és mindenkit.
Jó napot – szólalt meg az orvos, és amikor elmaradt a megszokott hatás, felém fordult és a kezemben lévő dossziéra mutatva utasított: - Kérem, jegyzeteljen! Ezen az alapon azt is mondhatta volna: - Kérem, lélegezzen!
Ellerbachnak fontos volt, hogy először négyszemközt beszéljen az orvossal, annak asszisztense nélkül. Ezt, ha nem egy különleges páciens hozzátartozója kéri, az orvos felháborodottan utasította volna vissza. Most azonban még leülni is hajlandó volt egy székre, hogy szemmagasságban legyen a betegével.
Ezek az epizódok… - kezdte.
Az nem én vagyok!
Az orvos bólintott. Hálás közbevetés. – Valóban, az nem maga. Persze, hogy nem. Ezért szeretnék gondoskodni róla, hogy megszabaduljon ettől a dühtől. Ha nem bánja.
Marianne tétován bólintott.
Van magában valami, de én elaltatom. Nem fogja többet zavarni magát. Örökre elalszik. Ilyen egyszerű.
Az orvos elmagyarázta neki az eljárást. Közben került minden olyan szót, amely szükségtelenül félelmet kelthet Mariannéban. Az apja egy másik verzióról tudott. A személyzet megint másikról. De ettől még az, amit az orvos itt elmondott, nem volt kevésbé igaz. Minden egyszerűsége ellenére kényes vállalkozás. A félelem teszi kényessé a dolgokat.
A nő hallgatta. Közbekérdezett: - Fájni fog?
Nem, nem fog fájni.
Azóta, hogy a két férfi bejött a szobába, először kereste a tekintetemet. Egyetértőleg bólintottam. Nem fog fájni. Majd csak később. De erről pillanatnyilag nem beszélünk.
Aztán az orvos újra visszatért az epizódokhoz. Azzal kezdte, azzal fejezte be, így a nő nem felejti el, milyen súlyos a mentális zavara, és eszébe se jut, hogy ugyanúgy éljen tovább, mint eddig. – Mentális zavarát úgy képzelje el, mint az ár-apályt – mondta az orvos -, a tenger visszahúzódik, aztán megint jön. Olyan biztos, hogy jön, mint amilyen biztos, hogy visszahúzódik. Minél messzebbre húzódik vissza, annál nagyobb utána az áradás. Az orvos várt egy pillanatig, megpróbálta kiolvasni Marianne tekintetéből, hogy hatott-e a kép. – Előbb-utóbb ez az áradás mindent magával fog sodorni. Akkor már csak a gyógyszeres kezelés marad a szerettei és önmaga védelmében.
Két fényképet vett elő a papírjai közül és megmutatta Mariannénak. Egy fiatal nő, olyasmi korú, mint ő. És ugyanaz a nő csak nem sokkal később, a gyógyszerek okozta pusztítás után.
Marianne szinte rezzenéstelen arccal nézte meg a képeket, nem váltották ki belőle az elérni szándékolt rémületet. Talán majd később eszébe jut, amikor hatalmába keríti a kétely, s vele együtt az igény, hogy felkeljen és elmenjen. Akkor majd megint eszébe jut a képen látott nő.
Fontos, hogy jelen legyen közben – mondta végül az orvos. Eddig a pontig nem mindig ilyen óvatosan tapogatózva jutott el. Előfordult már, hogy az időhiány miatt búcsúzás előtt egyszerűen bedobta. Olyankor az én feladatom volt, hogy elkapjam. De Marianne Ellerbachnál nem. Őt gondosan megválogatott szavakkal precízen, körültekintően rávezette. – Maga navigál minket. A jelenléte nem jár fájdalommal, se félelemmel. Maga itt van, nyitott szemmel…
Nem – szólalt meg Marianne. A hangja elcsuklott. - Azt nem akarom. Aludni szeretnék., hogy mire felébredek, túl legyek mindenen.
Olyan lesz, mintha aludna.
Akkor miért nem alhatok igazából?
Hamarabb vége lesz, mint egy fogorvosi kezelésnek. – Az apa. Erre lehetett számítani: a hozzátartozó segítsége az utolsó pillanatban halomra dönti az egész rávezetést.
Fogorvosi kezelés! – Marianne az állkapcsára tapasztotta a kezét, az orvosról az ajtóra kapta a tekintetét. Az agya zakatolt. Nem voltak jó emlékei. El akart menekülni.
Kártyázni fogunk – szólaltam meg. Félretettem a dossziéját, levettem a fedelet a kék dobozról és odanyújtottam neki. Az apja először nézett rám. Addig észre sem vett, egy berendezési tárgy voltam a szobában, semmi több.
Kártyázhatok közben? – Kezét elvette az állkapcsáról, megfogta a kártyapaklit és a lapokat legyezőszerűen szétterítette a kezében. Begyakorlott mozdulat volt. Ez megkönnyíti a dolgot. A bőrnek megvan a saját emlékezete. Mindig vissza tud hozni minket.
Igen. Vagy énekelhet. Van, aki énekel. Ha van olyan dal, amit szeret… akkor énekelhetünk is.
Tekintetében kissé oldódott a félelem. Megfordította a kezét, hogy alaposabban szemügyre vegye a lapok hátoldalát.
Képzeld – fordult aztán az apjához -, a nővér három nappal utánam született.
